Sławomir Mrożek 1974-es műve, az Emigránsok látszólag egyszerű szituációt vázol fel. Két emigrációban élő ember beszélget egymással ingerszegény környezetben. Ám mint minden (kamara)drámában, itt is fokozatosan jutunk el a cselekmény ominózus robbanáspontjához. A kezdeti könnyed, fekete humorral teli hangnem rideg, kegyetlen moralizálássá válik. A színdarab hiteles képet nyújt a különböző származású és életfilozófiájú emberek lehetséges konfliktusairól, és jól érzékelteti azt is, hogy egy adott élethelyzet megváltoztatásához erős motivációt kell találni és minden energiát be kell fektetni, különben értéktelenné válhat az összes mondat, amely a változást óhajtja.

1504347_462491587189198_1269529875_o

A történet két emigránsról (AA és XX) szól, akiknek otthonuktól távol kell boldogulniuk. XX a naiv és hazudozásra hajlamos ösztönlény, míg AA az értelmiségi lázadó, a szabad filozófus. Kezdetben lényegtelennek tűnő dolgokon különböznek össze, ám valójában ezek szimbolizálják őket és a gondolkodásmódjukat. Ilyen például AA lelakatolt táskája, amellyel lezárta az ő szabad életének lehetőségét a hazájában, vagy XX plüsskutyája, amely a gyermekkori emlékeinek, a hazatérés vágyának tárgyi megjelenése. Mindketten szilárdan ragaszkodnak a világról, a vallásról, a politikáról és az egymásról kialakult elképzeléseikhez; véleményeik legtöbbször ellentétesek, ám pont ezek az ellentétek a mű katalizátorai, ezektől lesz a tempója feszes, a taglalt társadalmi témák pedig lebilincselőek.

 A CZET-Formáció a Balogh Géza Mrożek-fordítását felhasználó darabot három színésszel valósította meg. A két főszereplő, AA (Rédei Roland) és XX (Balog József) mellett színre lépett a narrációban és a dialógusokban egyaránt említett felettük lakó házigazda (Ilyés Lénárd) is. Szívélyes invitálás és welcome drink: az előadás azzal az üdítő ötlettel kezd, hogy a közönség egyben a vendégség. AA és XX később kapcsolódnak be mint kívülállók. Habár az ő terüket illetően az írói instrukció számos apróságra kitér – Mrożek részletesen bemutatja a helyszínt (pince), még a polcon lévő tárgyak méretéről és formájáról is pontos jellemzést ad –, a szegedi előadásban két székkel és két mikrofonnal operálnak. Ezáltal megtapasztalhatjuk a hangszínház-jelleget is, mert az események végig egy felolvasóest stílusában zajlanak. Különösen jót tesz a látványnak a szegedi Zero Art Café tükörrel bevont falrésze a színpad mögött, ami érdekesen tágítja a teret. A darab mondanivalójához kapcsolódva tükrözi a két férfit – mind átvitt, mind szó szerinti értelemben.

1513875_462491507189206_1199554615_n

Az AA és XX közti kommunikáció ugyanis erre alapszik: hogyan konfrontálódik vagy épp miben ért egyet két, egymásnak idegen ember. Tulajdonképpen lényegtelen, hogy milyen nemzetiségűek, honnan jöttek, hová tartanak, néhány szempontot leszámítva gyakorlatilag bárki beállítható a helyükre. A beszélgetés – dacára annak, hogy szellemesen kezdődik – lassan indul be. XX szabadszájúságának és AA bosszantó fogalomhasználatának, valamint analizálási kényszerének diszharmóniája azonban működőképes. A szavak világában végleteket járnak be, míg fizikai helyzetükben mozdulatlanok maradnak. Ebben az előadásban AA a fiatalos, kéretlen moralizálásban nagyszerűen működő, kissé sznob ember prototípusa, míg XX az érett férfié, aki a megélt, biztos pontként létező élményeit kényszeresen összehasonlítja a jelenlegi, kevésbé jó körülményeivel. Látszatra tehát teljesen, mind habitusban, mind életszemléletben, és ez klisémentesen mindvégig így marad. Csak a köztük folyó kommunikáció módja változik.

