Roppant erős szálakból szőtt szövetet a W MEMORABILIA (Phaedra laboratóriuma) (Linda Kapetanea és Jozef Frucek, 2014) című előadás a kolozsvári STEPS Nemzetközi Kortárs Táncfesztiválon a nézők szemei előtt június 17-én. A görögországi Rootlessroot Társulat olyan táncszínházi darabot hozott Erdély fővárosába, amely színháztörténeti, mitológiai, képzőművészeti, zenei, énekesi és – mindig – aktuális női és kapcsolati kérdéseket, témákat, vívódásokat mutatott be, és állított össze határozott egységgé. Az egyetlen táncos (Linda Kapetanea) által előadott produkció vizuálisan és a hangok terén egyaránt használt finom, harmonikus és durva, elidegenítő elemeket, ezzel folyamatos feszültséget teremtve.
A cím rengeteget elárul az előadásról. Az, hogy a görög mitológia egyik figurája, a szerelem és a sértettség szégyene miatt öngyilkosságba menekülő nőalak, Phaedra, aki Jean Racin azonos című drámájának is főhőse, megjelenik a címben, a fő irányvonalat is körvonalazza: női vívódás, lelki folyamatok. A laboratórium pedig egyrészt a huszadik századi színházi történések egyik jelentős fogalma: Jerzy Grotowski színházi rendező – és az őt követő Peter Brook vagy Eugenio Barba – nevéhez kötődik az a Laboratórium Színház, amely tudományos alapon vizsgálta a színészi játék szellemi, fizikai és emocionális folyamatait. Ezek az utalások az érzelmi (lelki, anyag nélküli) és a fizikai létezés közötti kapcsolatokra, azok együttműködésére helyezik előzetesen a hangsúlyt. A laboratórium másrészt egy olyan helyszínt jelent, ahol minden változik, kísérletek, folyamatok teréül szolgál. A darab címét olvasva az ember tudóst, megszállott tudásvággyal bíró személyt képzel ebbe a térbe, aki kérdésekre keres választ, feltételezésekre bizonyítékot vagy egyfajta megoldást.
A W MEMORABILIA nyitóképe első benyomásra egy műtermet idézett. Hatalmas, látványosan rétegesre alapozott, a színpad síkjára merőleges felület töltötte be a tér egyik, és egy ugyanakkora fólia a másik oldalát, akár két óriási kifeszített vászon, amely tátong az ürességtől, és ecsetvonásokért kiált. Köztük eltörpült a merev, klasszikus görög szobrok viseletét idéző fehér anyagba burkolózott nőalak. Pár csendtől feszülő perc után a nő mozogni kezdett, és egyre inkább kiszabadult öltözékéből. Akár egy képzőművész vagy egy tudós, elővette, kitakarta eszközeit. Előkerült egy nyers hatású, kezeletlen fából készült asztal, egy szívet formázó agyagszobor, a fólia előtt egy hatalmas vonós hangszer és különböző eszközök. Így a táncszínházi előadás máris bevonta egységébe a zeneművészetet, a szobrászatot és a festészetet. A színpadon maximálisan hétköznapi módon fel és alá járkáló előadó lépései, mozdulatai és tekintete kemény elszántságot, céltudatosságot, határozottságot árasztott, amely a későbbiekben sem tűnt el egyetlen pillanatra sem. Már ekkor kialakult egy nagyon határozott kukkoló érzés, a befogadó érezhetett egy „falat” a nézőtér és a színpad között – mintha a nő privát terébe, titkos mozdulatainak sorába, rejtett kérdéseibe, vívódásaiba nyernénk betekintést egy apró kulcslyukon át. Ezt az előadás elején a természetes mozgás, a megrendezettség érzetének teljes hiánya teremtette meg.
A nő egy nagyméretű, reflektorokkal teli falat gurított a színpadra, gondosan elhelyezte a fényforrást. Ezt pontosan úgy tette, ahogy egy képzőművész igazgatja a fényt a műtermi beállításhoz az alkotás előtt. Így tulajdonképpen ezt a szakaszt a színház „terében” egy előadás előtti részként is értelmezhetjük, mert a karakter úgy mozgott, tett-vett, akár egy fénytechnikus vagy kellékes: berendezte a helyszínt az „akcióhoz”. Aztán munkához is látott. Az agyagszívet vörösre mázolta elnagyolt ecsetvonásokkal, majd egy hosszú szúró eszközzel kilyuggatta. A szoborból fekete folyadék spriccelt és ömlött, ezt használta festékként a nőalak, és a nagyméretű felület befestésébe fogott. Egy lefelé forduló fekete háromszög jelent meg a durva textúrán csorgó, meg-megfolyó, érdekes felületet eredményező ecsetvonások nyomán. Ez a jelenet garantálta, hogy az utolsó percig erős képeket várhatunk. A szívszobor klisésnek vagy giccsesnek tűnhet, de az előadó mozdulatai és a szerv realisztikus ábrázolása azonnal eltörölte ezt a lehetőséget. Úgy bántak vele a női kezek, akár egy darab hússal a hentes pultban. A festészet lényege felé terelődött a hangsúly ezekben a percekben. A szív mint az érzelmek és a test központi mozgatója adta az anyagi alapot a festmény elkészüléséhez, magában rejtette a festéket, ami nélkülözhetetlen az ilyen jellegű munkához. A felfestett háromszög motívum pedig utalhat a mitológiai történet kapcsolatrendszerére: Phaedra athéni királyné a férje előző házasságából született fiába volt szerelmes. A tőle kapott visszautasítás miatt a mostohaanya csábítással vádolta az ifjút, aki ezért halállal lakolt, a nő pedig szégyenében öngyilkos lett. A hatalmas háromszög fekete színében a gyász is megjelenik. Mintha a színpadon alkotó Phaedra a házasságát, a gyermeket, az apa-fia viszonyt, a szerelmet és saját magát is gyászolná, habár még biológiailag életben van.
