Elképesztően sokoldalú és izgalmas rendezés és színészi játék jellemzi a Vígszínház Hamletjét (Eszenyi Enikő, 2017). Szükség is van az átgondolt rendezői munkára, a nagykoncepcióra és a karizmatikus színészi teljesítményre, hiszen a Hamletet színre vinni bátor vállalkozás. Bátor, mert egy olyan kulturális ikonról van szó, amelyről már eleve mindenki rendelkezik egy nagyon határozott elképzeléssel, és őszintén szólva, mindenki azt gondolja, hogy a saját Hamletje az igazi, másfelől pedig a Hamlet állandóan a színpadon van, méghozzá nem is középiskolás fokon, elég csak a nagyon exkluzív Benedict Cumberbatch-, majd utóbb a Tom Hiddlestone-féle Hamletekre gondolni külföldön, vagy pedig itthon az Örkény Színházban játszott rendkívül izgalmas előadásra (Bagossy László, 2014). Különösen bátor vállalkozás a Vígszínházban, hiszen a több mint százéves fennállása alatt egyszer sem vitték színre – talán, mert nem illett bele a színház képviselte tematikus vonalba. Bár a lokális paradigmából kilóghatna a Hamlet, ám úgy tűnik, mintha a paradigma is változna éppen, és ezt én még ünneplem is. Eszenyi Enikő Hamletje messzemenően gondolatébresztő, rendkívül ötletgazdag és koherens előadás lett, amely fenntartja a közönség érdeklődését annak ellenére is, hogy két felvonásból áll, tehát egy szünettel tart mindenkit a helyén 22:45-ig.

Először is ünneplendő a rendezésben, hogy nagy kőszínházbéli előadásokra nem jellemző módon rendkívül bátran és organikusan vonja be a nézőket az előadás illúziójába. Együtt mondhatjuk a dráma szövegét a színészekkel, esküdhetünk Horatióval (Király Dániel), hogy a Szellemmel (Hegedűs D. Géza) való találkozást nem fogjuk szóba hozni, az Egérfogó jelenetben pedig felmehet a színpadra tíz szerencsés néző, hogy együtt nézzék meg a színi előadást az udvarral, és egy kétsoros szöveget együtt mondhatnak a királynőt alakító alkalmi színésszel, Hamlettel (ifj. Vidnyánszky Attila), aki egyszer még a karzatról is beszél. A színház tehát a különböző jelentésű terei bejátszásával egészében válik a Hamlet világává, és ezáltal senki sem marad ki a játékból, mindenki résztvevője lesz a helsingőri történéseknek, és bevonódik a színházi illúzió világa a nézők valóságába.

Vagy talán mégsem csak a játéktér úszik át a valóság tereibe, hanem egyszer a valóság tűnik át a játéktérbe a kosztümök, a díszletek és a szöveg segítségével. A kosztümök nem a múltat idézik, hiszen a Hamlet világa és szereplői nem maradnak történeti, távoli relikviák, hanem a mai kort, beöltöztetik a szereplőket a ma világába, ahol a király (Hegedűs D. Géza) kigombolt ingben, bőrszerkóban, géppisztollyal szólítja meg az eget örömében, ahol Polonius (Fesztbaum Béla) a politikusok drága öltönyében virít, ahol a politikus gyerekei az alkalomhoz illően drága ruhákban díszelegnek, ahol Hamlet tréningnadrágban és edzőcipőben jár. A díszletek is egy lecsupaszított és ezáltal egy egyáltalán nem otthonos, modern technokrata világot reprezentálnak, amely látszólag transzparens üvegfalak mögé rejti a belvilágot, a fémből készült, hideg-rideg, mozgatható, többfunkciós felület erős rendezőelvévé válik a színpadi térnek, a dán világnak, amely hideg, számító és végső soron végtelenül emberellenes. A szöveg is fokozza a játéktérre beszüremlő mai valóságot, hiszen Forgách András sikeresen fordítja azt könnyen érthető mai nyelvezetre, megteremtve ezáltal a kapcsolatot a közönség verbális világával, ám ez nem gátolja abban, hogy beemeljen Aranyt és József Attilát is. Merész húzás a Színészt alakító Hajduk Károllyal nem a Hekuba-beszédet adatni elő, hanem József Attila Levegőt! című versét, a váltás mégis jól működik, a Levegőt! hirtelen Hamletről és a közönség világáról mesél, megállítva az időt egy megrázó pillanat erejéig.

