A szegedi THEALTER Fesztivál számomra minden évben olyan, mint régen az iskolai nyári szünet. Mindenki hajt egész évben, hogy eredményes legyen, jó jegyeket kapjon, megtanulja, amit még nem tud, a kötelességeknek szenteli az idejét. S aztán elérkezik a hőn áhított nyári szünet. A THEALTER immár négy éve a felnőttkorom nyári szünete.

„Még bírjuk cérnával!” – mondta Balog József, a MASZK Egyesület művészeti vezetője július 18-án a fesztivált megnyitó beszédében, és meggyőződésem volt, hogy így is lesz. A THEALTER Fesztivál azon kulturális kincsek egyike, amiért érdemes küzdeni Szegeden, nemcsak azért, mert a város fakó lenne nélküle, hanem mert a különböző produkciók együttes hatásmechanizmusa semmilyen más érzéshez nem hasonlítható. Az idei plakáton látható barokk puttókról és az előtte álldogáló emberekről a megnyitó napja óta csak arra tudok asszociálni, hogy a THEALTER, akárcsak a szárnyas angyalok, lövöldözi az emberek szívébe a katarzist, a valóságból való kiszakadás lehetőségét, az örömöt, a kellemes megilletődöttséget. Nem mellesleg pedig a szemeinket és a füleinket is kényezteti.

A fesztivál minden évben tematikus, ötletes repertoárral szolgál a szegedieknek és a Szegedre látogatóknak egyaránt. Idén az előadások zöme az Antigoné-problematikával foglalkozott, megkapó érzékenységgel járta körül a hatalommal való nyílt konfrontáció és a belső lelki parancs közti vívódás jelenségét. Urbán András, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója, a fesztivál idei díszvendége már július 14-től dolgozott a Tea for Two nevű workshop keretein belül az Antigoné Reloaded című produkción, amely 18-án a nyitóelőadás volt. A workshop résztvevői a dráma három szereplőjének, Iszménének, Antigonénak és Kreónnak a habitusa és helyzete alapján elemeztek néhány kortárs társadalmi problémát. Terítékre került a munkanélküliség, a fiatalok külföldre költözése, a megélhetés nehézsége, a továbbtanulás lehetősége, valamint a szólásszabadságtól való félelem pszichológiája. A szereplők a saját élményeiket építették be a dráma karaktereibe, így igencsak megható volt a privát szövegelemek és az Iszméné- vagy Antigoné-textusok összhangja. Jelmez nélkül és minimális díszlettel is érzékletesek voltak az alakítások, és bár előre lehetett tudni (mert kivetítették), ha épp Antigoné- vagy Kreón-szkeccs következett, az előadás így is roppant izgalmas kísérletezésnek bizonyult. Ironikusan reflektáltak a saját workshopos munkafolyamatukra, eljátszották azt, ahogyan körbeülnek és az Antigoné-problematikáról beszélgetnek. Ezzel valamelyest felborították az előadás ritmusát, hiszen egészen eddig a pontig a „végeredményt” láttuk. Az, hogy a munkafolyamatot is beleszőtték, kisebb zavart okozott, ugyanakkor üdítő hatással volt a közönségre. Láthattuk tehát a tükörképünket a többre hivatott, de félénk Iszménében, a bátor, de fékevesztett Antigonéban és az önkontrollt vesztett, de szintén jobb sorsra érdemes uralkodóban, Kreónban.

antigone_reoladed

Urbán András: Antigoné Reloaded (Fotó: Révész Róbert)

A szentesi Horváth Mihály Gimnázium volt tanulói minden évben szokatlan, érdekes, párját ritkító előadással rukkolnak elő a fesztiválon. A gimnázium öregdiákjai július 20-tól 24-ig ismét az utcai közönséget örvendeztették meg Antigoné-feldolgozásukkal, melyet Matos Ibolya és Pádár Zsolt rendezett. Ők a látványban a hagyományos görög színjátszás mellett tették le voksukat, ám nyelvezetük parádésan váltakozott a drámabeli archaikus stílus és a szleng között. Mindig is a szentesi diákok privilégiumának fogom tartani azt a pimasz, életvidám, fesztelen társadalomkritikát, amellyel évről évre ráébresztik a közönséget az őt körülvevő emberi vagy politikai viszonyok igazságtalanságaira. Itt Antigoné és Kreón már a történelem része, egymásra mosolygó szobrok formájában jelennek meg, de nem teljesen mozdulatlanok. Kreón még szoborként is próbálja kiharcolni a saját igazát, Antigoné pedig a végszóval figyelmeztet az önzőség és a semmittevés kártékonyságára, ám a felelősség most Iszménére hárul, akinek érdeke egyezik a köznép akaratával: ne hamisítsanak történelmet. Ne legyen „igazság” a hazugságból, hiszen Antigoné és Kreón nem szerették egymást. A thébaiak kezdetben egyetértenek vele, tüntetéseket szerveznek a sztratégoszok ellen, azonban elhivatottságuk csak addig tart, amíg jobb ajánlatot nem kapnak, látszatkedvezményekkel el nem hallgattatják őket, és Ákos Ilyenek voltunk című dalának zenei alapjára el nem kezdik üvöltve énekelni, hogy „Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak”. Ismét elgondolkodhatunk tehát, hogy Iszméné számára mi is lenne a helyes lépés.

