A tavalyi évben nagy sikerrel debütáló CAR-MEN című autószínházi projektet jegyző szegedi csapat, a Homo Ludens Project február 14-én mutatta be új darabját, az Emberkiállítást a szegedi Pinceszínházban. Az előadás témáját illetően már a leírásban tényszerű az analógia a kutyaszépségversenyekkel: „Az alkotóközösség a kutyakiállításokból merítette az EMBERKIÁLLÍTÁS ötletét. Azonban itt kutyák helyett emberek mérik össze tudásukat, szellemüket, fizikai erejüket.” Ily módon a társulat a CAR-MEN-hez hasonlóan az Emberkiállítással is egy szokatlan, a befogadást megedző produkciót hozott létre, melyhez a 2014-ben Norvégiában megrendezett nyolcvan önkéntesből álló emberkiállítás adott ihletet.

10996799_1050287661654937_1966588099606075477_n

Benkő Imola rendezése átfogó történelmi kontextusból szól az emberről. Legfontosabb célja, hogy a néző az éles fekete humor segítségével felismerje saját, már-már nevetségesen konvenciózus szabályok mentén „működő” képmását. Az alkotók (Frank Tímea, Gyüdi Eszter, Gyüdi Sádor, Kállai Ákos, Kovács Gyula, Szilágyi Szabolcs) különböző történelmi korok embereinek karikatúráit versenyeztetve, legtöbbször kronologikus sorrendben mutatják be az ember társadalmi és kulturális fejlődését. Legyen szó akár az ókorban kialakult tökéletes emberkép-eszményről, akár a reneszánsz ember kulturális forradalmáról vagy a huszadik század kaotikus viszonyai közti életben maradásról, mindennek a katalizátora az ember. Ahogyan fontos pillanatokban dönt, ahogyan elkülönül vagy ahogyan szétválik, ahogyan vallást teremt vagy épp pusztít el. A Pinceszínház maroknyi játékterét körbeülő nézők saját kultúrtörténetük valóságshowját nézhették végig másfél órában, és ez azért újfent nagyon üdítő kezdeményezés, mert akárcsak a CAR-MEN taxikban, itt is alternatív módon használják a teret. Az előadás a szöveg tekintetében nem új, legtöbbször versrészletek vagy filozófiai passzusok hangzanak el, amelyek nem mind koherensek az adott jelenettel (például amikor az egyik színész lendületes improvizatív alakításába hirtelen, elővezetés nélkül a másik színész kimért, érzelmes monológja ékelődik). Ami viszont fontos pozitívum, hogy a szövegek mellett szimbólumokban is beszélnek a nézőhöz, ilyen például a póráz, amely bármelyik korban hibátlanul alkalmazható az alá-fölérendeltségi viszonyok ábrázolására.

