TESZTkörülmények

A kilencedik TESZT – Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó (május 22-29.) alatt pezsgett Temesvár belvárosa. A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház körül minden nap újabb és újabb utcazenészek jelentek meg – élvezve a fesztiválozók tömegét –, volt, hogy egyszerre többen is. A hatalmas plakátokon kívül a „TESZT-villamos” is szorgosan hordta körbe az esemény hírét a városban. Az előadások előtt, között és után a színház előtt levegőző csoportokba pedig érdemes volt belekeveredni, mini, koncentrált szakmai beszélgetések elegyedtek a személyes élménybeszámolókkal. Élmény pedig volt bőven, a kínálat színesre sikerült, ami a színházi nyelvet illeti, amely tiszta tartalmi szerkezetre illeszkedett, egy hatalmas, követhető ívben jutott el az identitáskereséstől a család-témáig. A TESZT tesztelt: a jelenlévők identitástudatát, a jelenhez és a történelemhez való viszonyát, a felelősségérzetét, az idegeit, a színház határait és lehetőségeit, valamint a nézőket mint közösséget.

tesztvillamos_nem írtak fotóst

TESZT-villamos.

A fesztivál programfüzetében az előadások színlapjait és fotóit tartalomsűrítő, gyerekrajzszerű ábrákkal és hashtagekkel egészítették ki. Az első lapokon például: #identity, #community, #trauma, #victim, #religion, #dogma (’identitás’, ’közösség’, ’trauma’, ’áldozat’, ’vallás’, ’dogma’). A közösségi médiából átemelt nyelv minősége a figyelmes szemlélődő számára világossá tette, hogy a fesztivál a mára igyekezett fókuszálni és reagálni, a tartalma alapján pedig kirajzolódott az előadások egymásutániságának logikai íve anélkül is, hogy a befogadó akár csak egyet látott volna a produkciók közül: közösségtípusok.

programfüzet részlet01 én fényképeztem be

A TESZT katalógusa. Fotó: Gergely Borbála

Ez a mag – jelen-közösség – ugyanúgy adta alapját számos színházi nyelvnek és előadásnak, ahogy a fesztivál logója a különféle fesztivál plakátoknak. Benedek Levente grafikus roppant egyszerűen és kreatívan használta munkáiban a vörös szövegbuborék sémát – amely önmagában hirdeti, hogy a fesztivál gondolkozásra és párbeszédre igyekszik késztetni a közönségét. Ezek a plakátok a „fesztiválfalakon”, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház büféjének papírral bevont falain kaptak helyet, ahol kis rajzok, kommentárok, szövegek egészítették ki őket, ahogy haladt előre a TESZT. Az előadásokat követően Upor László dramaturg, műfordító, rendező és egyetemi tanár beszélgetett itt az alkotókkal, akik szignózták falakat. Így épült a vizuális lenyomata a TESZT-közösségnek.

Fotó: Bíró Márton

TESZT-fal. Fotó: Bíró Márton

„Urbán András nem azért jött, hogy békét hozzon” (Upor László)

A tematika tehát a különböző szempontok szerint meghatározható közösségekkel foglalkozott. Ez nemzeti-kulturális-identitáskereső szemszögből indult, később finoman átcsúszva a generációs közösségek, majd a család témájába. Urbán András két rendezése keretezte az első három napot, agresszív eszközökkel és képekkel, durva audiovizuális hatásokkal. A Magyar (2016. A szerző kritikáját itt olvashatják – a szerk.) lecsupaszította a nemzeti szimbólumokat és a nyelvet, összeérintette a színpadon a mítoszokat és a jelen társadalmi-aktuálpolitikai folyamatait, így mutatott rá a nemzeti identitás megtalálásának vagy definiálásának nehézségeire, és azokra a káros hatásokra, amelyek torzíthatják azt.

Upor László és Urbán András. Fotó: Bíró Márton

Upor László és Urbán András. Fotó: Bíró Márton

Az Antikrisztus rövid története (2016) kitágította a vizsgálandó területet, és az egész keresztény kultúrkört illette kritikával. Azokat a személytelen sémákat és dogmákat helyezte szembe az igazi hittel – jelentsen ez bármit –, amelyek elveszik annak valódi lényegét. Ennek kiváló megfogalmazása az a jelenet, amelyben az egyik szereplő a keresztről leemelt műanyag Jézust szembefordítja a kereszten maradt hasonmásával – találkozik a két jézusfigura, amiből kiolvasható a hit és a bigottság; a hit és a populárissá, a fogyasztói társadalom egyik szükségletévé vált „light hit”; valamint a hit és a vallás mint intézmény szembenállása. Mindkét előadás súlyos témákkal foglalkozott, nemzetiség és kultúra alapján megfogható közösségek alapjaiba kötött bele, és a jelenlévőkben meg is rengethette azokat.

