A nemzetközi viszonylatban is páratlan koncepcióhoz harmonikusan, az inspiráló és provokatív törekvésekhez pedig méltán illeszkedő darabbal vette kezdetét a hatodik Armel Operafesztivál október 5-én a Szegedi Nemzeti Színházban. Igor Stravinsky Oedipus Rex című operaoratóriumát a Poznani Opera társulata, ének- és tánckara állította színpadra a Szegedi Szimfonikus Zenekar közreműködésével. Az archetipikus történetanyag a Poznani Opera balettigazgatója, Jacek Przybyłowicz rendezői és koreográfusi kezei között formálódott modern, mély szimbolikájú, komplex és intermediális alkotássá, mely látványvilágához és kifejezésmódjához a színház-, a film- és a táncművészet gazdag forma- és eszköztárából egyaránt, sokrétűen merít.
Az egyfelvonásos mű nem csak minimálisra redukálta az Oedipus-mítosz szövevényes és tartalmas fabuláját, de meg is fosztotta a freudi pszichoanalitikus asszociációknak teret adó interpretációs lehetőségektől. Jean Cocteau szövegkönyve meztelen, objektív, csontos és szikár váz, melyet csak a kölcsönösen egymásra ható művészeti ágak ruház(hat)nak fel szellemmel és lélekkel, intellektuális és érzelmi bőséggel. A lengyel nyelvű narrációba ékelt, archaikus latinra fordított librettó sajátságos ontogenezisen alapuló kapcsolatot teremt a hagyományos retorikától megszabadított Szophoklész-drámával, miközben merészen kijátssza a klasszikus operaélményhez szokott befogadó elvárásait.
Bár az énekesek versenye szempontjából sajnálatos, hogy a két főszereplő (Oedipus – Christophe Poncet, Franciaország; Iokaszté – Joelle Charlier, Belgium) nem kapott elég teret és lehetőséget az árnyalt karakter- és személyiségábrázolásra, a színészi elmélyülésre és felmagasztosulásra, a műfajjal szembeni (re)definíciós igényeinket maximálisan kielégítheti a mozgásművészetek, a színházi apparátus, valamint a film mint jelentésképző médium integrálása az opera tradicionális rendszerébe. A tánc, ez a strukturálisan fizikai és eredendően külsődleges kifejezésforma nem csak körülöleli a teret, de bele is mélyed a szüzsé pszichológiai szerkezetébe, formát ad a belső lélek- és tudattartamnak. A kortárs balett és a klasszikus zene összjátéka kevésbé tekinthető ugyan stílus- és műfajidegen együtthatónak, a lengyel társulat Oedipus-adaptációjában mégis rejtőzik valamiféle szokatlanul csiklandozó kíváncsiság a kettejük viszonyával és egymásra hatásával kapcsolatban. A szöveg és a zene szintjén egyaránt metsző éllel redukált narratíva nyomatékos ellenpontjaként jelenik meg a test médiuma, mely hordozza és erőteljes kifejezésre juttatja az implicit jelentéseket. A mozgásművészet a – képtelen – hangi jelentő immateriális formáját tölti meg eleven tartalommal és fajsúlyos dinamikával, ami többrétegűvé és mediálisan átjárhatóvá teszi az opera műfaját.
Az Operafesztivál nyitódarabja szemléletes példatára annak is, hogy miként feszíti túl a színházi apparátus a maga hagyományos térképző és díszletadó, passzív látványteremtő funkcióját az opera kontextusában, és válik absztrahált képek és szimbólumok közvetítőjévé, összekapcsolva a zenei aktusokat a narratív kijelentésekkel. A színpad- és díszletelemek, mindennemű esetleges minimalizmusuk, jelzés- vagy gesztusértékük ellenére sem csak kívülről vagy hátulról támogatják a felsőbbrendű hang mögé szorított látványt, hanem összefonódnak vele, és egyenértékű részekké válnak abban a komplex műalkotásban, melyet a kortárs (felfogásban újrarendezett) opera képez. A színpad, a maga látható és hallható attribútumaival ily módon egy tág és telített jelentésmezővé válik, melyben a részek apró fogaskerekek módjára, egymással szerves kölcsönhatásban működtetik az egészet.
Noha a film mediális és művészi kifejezési formáihoz a Poznani Opera darabja csak szűkmarkúan nyúlt, hatása megsokszorozta a színpadi és kamera előtti jelenlét erejét és értékét. Az előtérben játszódó jelenet kivetítése a hátsó falra nem csak nyomatékkal töltötte meg annak szerepét a narratíva rendszerében, de a nézőpontváltás (a színházi néző és a kamera eltérő szögből tekinthet ugyanarra a képre) miatt az új aspektusú értelmezés lehetőségeit is megteremtette. Kiváltképp látványos mozzanatok köthetőek a narratív határátlépésekhez is: a lengyel nyelvű narrátor belépése a latin nyelvű diegézisbe, majd kitekintése az extradiegetikus zenekari árokból a nézői térbe, akárcsak Oedipus színpadon megelevenedő emlékfoszlányai és a felidézett gyermek-énjével való találkozása mind továbbgondolásra érdemes attitűdöket feltételeznek a befogadóban. Az irodalmi és filmes komplex narratívákra jellemző önreflexív, metaleptikus viselkedés az opera műfajában implicit módon azt a fajta sokrétűséget, átjárhatóságot és képlékenységet sugallja, mely a kortárs operát jellemzi a társművészetek rendszerében. Az opera kereszteződése a színházzal, a filmmel, az irodalommal és a mozgásművészetekkel azonban korántsem hat fenyegetően, mint teszi azt a metaleptikus alámerülés a különböző művészeti ágakon belül, sőt, azt az üdvözítő gondolatot jelzi, miszerint ez a végletekig klasszicizált és kanonizált műfaj is képes kiszakadni a tradicionális, merev rendszeréből, megmártózni és megújulni a vizuális kultúra populárisabb, könnyebben fogyasztható közegében.
Fotó: Kállai-Tóth Anett