hamlet_ea_01_domolky_daniel_print_004_rb_1000x800

A színházi illúzióba beszüremkedő kortárs világ organikusan jelzi azt is, hogy valójában a történelem és a jelen feszültsége nem abban áll, hogy egyik különbözik a másiktól, hogy az egyik már elmúlt, hanem abban, hogy a múlt vissza-visszatér a jelenbe, semmi sem új a nap alatt, és az örök visszatérés konzerválja az embert fájóan elnyomó nagyobb gépezetet. Az örök visszatérés gondolatát szépen emeli ki néhány, az előadás képi narratívájába szigorúan illeszkedő visszatérő motívum. Izgalmas, bár egy kicsit furcsa a színpadra először beereszkedő, majd betolt felfegyverzett terepjáró, amely felidézi az erőszak technokrata modern világát. Ezen a rettenetes gyilkos terepjárón érkezik a Szellem, majd ezzel jön be a puccsot végrehajtó Laertes (Orosz Ákos) is, jelezve az állandó veszélyt, amely a világra leselkedik, és azt, hogy bár mások a vezérek, a veszély ugyanaz. Megrendítő a vissza-visszatérő víz a színpadon, amelyben a megtisztulás vágya jelenik meg: ugyanabban a medencében imádkozik Claudius, mint amiben ülve Hamlet édesanyja lelki szemeit a bűneire fordítja, majd őrül meg Ophélia (hogy aztán már csak halljuk, vízben is hal meg). Egy másik és talán legérdekesebb visszatérő eleme az előadásnak a teniszlabda: Hamlet teniszlabdákat dobálva jelenik meg először a színpadon, majd a darab végén Fortinbras (aki egyébként nő, de erről később) felvesz a földről egyet Hamlet labdái közül, és nekivágja az egyik falnak, megismételve Hamlet darab eleji mozdulatát. Ez a tárgy, ez a mozdulat mintha arról mesélne, hogy itt senki sem jobb a másiknál, rezsimek jönnek és mennek, vannak haszonélvezői és kárvallottjai, de egyvalami nem változik, mégpedig a politikai elitek szenvtelen, magáncélokat hajhászó érzéketlensége. Vagy éppen az ellenkezőjét is jelentheti: a tárgyak állandóak, de mások ugyanazzal a mozdulattal egészen mást fejeznek ki, például Hamlet undorát az új uralkodóval szemben, Fortinbras közönyét a halottakkal kapcsolatban.