Az antikrisztus rövid története. Fotó: Jelena Janković

Az antikrisztus rövid története. Fotó: Jelena Janković

Sokkoló fogásokkal élt a rendező: egymással szeretkeztek a nemzeti szimbólumok, majd öt nő csapott orgiát masszív negyedórán keresztül a színpadon, bevonva az élvezetbe egy Jézus-szobrot is, a jelenbeli terrorveszély és a keresztény múlt hasonlóságai is felvillantak. Mind a két produkció koncert-elemekkel operált, és punk rock zenére támaszkodott (a zeneszerző mindkét darab esetében: Irena Popović). A kendőzetlen obszcenitás azonban csak Az Antikrisztus rövid története című munkára volt jellemző, egyrészt valószínűleg az olcsó polgárpukkasztás miatt, másrészt – és ezért érdemes szót ejteni róla – halványan nagyvonalú párhuzamot állított a vallás, a szexualitás és a színház között, az eksztázisra, katarzisra törekvés okán.

Urbán az aktuálpolitikai kritikái mellett ezekkel a rendezéseivel számos közösségre vonatkozó kérdést tett fel. Lehet-e, illetve kell-e hit vagy nemzetiség alapján meghatározni a közösségeket? Kell-e igazodnunk vagy beletartoznunk feltétel nélkül azokba a közösségekbe, amelyekbe beleszülettünk, és ha nem, hogyan lehetséges kívül helyezkedni rajtuk? Érdemes-e szemet hunyni a kereszténység szörnyűségei felett azért, mert például az európai kultúrkör ráépül? Kezelhetjük-e egyazon közösségként a bigottakat és a hívőket? És így tovább a súlyos felvetések.

Az antikrisztus rövid története. Fotó: Bíró Márton

Az antikrisztus rövid története. Fotó: Bíró Márton

Ezekre a kérdésekre nem érkezett válasz a színpadról, és több befogadóból ellenérzést váltott ki a magyar nemzet vagy kultúra alapjainak kritizálása. Azonban, ha az volt Urbán András célja, hogy zaklatottan hagyják el a nézők a színházat, és időről-időre eszükbe jussanak jelenetek, összefüggések, és rágódjanak a látottakon, akkor elérte, amit akart. Gálovits Zoltán, a TESZT művészeti igazgatója és Balázs Attila fesztiváligazgatók határozottan bátor, erős kezdést biztosítottak a programnak, amely a tágan értelmezett közösségfogalomból indult el az apróbbak, a részletek felé.

Történelem most

A második napon rögtön terítékre kerültek a politikai irányzatok mentén alakuló közösségek. A témában meghívott produkciók a történelem és a jelen kapcsolódási pontjait, pontosabban a kommunizmus és a szocializmus mára gyakorolt hatását vizsgálták, arra a következtetésre jutva, hogy az nem múlik. Persze a közösségekre fókuszálva. A szkopjei Ifjúsági Kulturális Központ produkciója, az Őrült erdő (Nina Nikolikj, 2016) a romániai, 1989 decemberében történt forradalmat/puccsot vizsgálta. Párhuzamba állította az aktuális macedón szituációval: folyamatos civil akciók, lázongások, társadalmi elégedetlenség, amely korrupciótól és bürokráciától süket fülekre lel. „És magától értetődőek ezek (a közösségi/részvételi színház formái – G. B.) szellemi rokonsága a részvételi kultúra olyan eszméivel, amelyek a társadalmi felelősségvállalást és beavatkozást célozzák: a zöld mozgalmakkal, […] valamilyenfajta kisebbségben, hátrányban élők esélyegyenlőségi mozgalmaival”– fogalmazott Varga Anikó a Határutak – Border Roads című idei TESZT-kiadvány előszavában. Habár az Őrült erdő nem részvételi színházi előadás, ugyanezt a célt szolgálta.