Horváth Mihály Gimnázium: Antigoné Fotó: Révész Róbert

Horváth Mihály Gimnázium: Antigoné (Fotó: Révész Róbert)

Folytatta a szabad akarat motívumának kifejtését a budapesti Keleti István Művészeti Iskola (KIMI) Rokka Társulatának Kirakat című előadása is július 23-án. Az alkotók (Papp Katika, Keserű Imre, Peller Cintia, Darvasi Áron László, Mándy Zsófia, Nagy Kata, Erdős Bence, Forgó Rebeka) érdes, dokumentarista színházi stílusban játszanak; a szereplők különböző körülmények között élő, dolgozó, drámai és humoros helyzeteket egyaránt átélő emberek történeteiből állították össze a szöveget. Aki ismeri ezt a stílust, az hozzászokhatott a pikantériájához, vagyis ahhoz, hogy ezeket az elmesélt élményeket nem feltétlenül olyan ember adja elő, akihez a történet illene, mégis azonosulnia kell a civillel a pódiumon. Ilyen volt például, amikor egy alig húszéves lány beszélt szívfájdító beletörődéssel egy majdnem tízéves házasság megromlásáról, vagy amikor egy fiú pergő nyelvvel, már-már stand up comedy stílusban mesélte el egy lány történetét, aki a Sziget Fesztiválon dolgozott. Mindegyik történetben megfogalmazódott a megbánás, vagyis hogy másként is alakíthatták volna az életüket. Elgondolkodtak azon, hogy volt-e választásuk, vagy a körülmények, esetleg saját maguk áldozatai lettek. Ebben a tekintetben ez a darab sem új a nap alatt, mégis voltak részei, amelyek kifejezetten meghatottak és a saját életemben is bizonyos dolgok átértékelésére késztettek.

Keleti István Művészeti Iskola: Kirakat (Fotó: Révész Róbert)

Keleti István Művészeti Iskola: Kirakat (Fotó: Révész Róbert)

Helen Edmundson drámáját, az Irtást július 25-én láthatta a szegedi publikum a Forte Társulat előadásában. Az előzőekhez képest ez a produkció némileg komplexebb háttértörténettel és szcenikával rendelkezett. A stilizált farkasszobrok és a tüdőnket telítő tőzeg volt a két fő elem. Az utóbbi hiánytalanul szimbolizálta a káoszt és a tisztátalanságot mind konkrét, mind átvitt értelemben, de zsákban fegyverként és önmagában menedékként is működőképes volt. Bizonyos tekintetben ez az előadás is az Antigonéhoz hasonló morális kérdéseket ültetett el a nézőben. Horváth Csaba rendezésében ezúttal sokkal inkább dominált a prózai színház, mint a fizikai, de ez nem rontott az élményen, sőt! A történet leírásában az szerepel: „Írország, 1652. Az angol parlament elfogadta történetének legkegyetlenebb rendeletét, a Pokolba vagy Connaughba néven emlegetett törvényt. Írország lakóit – férfiakat, nőket, gyerekeket – a sziget egy kietlen tartományába száműzik, másokat összekötözve hajóra raknak és a tengerentúlra hurcolnak. Aki ellenáll, azt kivégzik.” A dráma alapkonfliktusa tehát egy angol nemes és ír felesége között robban ki, amikor a rendelet kapcsán a nő, Maddeleine (Ostorházi Bernadett) életébe visszaszövődik múltjának egy fontos szála, régi barátja, Pierce (Kádas József), aki az ír lázadók egyike. A férj és a feleség őrlődni kezd: Maddeleine a régi és az új élete közt, Robert (Andrássy Máté) a törvény és a családja közt, s egy ideig Killiane (Földeáki Nóra), Maddeleine nővére is őrlődik, de mivel a Pierce iránti vonzódása miatt benne erősebb a múlthoz való kötődés – dacára annak, hogy a férfi a húgát szereti –, nem akar beilleszkedni a földesúri családba. Az angol kormányzó és a kitelepítésért felelős biztos is grandiózus alakja a darabnak. Fehér László és Krisztik Csaba meggyőzően játszotta az „annyira utálatos, hogy az már csodálatra méltó” figurát, megjelenésük szükségszerűen nyomasztó hangulatot keltett. Roppant kizsigerelő, dühkeltő kisugárzásuk volt, amely predesztinálta őket a konfliktusok gerjesztésére, ráadásul a motivációik bántóak, mégis támadhatatlanok voltak, és ez az értelmetlen igazságtalanság közvetve megmérgezte Maddeleine és Robert kapcsolatát is. Egy nap Killiane-t elhurcolták, és Maddeleine innentől kezdve versenyt futott az idővel, akadályokat nem ismerve, családanya szerepét hátrahagyva mindent megtett, hogy megmentse nővérét. Ám mivel Robert nem segíthetett neki, hiszen elvesztette volna presztízsét a kormányzónál és földönfutóvá vált volna, Maddeleine és Robert lassan egymás ellen fordult. Tetézte ezt Pierce megjelenése és az állandó nyomás, amelyet a kormányzó helyezett Robertre felesége lázadása miatt, aki mindezek következtében önmagából kifordulva, a törvényszék előtt árulta el a szeretett nőt. Leírhatatlanul gyönyörű és egyben kínzó volt, ahogyan a házaspár működésképtelenné vált egymás nélkül, a két erős karakter lába alól kicsúszott a tőzeg, és minden, ami meghatározta őket, megszűnt kettejük között.