Bizonyos szintig egészen jól kezelik az átlagos vitát és a nézetbeli különbségek hadát, a dialógus higgadt. Ez azonban az idő előrehaladtával, a felszínre kerülő személyes információk fokozatos megismerésével kaotikussá válik. Amikor a sokszor hangoztatott érvek alól hirtelen elkezd kicsúszni a talaj már ordítással nyomatékosítják a saját igazukat. Lecsillapodva azonban rájönnek, hogy annak a néhány maradék éltető, jól hangzó frázisnak sincs értelme, amely eddig kapaszkodót jelentett számukra (például AA megingathatatlannak tűnő analizálása, amellyel definiálni próbálja azt is, amit nem kellene, csak hogy igazolja a világról alkotott elképzeléseit). Voltaképpen egyikük sem pincehelyiségre és robotszerű munkára kalibrálta az életét. AA-nak és XX-nek is van, vagy legalábbis volt valamikor B-terve. Az igazi kérdés, hogy megtesznek-e ezért mindent? A válasz sajnos az, hogy nem. Jó példa erre az életről konkrét, bár egyszerű elképzelésekkel rendelkező XX érvelése amellett, hogy ő mindenképp haza fog jutni. Magabiztosságát azonban kikezdi, hogy túl sokszor nyomatékosítja helyzete ideiglenességét, magát is győzködi, mintha attól félne, hogy ha nem tudatosítja önmagában elégszer, elfelejti célját. Ehhez jön adalékként AA meglehetősen reális eszmefuttatása, miszerint ha XX megszedi magát külföldön, miért menne haza a bizonytalanságba? A pénz itt fogja tartani, mert az számára egyelőre nem apadó forrás, és pont elég ahhoz, hogy jelen helyzetében problémamentesen élhessen. Ellentétben a hazával, amely már korántsem olyan eszményi, mint XX emlékeiben. AA sem tud az otthonától távol teljes értékű, szabad gondolkodóként és íróként működni. XX meg is állapítja, hogy egyetlen sort sem írt még, amióta össze van vele zárva. AA is elveszti tehát az identitását és a perspektíváit, különösen kétségbeejtő, hogy számára a pénz sem motiváló erő.

1498106_462491457189211_2091820702_o

Balog József végig élénken, meglepő szélsőségekkel lavíroz a karakter hangulatváltozásai közt, AA tökéletes bölcselkedő, ellenben gyatra szociális érzékkel megáldott figurája pedig Rédei Roland alakításában még annál is több szigort és keménységet kapott, mint ami a műben jellemzi. Olykor katonás tempóban, idegtépően finomkodó, pedáns stílusban beszél, de ha kell, hiteles könnyedséggel mondja a ködös értelmiségi szöveget is. AA és XX szinte végig precízen elemzik egymást, önmagukat azonban már nem látják ennyire világosan. Mindketten a saját társadalmi pozíciójuk alapján vitatkoznak, ám AA értelmiségiként éppoly működésképtelen az otthontól elszigetelt, lélekölő élethelyzetben, mint XX kétkezi munkásként. Beszélgetésüket néha félbeszakítja a harsány narráció, a clown-jegyeket jó érzékkel viselő Ilyés Lénárd, aki az előadás humorforrása is egyben. Kifejezetten jótékonynak bizonyult, hogy az eredeti dráma hosszú narrációiból az előadásba csak az igazán fontosak kerültek be, azok is a házigazda egyedi, kabarészerű tolmácsolásban.

1491466_462491123855911_1386403107_o

Ügyesen kidomborították tehát az alapmű mondanivalóját: azt, hogy milyen nyomasztó módon hat a lélekre az emigráció mint élethelyzet, hogyan szocializálódik az ember, és mennyire reálisak a nagy formátumú döntései az ilyen kényszerhelyzetben. A főszereplők verbális csatározásainak végeredménye a tökéletes beletörődés, a patthelyzet egészen különleges érzése, a pillanat, amikor ráeszmélnek saját elhivatottságuk hiányára. A Mrożek-mű és az ihletésére készült előadás egyaránt megrázóan aktuális, de nemcsak a társadalom egészére ható jelenségek vizsgálatakor, hanem az egyéni döntéseinkkel kapcsolatos szituációkban is. A mű olvasása után (akárcsak az aktualizált hangszínház keretében) érdemes elgondolkodni azon, hogy megéri-e nekünk a fáradságot bármilyen idealizált jövőkép megvalósítása.

Fotók: Kondor Alexandra

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Tóth Emese vagyok, 24 éves, általában jó kedélyű, Szegeden élek, szeretek is itt élni és gyakran előfordulok a belváros mindennapjaim szempontjából fontos ?dramaturgiai? pontjain. Nem is igazán datálható, mikor kezdtem cikkírással foglalkozni, mert nem úgy keltem fel egy nap, hogy ?Mától újságíró akarok lenni!?, habár kétségtelen ez nagyon szépen hangzana most. Leginkább mindenről írnék, a műcsirkét majonézzel nyakon öntő posztmodern színházi előadásoktól kezdve a trolin gyakran utazó idős bácsiig, aki szerint a fiatalok néha rosszabbak, mint egy bokaficam. Főleg a képzőművészet és a színház érdekel, mert egyetemi tanulmányaim során erre a két témára fektették a hangsúlyt. Nincs kifejezetten kedvenc festőm, szobrászom, színészem, trapézművészem szinte bármilyen produktumtól képes vagyok elalélni vagy épp idegbajt kapni, kedvenc íróm viszont kettő is van: P.G. Wodehouse és Charles Dickens. Mindkettő fekete humorával és hangyányi neuroticizmusával fogott meg, de összességében az is tetszik bennük, ahogyan általában a világot látták. Valahogy hozzájuk hasonlóan látom én is magam meg a világot és próbálom ezt a látásmódot írásban kellőképpen visszaadni, de csak remélni tudom, hogy valakinél célba is ér.