Az őrült erdő. Fotó: Gjorgi Klincarov

Őrült erdő. Fotó: Gjorgi Klincarov

Színpadra vitte a közelmúlt egy olyan eseményét, amelyben a társadalmi beavatkozás sikerrel járt, bemutatva egy család azon tagjait, akik mellette álltak, és azokat, akik ellene, a közömbösöket és a szkeptikusokat is. Ezt megfűszerezte a konkrét élménybeszámolókkal, eseményleírásokkal, majd a végén vázolta az aktuális macedón állapotot. Ezzel a közösségek heterogenitásán kívül azok erejére is rávilágított, és a hagyományos színházi előadást a civil mozgalmak egyik kiegészítő elemeként kezelte. Az előadást követő szakmai beszélgetésen kiderült, hogy az alkotók közül többen is részt vesznek kormányellenes akciókban, tehát szorosan összekapcsolódik a színpadi munkájuk azzal, amit az utcán visznek véghez, és amiben hisznek. Ez a produkció tehát a közösség változtató erejére koncentrált, nem kérdéseket tett fel, inkább buzdított, ösztönzött a cselekvésre, a történelmi eseményeket tanulságként emelte be.

Ezzel szemben A te országod (Horváth Csaba, 2016) azt a passzív állapotot ábrázolta, amelybe a szocializmus munkásosztálya ragadt. A Tar Sándor novellái alapján, Keresztury Tibor adaptációjából született mű egy munkásszálló közösségének történetét tárta elénk a rendszerváltás előtti napoktól a jelenig. A színekkel és a díszlet erejével kiválóan hirdette a produkció a szocializmus lemoshatatlanságát. A gyár és a szálló PVC-csövei, falakat borító csempéi akkor is a színpadon maradnak, amikor a munkásokat már szélnek eresztették a bizonytalan hazatérésbe, hogy szembenézzenek az identitásvesztett évtizedekkel. Annak a lehetetlenségét láttuk, hogy egy elszeparált közösség helyzetén kívülről jövő hatás pozitív irányba változtasson. Ahogy egy szálló felszámolásával – bármilyen embertelenek is ott a körülmények – egy közösség alól kicsúszik a talaj. És azt is, hogy minden társadalmi-politikai változásnak elkerülhetetlenül vannak ártatlan vesztesei.

Az őrült erdő. Fotó: Gjorgi Klincarov

Az őrült erdő. Fotó: Gjorgi Klincarov

Az ábrázolt helyzetben nem maga az ideológia és azok rendszereinek váltása az érdekes, hanem az ezek mögött (alatt?) megbúvó emberek és sorsok. Egy kis ugrással eljuthatunk a menekülttáborokban születő és/vagy felnövő gyerekek szituációjához, akik a hatalmas eszmék és vallások ütközésének áldozatai; vagy a mindenkori háborúk elszenvedőihez, a katonákat is beleértve. Traumatikus ezekbe a közösségekbe bekerülni is, de még traumatikusabb elveszteni ezeket a közösségtudatot biztosító egységeket. Így a két előadás – Az őrült erdő és A te országod – két különböző oldalát mutatja be egy-egy politikai rendszer megdöntésének, abban viszont egyeznek, hogy a mai Európában tartózkodó közösségek helyzetére reagálnak a múltidézéssel.

(generáció)családok

A TESZT első hat napja alatt egyre szűkebb közösségek köszöntek vissza a színpadról. A keresztény kultúrkör, a magyar nemzet, a szocializmus és kommunizmus „maradék” társadalmi rétegei után eljutottunk a generációs közösségekhez, a falvak közösségeihez, a családhoz, majd az apa-lánya viszonyhoz. A falu és a család közösségeinek témáját A halott hazatér az úrnőjéhez (Jernej Lorenci, 2014) című mesemondás-előadás mix csúsztatta be a programba, majd az Albee-művekre hajazó Liszt a vénákban (Igor Štiks, 2016) erősítette az utóbbit, visszanyúlva picit a társadalmi rétegek közösségeihez. Ezek az egy-egy közösségben kialakult normáktól eltérő viselkedéssel foglalkoztak különböző módokon, rengeteg személyes érzéssel és indulttal átitatva.

