A nemzetközi viszonylatban is páratlan koncepcióhoz harmonikusan, az inspiráló és provokatív törekvésekhez pedig méltán illeszkedő darabbal vette kezdetét a hatodik Armel Operafesztivál október 5-én a Szegedi Nemzeti Színházban. Igor Stravinsky Oedipus Rex című operaoratóriumát a Poznani Opera társulata, ének- és tánckara állította színpadra a Szegedi Szimfonikus Zenekar közreműködésével. Az archetipikus történetanyag a Poznani Opera balettigazgatója, Jacek Przybyłowicz rendezői és koreográfusi kezei között formálódott modern, mély szimbolikájú, komplex és intermediális alkotássá, mely látványvilágához és kifejezésmódjához a színház-, a film- és a táncművészet gazdag forma- és eszköztárából egyaránt, sokrétűen merít.

Oedipus_1

Az egyfelvonásos mű nem csak minimálisra redukálta az Oedipus-mítosz szövevényes és tartalmas fabuláját, de meg is fosztotta a freudi pszichoanalitikus asszociációknak teret adó interpretációs lehetőségektől. Jean Cocteau szövegkönyve meztelen, objektív, csontos és szikár váz, melyet csak a kölcsönösen egymásra ható művészeti ágak ruház(hat)nak fel szellemmel és lélekkel, intellektuális és érzelmi bőséggel. A lengyel nyelvű narrációba ékelt, archaikus latinra fordított librettó sajátságos ontogenezisen alapuló kapcsolatot teremt a hagyományos retorikától megszabadított Szophoklész-drámával, miközben merészen kijátssza a klasszikus operaélményhez szokott befogadó elvárásait.

Bár az énekesek versenye szempontjából sajnálatos, hogy a két főszereplő (Oedipus – Christophe Poncet, Franciaország; Iokaszté – Joelle Charlier, Belgium) nem kapott elég teret és lehetőséget az árnyalt karakter- és személyiségábrázolásra, a színészi elmélyülésre és felmagasztosulásra, a műfajjal szembeni (re)definíciós igényeinket maximálisan kielégítheti a mozgásművészetek, a színházi apparátus, valamint a film mint jelentésképző médium integrálása az opera tradicionális rendszerébe. A tánc, ez a strukturálisan fizikai és eredendően külsődleges kifejezésforma nem csak körülöleli a teret, de bele is mélyed a szüzsé pszichológiai szerkezetébe, formát ad a belső lélek- és tudattartamnak. A kortárs balett és a klasszikus zene összjátéka kevésbé tekinthető ugyan stílus- és műfajidegen együtthatónak, a lengyel társulat Oedipus-adaptációjában mégis rejtőzik valamiféle szokatlanul csiklandozó kíváncsiság a kettejük viszonyával és egymásra hatásával kapcsolatban. A szöveg és a zene szintjén egyaránt metsző éllel redukált narratíva nyomatékos ellenpontjaként jelenik meg a test médiuma, mely hordozza és erőteljes kifejezésre juttatja az implicit jelentéseket. A mozgásművészet a – képtelen – hangi jelentő immateriális formáját tölti meg eleven tartalommal és fajsúlyos dinamikával, ami többrétegűvé és mediálisan átjárhatóvá teszi az opera műfaját.

Oedipus_5

Az Operafesztivál nyitódarabja szemléletes példatára annak is, hogy miként feszíti túl a színházi apparátus a maga hagyományos térképző és díszletadó, passzív látványteremtő funkcióját az opera kontextusában, és válik absztrahált képek és szimbólumok közvetítőjévé, összekapcsolva a zenei aktusokat a narratív kijelentésekkel. A színpad- és díszletelemek, mindennemű esetleges minimalizmusuk, jelzés- vagy gesztusértékük ellenére sem csak kívülről vagy hátulról támogatják a felsőbbrendű hang mögé szorított látványt, hanem összefonódnak vele, és egyenértékű részekké válnak abban a komplex műalkotásban, melyet a kortárs (felfogásban újrarendezett) opera képez. A színpad, a maga látható és hallható attribútumaival ily módon egy tág és telített jelentésmezővé válik, melyben a részek apró fogaskerekek módjára, egymással szerves kölcsönhatásban működtetik az egészet.

Oedipus_6

Noha a film mediális és művészi kifejezési formáihoz a Poznani Opera darabja csak szűkmarkúan nyúlt, hatása megsokszorozta a színpadi és kamera előtti jelenlét erejét és értékét. Az előtérben játszódó jelenet kivetítése a hátsó falra nem csak nyomatékkal töltötte meg annak szerepét a narratíva rendszerében, de a nézőpontváltás (a színházi néző és a kamera eltérő szögből tekinthet ugyanarra a képre) miatt az új aspektusú értelmezés lehetőségeit is megteremtette. Kiváltképp látványos mozzanatok köthetőek a narratív határátlépésekhez is: a lengyel nyelvű narrátor belépése a latin nyelvű diegézisbe, majd kitekintése az extradiegetikus zenekari árokból a nézői térbe, akárcsak Oedipus színpadon megelevenedő emlékfoszlányai és a felidézett gyermek-énjével való találkozása mind továbbgondolásra érdemes attitűdöket feltételeznek a befogadóban. Az irodalmi és filmes komplex narratívákra jellemző önreflexív, metaleptikus viselkedés az opera műfajában implicit módon azt a fajta sokrétűséget, átjárhatóságot és képlékenységet sugallja, mely a kortárs operát jellemzi a társművészetek rendszerében. Az opera kereszteződése a színházzal, a filmmel, az irodalommal és a mozgásművészetekkel azonban korántsem hat fenyegetően, mint teszi azt a metaleptikus alámerülés a különböző művészeti ágakon belül, sőt, azt az üdvözítő gondolatot jelzi, miszerint ez a végletekig klasszicizált és kanonizált műfaj is képes kiszakadni a tradicionális, merev rendszeréből, megmártózni és megújulni a vizuális kultúra populárisabb, könnyebben fogyasztható közegében.

Fotó: Kállai-Tóth Anett

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

1987-ben született Debrecenben. A kommunikáció és médiatudomány BA elvégzése után 2014-ben a Szegedi Tudományegyetem Vizuális kultúratudomány MA szakán, filmkultúra szakirányon szerzett diplomát. Újságíróként több kulturális portálnál is publikált filmes tárgyú írásokat. A 2011-es makói Ifjúsági Pulitzer Pályázat különdíjasa, 2013 októbere óta az Apertúra Magazin szerkesztője. 2015-ben a XXXII. OTDK Humántudományi Szekciójában, a Vizuális Kultúra tagozatban III. helyezést ért Az egymásra fényképezés alakzata a filmben és a kortárs vizuális tömegkultúrában című dolgozatával. Jelenleg PhD-hallgató a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájában, a Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet doktori alprogramban. Kutatási területe a képi, narratív és mediális határátlépések vizsgálata a kortárs vizuális tömegkultúrában.