Forte Társulat: Irtás (Fotó: Révész Róbert)

Forte Társulat: Irtás (Fotó: Révész Róbert)

Nem véletlen, hogy ebben a történetben is megtalálhattuk az Antigoné-féle igazságszolgáltatáshoz való jogot, a vérkötelék fontosságát, a bűn és a bűnhődés motívumát, a szabad vélemény eltulajdoníthatatlanságát vagy a szerelem labilitását. Számomra mindkét történetnek az az örökérvényű mondanivalója, hogy bármilyen mérce szerint is cselekszünk jót vagy rosszat, mindenképpen meg kell fizetnünk az árát.

Az Antigoné-problematika lezárásához pedig nem is passzolhatott volna jobban más, mint Brecht Szecsuáni jólélek című drámájának átdolgozása, melyet július 26-án láthattunk a budapesti k2 Színház előadásában. A hangulatos cím, Mielőtt az éj leszáll, megalapozta azt a sejtelmes, fordulatokban gazdag történetvezetést, ami Brechtre, de magára az előadásra is jellemző. Minimális eszközökkel, egyszerű, fekete díszletben játszottak, amely egyszerre reflektált a történet és a dialógusok intimitására, valamint a brechti epikus színház eszményére. Benkó Bence és Fábián Péter rendezése tele volt apró kikacsintásokkal: a színészek az egyik pillanatban a közönség soraiban ücsörögtek, aztán felpattantak, felkaptak a fejükre egy kendőt, pilótasapkát vagy fürgén összekötötték a hajukat, netán felugrottak a színpadra pengetni pár percig. Hiába láttuk, hogy az, aki az előbb sálat kanyarított a vállára, ugyanaz, mint aki nyakkendőben hepciáskodott, teljesen természetesnek vettük, hogy egy másik karaktert alakított a drámából. A játszók (Pallagi Melitta, Domokos Zsolt, Rózsa Krisztián, Horváth Szabolcs, Borsányi Dániel, Jerger Balázs) jól működtek egymással a színpadon, játékuk élénk és pontos volt. Az Istenek nem hiába jöttek Szecsuánba, nemcsak ők találták meg a jólelkű emberüket, hanem mi is. Sen Te és Sui Ta (Pallagi Melitta) elsöprő erejű volt, de a neurotikus pilótát, Szunt (Domokos Zsolt) és a szeretetreméltó, olykor hiperaktív Vangot (Borsányi Dániel) sem fogjuk könnyen elfelejteni. Az ártatlan lelkű, békés, egyszerű életet preferáló Sen Te és a viszontagságok (viszonzatlan szerelem, kihasználás) miatt sérült, keménykezű, szívtelen álruhás énje, Sui Ta hátborzongatóan hatásos párost alkotott. Az elvakultságnak és az elhivatottságnak is vannak határai, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy hiába volt nemes a főhősnő motivációja, a legtöbb problémát pont a jótéteményekkel generálta. Sui Taként azonban precíz és kíméletlen üzleti érzékkel, gondolkodás nélkül leckéztette meg mindazokat, akik ártottak neki. Így sikeressé és nagy formátumúvá vált, ám ezzel megnehezítette a saját életét. Mindaz, ami korábban a boldogságot jelentette számára, a múlt részévé vált és elértéktelenedett. Pusztán az ijesztően ismeretlen jövő maradt. Ahogy Sen Tének, úgy nekünk, nézőknek is rá kellett eszmélnünk hiányosságainkra, sebezhetőségünkre, valamint arra, hogy nem szabad mindent feltétlenül beáldozunk a vélt vagy valós jövőkép érdekében. Kellett ez, jót tett nekünk.