983854_1050290808321289_2761198427257152579_n

Vizuálisan káprázatos képeket alkotnak testükkel, a kis helyet remekül kihasználják, minden tárgynak van funkciója, a különböző történelmi korokat összefoglaló etapoknak pedig saját atmoszférája. A színészek egyszerre működnek főhősként és mellékszereplőként, némelyikük képvisel ugyan valamiféle impériumot (minden részben más színész kerül a zsűritag szerepébe, amely izgalmas megoldása annak, hogy mindenkit szerepeltessenek elnyomóként és elnyomottként is), de inkább csak egyfajta határoló elemként, hogy működésbe hozza a cselekvést. Lebilincselően bizarr, ahogyan a kutyaszépségversenyeken szereplő ebekkel rokonítják az ember fejlődéstörténetét, a „mi lenne ha?” gondolat alapján versenyeztetik például a feuerbach-i antropomorf és a hegeli innovatívabb embertípust. Nézni persze szórakoztatóbb, mint megélni, főleg mert mindenki megélte már bizonyos formában azokat a jelenségeket (például a lázadást vagy a szolgalelkűséget), amelyeket a Homo Ludens színészei prezentálnak. Az előadás egyértelmű adu ásza a zene és a humor, amellyel az egész játékot kísérik. A szívderítően gyermeteg dalok is működnek a vérgőzös történelmi eseményekhez fűzve, de a jó érzékkel ritmizált halandzsa és az ütemes hangeffektust generáló mozgás koronázza meg leginkább az etapokat. A humor is erős, de nem annyira nyílt és direkt módon jelenik meg, mint a CAR-MENben, sokkal inkább pillantásokban, mozdulatokban, összenézésekben lehet észrevenni vagy finoman bújtatott popkulturális utalásokban. Görbe tükröt kap a jelenkori szenzációhajhász-embertípus, akinek leginkább reality műfajban kell eladni a lényeget, néhány percnyi hírnévre szert tett felszínes emberekkel prezentálni nagy életigazságokat, mert ők feltűnőek, színesek és gátlástalanok. Az ember mindig vágyott az attrakcióra, ennek időtálló voltára is remekül reflektál az előadás, és nem mellesleg a kiállítás mint forma is értelmet nyer, ahogyan például egy aukción kvázi attrakcióként jelennek meg a különböző a műalkotások. Bennem például a gyerekjátékokat is felidézték. Szinte látom magam előtt a kisfiút/kislányt, amint az egyik babát kinevezi hősnek, a másikat hősnőnek, a harmadikat pedig gonosznak. „Leves az élet, az Isten meg beledobál” – írja Lackfi János az Embercsirke című versében, és valahogy így volt ez az emberiséggel a Homo Ludens Project interpretációjában is. Emberformák, amelyekből szabadon önthetünk magunknak, amit csak akarunk, sőt birokra is kelhetünk saját eszméinkért, háborúkat indíthatunk, országokat tehetünk földdel egyenlővé, technikát forradalmasíthatunk és így tovább. A  kutyakiállítás analógiájának legfontosabb létjogosultsága, hogy bár az ember alkotó és felvilágosult, sajnos gyakran mégis a külső adottságai és felszínessége predesztinálja győzelemre a hétköznapok „versenyein”, s ez egy  utópisztikus, ám egyben vérfagyasztóan valósnak ható, eltárgyiasított világkép felé vezet.

10403383_1050286698321700_7311731003290476909_n

Elég lesz, ha találunk egy hangzatos szónokot magunknak, akinek csünghetünk az ajkán? Évezredek óta jól hangzó életszemléletek mentén ítélünk el vagy épp emelünk piedesztálra embertársakat? Netán biztonságunk érdekében magvas gondolatok nélkül húzzuk meg magunkat, és örülünk, ha egy „kiállítást” ép bőrrel megúszunk? Egy biztos: a Homo Ludens darabja megpróbálja ezen szabályok mögül előhívni azt a gondolkodó embert, aki azon túl, hogy értelmezni akarja az őt körülvevő világot, és betart bizonyos társadalmi normákat, felfedezi közben a saját jólétének lehetőségeit is. A gondolkodó embert, aki a sok hányattatás után egészségesen önző is tud lenni, és nem hagyja magát pórázra csatolni.

Legalábbis nem küzdelem nélkül, hiszen végül az ember mindig maga választ.

(Az előadás legközelebb március 14-én látható a szegedi Pinceszínházban.)

Fotók: Benkő Imola

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Tóth Emese vagyok, 24 éves, általában jó kedélyű, Szegeden élek, szeretek is itt élni és gyakran előfordulok a belváros mindennapjaim szempontjából fontos ?dramaturgiai? pontjain. Nem is igazán datálható, mikor kezdtem cikkírással foglalkozni, mert nem úgy keltem fel egy nap, hogy ?Mától újságíró akarok lenni!?, habár kétségtelen ez nagyon szépen hangzana most. Leginkább mindenről írnék, a műcsirkét majonézzel nyakon öntő posztmodern színházi előadásoktól kezdve a trolin gyakran utazó idős bácsiig, aki szerint a fiatalok néha rosszabbak, mint egy bokaficam. Főleg a képzőművészet és a színház érdekel, mert egyetemi tanulmányaim során erre a két témára fektették a hangsúlyt. Nincs kifejezetten kedvenc festőm, szobrászom, színészem, trapézművészem szinte bármilyen produktumtól képes vagyok elalélni vagy épp idegbajt kapni, kedvenc íróm viszont kettő is van: P.G. Wodehouse és Charles Dickens. Mindkettő fekete humorával és hangyányi neuroticizmusával fogott meg, de összességében az is tetszik bennük, ahogyan általában a világot látták. Valahogy hozzájuk hasonlóan látom én is magam meg a világot és próbálom ezt a látásmódot írásban kellőképpen visszaadni, de csak remélni tudom, hogy valakinél célba is ér.