Ösztönök és szabályozott viselkedésformák. A Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház közös előadása e kettő feszültségére épül: a civilizált, vagyis a fejlettebb társadalmakban megkövetelt viselkedésforma, öltözködési szokás és ezzel összhangban a lágyabb zenei világ ütközik a kevésbé kötött, akár barbárnak is nevezhető létformával. Valójában azonban jóval árnyaltabb a kép, hiszen a rítus – akár a kezdetleges közösségekben vizsgáljuk, akár a fejlettebb társadalmakban – mindig egy szabályozott viselkedésformát takar. Ami a különbséget okozza, az az alap, amelyből kiindulnak ezek a formai jellemzők, valamint a céljuk. Amíg a törzsi társadalmakban a rítus és a szakralitás egyértelműen összekapcsolódik, és közösségteremtő ereje van, addig a civilizációval a vallási jelleg elhalványult, és egy-egy rítus a társadalmi rendszer működését hivatott fenntartani – legyen az viselkedésforma, öltözködés –, melyek sok esetben úgy teremtenek egységet, hogy individuumokra bontják a közösséget, vagyis megmarad a közös kapcsolódási pont, ám a „mi” helyére az „én” kerül.
A fenti kettősség a Juronics Tamás által koreografált darabban is megfigyelhető. A két felvonás nem csak a társadalmi berendezkedések tekintetében különbözik, hanem zenei és formai szempontból is, ugyanakkor ki is egészítik egymást. Az első részben – látszólag – a szabályozatlan ösztönöké a főszerep. Ez a mise-en-scène több aspektusában is megjelenik, mint például a jelmezekben, a táncnyelvben, leginkább pedig az auditív világban figyelhető meg: Milan Savic zenéje elemi erővel szólal meg, és uralja a felvonást. Elsodor, egy percnyi nyugalmat sem ad a táncosoknak, sem pedig a nézőknek. A zenei világ a szakrális közösségekre tett utaláson kívül megengedi a mai kor szórakozóhelyeit idéző asszociációt is, amire egy ponton rá is játszik a társulat: felhagyva az addigi ismétlődő mozdulatokkal tömeggé állnak össze, és minimalizálják a mozdulatokat.
Ebben a felvonásban jóval jellemzőbb a közösség összetartása, az együttes fellépés az új ellen, ám bármennyire is hangsúlyozza az ösztönösséget az első rész, hamar világossá válik: nagyon is van rendszer mindabban, ami a színpadon történik. Ez nem is csoda, hiszen a rítus szorosan kötődik az ismétléshez, ami pedig a ritmus egyik attribútuma. Nem csupán a zene alapritmusa tér vissza újból és újból, hanem a mozdulatok is. Állandó motívumokká válnak az egyes mozdulatsorok, amelyekből felépül az első felvonás metaforikus rendszere meghatározva a maga szabályait.
A két felvonás összekötésében is nagy szerepet játszanak ezek a táncnyelvben megjelenő ismétlődő motívumok. A két felvonás és így az eltérő rítusokból építkező két rendszer közti ellentét reprezentálása egyetlen fő vonalat követ, így sajnos sok kérdést, amelyet a téma megengedne, nem tesz fel. Vagyis jól behatárolja a két rendszert, de csupán, mint ellentétes társadalmi formákat jeleníti meg. Ez megmutatkozik a jelek, szimbólumok használatában is: nagyon keveset használ, ami alapvetően nem lenne probléma, viszont a használatuk során nem gondolatokat, problémákat vet fel, hanem egyértelműen vezeti a nézőt. Erre nagyon jó példa, amikor a táncosok a zenével összhangban kifejezik ellenérzésüket az agyonszabályozott világ jelképeivel, a következő felvonás központi elemét adó, fekete-fehér elegáns ruhadarabokkal szemben. Saját vadságukat körvonalazzák azzal, hogy mint egy kutya rángatják ezen ruhadarabokat a színpadon. A jelmezekre ugyanez jellemző: amíg az első felvonás sötét, szürkés-zöldes utcai ruhákat, valamint a táncosok testét használta felváltva, addig a második rész színei a fekete és a fehér. A két világ közé így élesebb és egyértelműbb választóvonal kerül, mint ami a színpadon kívüli világunkban van.