k2 Színház: Mielőtt az éj leszáll (Fotó: Révész Róbert)

k2 Színház: Mielőtt az éj leszáll (Fotó: Révész Róbert)

Végül pedig lássuk azokat az előadásokat, amelyek inkább a vizualitásra, mintsem a szövegre építettek, és amelyeket azért tekintem „Ámor három nyilának”, mert képzőművészeti jellegük volt.

A budapesti Élőkép Színház Pirosruhások című interaktív képzőművészeti performansza a szegedi belvárosban volt látható július 18-án és 19-én. A négy egyedi szabású, gyurmaként formálható pirosruhás (Bérczi Zsófia, Gerzson-Lipták Orsolya, Hrotkó Heléna, Törzsök Kata), karimás kalapos játszó mágnesként vonzotta a járókelőket, az esti órákban, díszkivilágítás mellett pedig még káprázatosabb látványt nyújtottak. Úgy éreztem, hogy valóra vált egy kisebb álom; a képzőművészeti alkotások megmozdultak és rám mosolyogtak, körbeugráltak, mintha Henry Moore- vagy George Segal-szobrok futkároztak volna körülöttem. A legszebb azonban, hogy nem lehetett egyféle formát beléjük látni. Precíz koreográfiára mozogtak, mégis annyira szabadok, légiesek és látványosak voltak, hogy nemcsak órákig, de napokig tudtam volna nézni őket. Mint ahogyan a társulat nevében is szerepel, az utcai „vándorlás” mellett olykor teljes élőkép kompozícióba rendeződtek, de csak azért, hogy aztán újból szétszéledjenek, majd összeérjenek. A hangsúlyos piros színegyveleg legalább olyan természetesen illett a Kárász utca fénypompás üzleteihez vagy a Klauzál téri szökőkúthoz, mintha csak egy steril térben adták volna elő.

Élőkép Színház: Pirosruhások (Fotó: Révész Róbert)

Élőkép Színház: Pirosruhások (Fotó: Révész Róbert)

Előre bocsátom, hogy a szegedi Art Nuans előadásával szemben, melyet július 19-én és 20-án játszottak, elfogult vagyok. Babarczi Katica és Csepregi-Kovács Napsugár Merülés című etűdje a legkönnyedebb produkció, amit valaha ezen a fesztiválon láttam. Persze voltak hasonló, mesei elemekkel tarkított előadások korábban is, de az különösen megkapó volt számomra, hogy ebben az etűdben egy róka volt a főszereplő, aki úgy döntött, hogy a tengerpartra megy. A róka az erdő állata, ragadozó életmódot folytat, ravasz, kiszámíthatatlan. Az Art Nuans rókája nem ilyen volt, ő ráérősen bandukolt, rácsodálkozott a dolgokra, végignézhettük egy napját, miközben elérkezett a tengerpartra. Nagyon tetszett, hogy ezt a tengerhez legkevésbé sem köthető élőlényt helyezték el ebben a környezetben. A tengert, a szárazföldi, valamint a vízben élő apró élőlényeket papírmaséból készítették el, ami Babarczi Katica és Kiss Attila Etele ötlete volt, akárcsak a középen mozgatható nagyító, mely a fények megfelelő használatával látványos színeket és kontúrokat teremtett. Csepregi-Kovács Napsugár könnyed mozdulatokkal vezette a rókabábot, az ő mozgása önmagában is hozzátett a produkcióhoz, és így egy egészen furcsa „ember-díszlet-báb” szerkezet jött létre, amely változatos zenei aláfestés mellett pihentette a nézőket két előadás között.