Ezután kezdődött a hajszálnyit sem gyengébb képeket és hatást eredményező tánc. A nőalak túlnyomórészt a közönségnek háttal, a festményével szemben mozgott, egyre közelebb kerülve ahhoz, egyre kevesebb ruhát viselve, mígnem szinte teljesen meztelenül, szexuális aktusból merített mozdulatokkal, a képre felmászva, annak egy részét elkeseredett, agresszív ütésekkel és rúgásokkal rombolva, katartikus állapotba került. Ez a tánc a mozdulatok hevességének, gyorsaságának, erejének fokozódásával, az oldalsó reflektorokból érkező fénytől kialakult erős fény-árnyék kontrasztokkal, a rombolással és a hangsúlyos szexualitással roppant hatásosan fejezte ki a nőalak vívódását a szerelem, a társadalmi elvárások rácsai és a szégyen miatt.
Ez a szenvedés a mitológiai ismeretek nélkül is egyértelműen kirajzolódott a színpadon mozgó test által, jelentése kiterjeszthető a testbe – és ezáltal a szexualitásba – zártságra, amely minden embert érint. Ezenkívül az alkotó és a mű közötti kapcsolat, az alkotás, teremtés katartikus élménye, a teremtményünkkel kialakuló egyre intimebb viszony, és az azt mint létezésünk egy részét lerombolni kívánó vágy is körvonalazódott a jelenetben. Szorosan és tágan is értelmezhettük a látottakat, számos oldalról megközelíthető képsorok vonultak fel a nézők előtt, de mindegyik viszonyulási út és mód az érzelmekhez és a testhez, az anyaghoz és az anyagtalan létezéshez vezet.
Megoldás azonban nem érkezett, a tetőpont után elsöprő csend, majd a színpad újrarendezése következett. A tudós, a kutató, a művész, a nő, az ember mással próbálkozott, újabb helyre húzta a fényforrás falát, a térbe lógatott nagyméretű fólia mögé helyezte, és a két felület között fogott lágy táncba. A transzparencia hangsúlyozása, a női alak árnnyá változása az illékony létezésre irányította a figyelmet. Az előadó hol a vakító fényhez, hol a fóliához mozgott közelebb, így erősödtek és elmosódtak a kontúrok, a nemi jegyek láthatósága pedig egyre inkább tompult, míg a fény elnyelte a formát, a szereplő eltűnt a szemek elől.
Vörös ruhában tért vissza, újra beállította a fényt, majd éneklésbe és zenélésbe kezdett a színpad előterében heverő hatalmas vonós hangszeren. Ezúttal a hangok útján szabadított fel energiákat: ahogy a nyitójelenetben a táncmozdulatok, itt a hangok feszültsége, ritmusa fokozódott, szenvedélyes-szenvedő éneklés, kántálás, majd üvöltésbe átcsapó elemek és zűrzavarrá komplikálódó zene adott teret a test belső folyamatainak kitöréséhez. A felgyülemlett energiát ezután a fény felé fordulva, ismétlődő-fokozódó mozgással adta ki, a kifulladásig.
Ez a rész a vörös ruhával és a tánc irányával a bűnökkel való szembenézésként értelmezhető. A fény mint egy vallató reflektor, a vörös ruha pedig a szenvedély és a bűn szimbólumaként volt jelen. A pár perces, lenyűgözően energikus, az ismétlés erejével ható jelenet a fizikai erő határáig tartott. A kimerült, túlfeszített test a színpad közepére lépett, létfontosságú részei, szervei elé magokkal teli zacskókat tartott, melyeket késsel elmetszett. Így hasította fel a szívet, tüdőt, agyat, torkot, méhet, vaginát szimbolizáló kis zsákokat, amelyek kiürültek, a színpadot beborította tartalmuk. Az öngyilkosság szimbolikus mozdulataival zárult az egyórás előadás.
Kimondottan izgalmas és érdekes előadást mutatott be a Rootlessroot Társulat, minden perce leláncolta a figyelmet mind a bemutatott témát, mind az ábrázolás módját tekintve, elidegenítő mozdulatokkal és hangokkal, meglepő látvánnyal és mozgással késztette a közönséget a reakciók sorozatára.
A fotók forrása: Kolozsvári Magyar Opera
Fotós: Oana Pop