A politika érzéketlenül elidegenedett világának embertelenségét a rendkívüli színészi játék teszi a közönség számára jelenvalóvá. Ifj. Vidnyánszky Attila Hamletje egyszerűen zseniális, hiszen a színész karizmatikus, közönséget elvarázsoló jelenlétével szervesen építi a karakterbe annak minden ellentmondását: a grandiózus tragikumot, a mindennapi kicsinyességet, az őrületet, a nemeken és korokon átívelő játékosságot, a gyönyörű szövegmondást és artikulációt, a pompásan kivitelezett vívójelenetet, amelyhez foghatót utoljára Stratfordban láttam. Vidnyánszky tréningnadrágba és pólóba bújtatott, óriási energiával tölti be a teret a színpadon, a színházban, ahol tényleg arra juthat a néző, hogy ez a hatalmas Glóbusz, ez a színházi tér, ez a Helsingőr neki, de csak neki még kicsi is, és mindezt olyan könnyedséggel hiteti el velünk, mintha csak a boltba ugrana le egy zsömléért. Vidnyánszky méltó párja Hegedűs D. Géza Claudiusa (és kettőzésként a Szellem). Hegedűs D. nagyszerűen játssza a hatalmával élő és visszaélő politikus uralkodót, akinek ereje, hatalma, szerelme mögül nagyritkán előtör az önmarcangoló lelkiismeret. Claudiusszal nem lehet azonosulni, de az imajelenet önmarcangoló ellentmondásossága mellett nem lehet érzéketlenül elmenni sem. Az imajelenetet jellemzi a vészterhes és egyszerre immorális kettősség, tudniillik, hogy a testvérgyilkosságot megbánó és bűnként, legnagyobb bűnként megélő Claudius, bármennyire is szeretne, nem tud imádkozni és megbocsátásért folyamodni, hiszen a bűn gyümölcseit (hatalom és Gertrud) nincs ereje feladni. Ezt a nagyon is érthető emberi vívódást emelik ki a vetkőzés különböző fázisai, az ing és az öv eltávolítása, hogy az övvel ostorozhassa magát, és a végső lemeztelenedés, a kitettség, az esendő védtelen kiszolgáltatott emberi test elemi erővel jelzi azt, ami Claudisban belül van, és hozza kényelmetlenül közel a befogadóhoz. Börcsök Enikő Gertrudja hitelesen megformált karakter, egyszerre vérbő és melankolikus, királynő és szerető, anya és ellenség, elnyomott, de amikor kell, önálló és önfeláldozó. Fesztbaum Béla (Polonius) színészi játéka is tökéletes, maga a politikum, a lefojtott alázat, a mindig készenállás, a megfelelően előkészített tervek és jól megválogatott szavak, a bohóc, aki a belpolitikai helyzetet a második sorból is pompásan alakítja. Ophélia (Réti Nóra) is erőteljesen alakítja az elit politikusgyereket: művelt, okos, szép, ura a szavainak és zenél, énekel, ha kell, csak éppen nem ura saját testének, saját magának. Természetes szépségével lenyűgöz bárkit, érthető is Hamlet szerelme, önmagává mégis csak az őrületében válhat.

hamlet_bornyi2_rb_1000x800

Az előadás a műfaji besorolhatatlanság problémáját is pompásan reprezentálja: egyfelől keresi a tragikumot, a nagyságot és el is bagatellizálja azt. A tragikum a nagyformátumú hősi karaktert kívánja színpadra állítani, és ebben az előadásban megtalálható ez, hiszen Vidnyánszky Hamletje még tréningnadrágban is túlmutat a színpad terén, be- és kitölti azt, fényesen válik hatalmas figurává. Ugyanakkor mintha mindez távol kerülne a közönségtől, hiszen számos szűrőt alkalmazott Eszenyi, hogy a reflexió távolságtartása mentse meg az előadást a melodráma keserédességétől. Számos esetben láthatunk egyes szereplőket mediatizálva, amikor kamerán keresztül a kivetítőn látjuk óriási méretben őket, illetve a közönséget, mintha hirtelen a színpadi világ és a színház valósága egymásba tűnnének. Hasonlóan érdekes gondolat a sírásó jelenetben az ikonikus pózzal történő játék, amikor a koponya megsokszorozódik és megnövekszik, mintegy a groteszk felé billentve a befogadás élményét. Ugyanerre hajaz Fortinbras nővel való játszatása. A drága kabátban és retiküllel színrelépő Gilicze Márta Fortinbrasa már nem a „karjában erős férfi”, hanem a szenvtelenül opportunista politikus, a nőként még rémisztőbb alak, akinek a szájából minden parancs és címke groteszken fájdalmasan hangzik.

Hamletet rendezni és játszani bátor vállalkozás, hiszen rendező és színész kiteszik magukat a közönség beteljesíthetetlen elvárásainak. Ám nem csak bátor vállalkozás, hanem kifizetődő is. Hamletet rendezni, játszani gondolatébresztően és hatásosan nehéz, de ha sikerül, elismerésre méltó teljesítmény. A Vígszínház Hamletje pedig elismerésre érdemes, és erről december 19-én és 20-án meggyőződhet bárki.

Hozzászólások

hozzászólás