A halott hazatér úrnőjéhez. Fotó: Mare Mutić

A halott hazatér úrnőjéhez. Fotó: Mare Mutić

Kiemelkedően fontos előadás volt a fesztivál programján belül a Parental Ctrl (Sinkó Ferenc, 2015) és Az apa szó (Gabriele Vacis, 2016). Ugyanazon a napon, május 27-én láthatta őket a közönség, és így, egymás mellé állítva roppant ütős napot eredményeztek. A Parental Ctrl az Y-generáció nehézségeit mutatta be önmagában, illetve a szüleik generációjához viszonyítva is, három lány egymással, a valósággal, a testükkel, a nyelvükkel és a szüleikkel való kapcsolatán keresztül. Habár a cím azt vetíti előre, hogy a hangsúly a szülő-gyerek viszonyon lesz, sokkal fontosabb szála volt a produkciónak a vizsgált generáció öntudatra ébredésének nehéz útja. Az Y-generáció tagjainak életét iszonyatos módon alakítja a virtuális valóság, amellyel szemben a fizikai létezés elsikkadni látszik. Az előadás azt a folyamatot mutatta meg, ahogy a szereplők újra felfedezték a testük és a hangjuk létezését: kezdetben szelfiztek, majd tornáztak – az izmaik határait feszegetve –, utána pedig mikrofonokat egymás testéhez érintve, és azon húzogatva tapasztalták meg a fizikai kiterjedésüket. A mikrofonból jövő testhangokkal párhuzamosan a saját hangszálaikat is próbálgatni kezdték artikulálatlanul. Majd mikor ezen átestek, nyelvet és stílust alakítottak ki – ehhez hálózsákokba bábozódtak.

Parental Ctrl. Fotó: Váczi Roland

Parental Ctrl. Fotó: Váczi Roland

Amikor előbújtak, koncertelőadássá alakult a munka: a három, immár személyiséggel rendelkező karakter hallatta hangját újdonsült nyelvén. Szüleikkel való kapcsolatukról és a saját generációjuk céljairól énekeltek rengeteg iróniával átitatott levél-számokat. A mindössze 50 perces produkció első kétharmada roppant lassan építkezett a díszlettelen térben, feszültséget teremtve. Ezzel állított kontrasztot a koncertjelenet, amelyet lézershow egészített ki, és amely rettentő hangos, szinte agresszív elemekkel bírt. A Parental Ctrl előadói (bodoki-halmen kata, Ötvös Kinga, Sípos Krisztina) maguk is annak a generációnak a tagjai, amelyről az előadás szól. Egy nagyon érzékeny, hiteles előadást láthattunk, amely nem akart túl sokat mondani, nem akart ítélkezni egyik generáció felett sem.

Ezzel szemben Az apa szó rengeteget akart mondani, és legalább annyi kérdést is hagyott a nézőben. Különböző nemzetiségű nőket láthattunk a színpadon, akik ügyesen csúsztatták egyik szituációból a másikba a történéseket, megtörve annak kontinuitását egy-egy monológgal, amelyek az apukájukkal való viszonyukra fókuszáltak. Túlnyomórészt ugyanaz a séma ismétlődött: lányos (valóban, a sztereotípiáknak megfelelően lányos) beszélgetés, majd abból kialakuló elkeseredett-dühös monológ. Ezek a szakaszok vizuálisan is ugyanazokkal az elemekkel dolgoztak. A színpadon rengeteg hatalmas műanyag palack volt elhelyezve, amelyeket a monológok végén leromboltak – szétvertek, beleugrottak, felrúgtak – majd utána közösen újra különböző alakzatokba rendezték. Ez a megoldás látványos és kreatív volt, azonban a túlzott használata tompította a rá vonatkoztatható pozitív jelzőket.

Az apa szó. Fotó: Bíró Márton

Az apa szó. Fotó: Bíró Márton

A monológok az apa-lánya kapcsolat feldolgozhatatlan hatásairól, leginkább az árnyoldalairól szóltak. Érzékletesen festettek képet ezekről a személyes problémákról, olykor összefonódva más férfiakkal való kapcsolatokkal. De elágaztak például a kommunista vezérek „apa-alakjain” át politikai ideológiák hatalommechanizmusához és társadalmi-közösségi élményekhez. A nagyon érzelmes történeteket azonban hiába állították kreatívan a színpadra, mintha a rengeteg audiovizuális megoldás elvette volna az alkotók összes energiáját, nem merültek mélyre. Míg a Parental Ctrl egy mélyfúrást végzett, Az apa szó a felszínt térképezte fel. Pont azért tartom mind a kettőt mégis kulcsfontosságúnak a TESZT programján belül, mert a remek szervezésnek köszönhetően kiegészítették egymást.

Így jutott el a fesztivál tematikai íve a keresztény kultúrkörtől a családon belüli viszonyokig, a közönség elé tárva rengeteg közösségszerkezetet és közösségi problémát. Egy vázlatot nyújtott arról a diskurzusról, amely ma az európai színházban ezzel a témával foglalkozik. Bátor választások tanúi lehettünk, és ez még inkább emeli a TESZT presztízsét. Szemmel láthatóan nem féltek a szervezők az esetleges (intézményi, anyagi, közösségi) következményektől, amikor a programot összeállították, nem látszott nyoma, hogy megalkudtak volna a színvonal kárára.

Hozzászólások

hozzászólás