Art Nuans: Merülés (Fotó: Turcsányi István)

Art Nuans: Merülés (Fotó: Turcsányi István)

Július 24-én a szegedi Rongy Kocsmában Roberto Benigni magyar ikertestvérét láthattuk Méhes Csaba személyében. A pisztráng – pácban, körettel című előadásról előre begyűjtöttem az információkat, épp ezért tudtam nagyjából, hogy milyen burleszk elemekre számíthatok, mégis okozott meglepetéseket a művész a váratlan fejrángásaival, a zavart nevetgélésével és a fürge jelenetváltásaival. Méhes találóan alkotta meg a figuráját, azt a szerencsétlen testalkatú, kapafogú, komikus mozdulatokat végző alakot, aki rögtön az előadás szereplőivé tett minket: mi voltunk a klasszikus zenei koncert nézői, hallgatói, akiknek Schubert Pisztrángját készült előadni hegedűn. Mozdulatai pontosak, rugalmasak voltak, néha talán egysíkúvá váltak, de valami mindig történt körülötte, amitől újra mozgásba lendültek a kis történetek. Az avatatlan burleszk-nézőnek talán fárasztó volt, az avatottnak pedig néhol iskolapéldás, mégis tartalmas és derűs. Úgy közönséget tapsoltatni, ahogyan ő tud, még az újévi koncerten, a Radetzky-indulóra sem láttam.

Méhes Csaba: A pisztráng - pácban, körettel (Fotó: Révész Róbert)

Méhes Csaba: A pisztráng – pácban, körettel (Fotó: Révész Róbert)

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Rózsák című előadása július 22-én a „szó bennszakad, hang fennakad” hatást váltotta ki belőlem. Aki látta ugyanettől a társulattól a Kisinyovi rózsát, az tudja, hogy miért annyira szívhez szóló ez a folytatásdarab. A kritikusok és a nézők is megjegyezték Urbán András rendezésével kapcsolatban, hogy olyan érzésük volt, mintha múzeumban lettek volna. Számomra is úgy tűnt, mintha a színpadi tér egy élő, extravagáns képi világú, az agyagtól kezdve a papírig mindenféle eszközt felsorakoztató, barnás fényű panoptikum lett volna, az összes „izmust” magába foglaló intim terem, ahonnan jóformán senki nem akart kijönni. Többféle látványvilágot vittek színre, melynek Béres Márta, Pletl Zoltán, Mészáros Gábor és Mikes Imre Elek egyaránt addiktív figurája volt. Nem kötötték narratívához az előadást, inkább asszociatív elven működtek. Kiss Anikó, a produkció rendezőasszisztense a fesztivál keretein belül megrendezett kerekasztal beszélgetések egyikén kifejtette, hogy a társulatot csak a látvány érdekelte, vagyis az, hogy mi mi után mutat jól a színpadon, a szövegszerű összekapcsolást nem tartották fontosnak. Magam is ezt éreztem. Nem volt lényeges a történet, az a leheletnyi, finom utalás a Kisinyovi rózsára nem kötelezte őket a folytatásra, elég volt, hogy ültünk és néztük, ahogy pörögtek a fények, kokettáltak a díszletzebrák, indigózták egymást a színészek, Béres Márta és Mészáros Gábor Magritte élőszereplős The Lovers-évé változott, csak vászon helyett papírral a fejükön egyensúlyoztak, vagy a diszkó gömb fényei hasítottak végig a megbabonázott közönségen.

Urbán András: Rózsák (Fotó: Révész Róbert)

Urbán András: Rózsák (Fotó: Révész Róbert)

„Kötélnek szép fátylát sodorta meg” – olvashatjuk az Antigoné sorait. A lázadó mindig lázadó marad: eltemeti, akit nem temethetne el, szembeszáll azzal, akivel tilos szembeszállnia, s ha el akarják hallgattatni, inkább maga vet véget az életének. Ezt a lázadást szeretem a szegedi THEALTER Fesztiválban is. Nem enged, nem hallgat, nem húzza meg magát.

Hangos fesztivál volt tehát a mostani, és én csak a töredékéről tudósítottam. Kaptunk látványos és kevésbé látványos köntösbe bújtatott életigazságokat, idén is sírtunk, hol a meghatottságtól, hol a nevetéstől, hol csupán attól, hogy képtelenek voltunk feldolgozni ezt az utánozhatatlan színházi élményt. Jövőre a fesztivál a huszonötödik életévébe lép, ami azt jelenti, hogy az eddigieknél nagyobb erőbedobással szervezik majd. Az évfordulók azért mérföldkövek egy ember vagy egy fesztivál életében, mert magukba foglalják mindazt, ami volt és lesz. Szerencsére már a múltjában, és remélem, hogy a jövőjében is benne vagyok, úgyhogy THEALTER, veled együtt fogok ünnepelni jövőre is. Még tortát is viszek, ha kell.

Hozzászólások

hozzászólás