Akadnak olyan motívumok is, amelyek megjelennek egy felvonásban, viszont amilyen gyorsan előkerültek, olyan gyorsan el is tűnnek. Ilyen példának okáért a tűz használata. Érdemes lett volna ezt a vonalat felerősíteni, egyrészt mert nagyon szép képi világot teremt az üres térben, másrészt életszagúvá teszi, és közelebb hozza az élményt. Ami a táncnyelv sajátosságait illeti: a kánonok alkalmazása cseppet sem meglepő egy Juronics-koreográfiában, használatuk pedig a vizualitást erősíti. A közös táncoknál viszont néha másodperces késések vehetőek észre, amikor egy-egy táncos lemarad a zenéről és a többiektől.
Az előadást a táncosok artikulálatlan üvöltése keretezi: amíg az elején sötétben hangzik fel, és rázza meg a nézőket, addig az előadás végén a kivilágított színházi térbe üvöltenek a táncosok. Ezáltal, a nézőtéri lámpák felkapcsolásával, a színpadi világot a közönségre vetítik. Mint keret szépen működik, és kifejez egyfajta örök körforgást, a különböző rítusok egymásba fonódását, mégis az a véleményem, hogy ez a mostanában kedvelt megoldás, a nézőtéri lámpák bevonása, túl direkten, szájbarágósan hat.
Eltávolodva az előadás gondolati síkjától, a látványt dicséret illeti. Juronics Tamás a felhasznált vizuális elemek között remek összhangot teremt: különösen szépen használják a különböző fényeket. A darab egyik legszebb képében kék füst borítja a színpadot, a két táncosnőt különböző mértékben fedi a füst, miközben ugyanazokat a mozdulatokat végzi. Ez a megoldás remek kontrasztot és egyszerre egységet is teremt.
Szintén látványos az a kép a második felvonásban, amikor fekete-fehér öltözékben paravánokat tologatva táncolnak egyenként a szereplők. Haydn zenéjével összhangban hol fel-, hol eltűnik egy-egy táncos, a paravánok mozgatásával pedig állandó lendületben tartják a jelenetet. Véleményem szerint ez a második rész központi jelenete, ugyanis itt megmutatkozik ennek a felvonásnak az alaprendszere. A közösség átváltozik, egyénekre bomlik, akiket összeköt az öltözködés és egyéb szabályrendszerek (ez esetben a tánc és a mimika szolgáltatja az erre utaló elemeket). A malomkerék-gallér használata – ami kitűnik a többi ruhadarab és a zene közül, és más korba kalauzol – ezt a fojtott világot is szimbolizálhatja, amely túl van szabályozva, vagy másképpen szólva: civilizált. Ugyanez a gallér jelenik meg a plakáton is, ahol egy gerincoszlopra van felcsatolva, ezzel új interpretációs lehetőséget nyit meg, miszerint a béklyó egybeforr az emberrel, mindig valamilyen szabályrendszernek engedelmeskedik, akár a síron túl is.
Összességében azt mondhatjuk, hogy egyben van az előadás, még akkor is, ha a téma megengedett volna több aspektust is, például a két világ közötti hasonlóságok feltárását, a választóvonal meghúzásának problémáját, illetve az egyes motívumok használatának sokszínűségét, sőt sok esetben jelentésük viszonylagosságának problematikáját. Mindezekkel együtt azt mondhatjuk, hogy Juronics Tamás Rítusa leginkább a jól eltalált vizualitásban teljesedik ki.
Fotók: Dusha Béla