A színház a jelen művészete, amely állítás még ma is megállná a helyét, ha nem történt volna változás a megőrzés gyakorlatában, és nem alakulnának át archívumaink. Hiszen a táncok dokumentálása és „elraktározása” a jövő számára változást eredményez az emlékezés folyamatában is, a jelenben megosztott élmény személyes emlékezete mellett megjelenik az archívum emlékezete. A táncok élete úgy tűnik, a végtelenbe nyúlik, míg a jelenlét rekonstruálható lesz.

1980_lut__f_rster.foto(c)ulli_weiss

Keskenyvállú, törékeny test, szépségverseny, befüvesített színpad, cigaretta és hamisíthatatlan Pina Bausch koreográfiák. A solingeni koreográfus-táncos neve márkanévként csillog a színházi programok piacán, és bár ő maga a pusztulás közepette élte meg korát a csak rá jellemző és ezért visszahozhatatlan mozdulatokban, a mostani, talán hasonló enyészetben újranézhetjük előadásait, miközben Bausch az emlékezetének épített piramisra néz le fentről. Nehéz lenne megmondani, hogy az üzlet, a szakmai elismerés, lényének személyes hiánya vagy egyéb indíttatás élteti valójában a tavaly indult és idén záruló 40 év Tanztheater Wuppertal Pina Bausch ünnepet. Ami bizonyos, hogy a társulat idei repertoárjában 15 koreográfiát utaztat, így újra megtapasztalhatjuk a Bausch-előadásokat – jómagam utoljára az 1980-at láttam februárban a londoni Sadler’s Wellsben, amely helyszín a társulat angol törzshelye. Érthetetlen volt akkor a gyász érzése, ami megtalált. A megelevenedett koreográfia nem volt több, mint egy test önmagába zárt emlékezete, aminek a testtel kellett volna halnia, ha nem lenne az élő gondolat és lélek, ami elhordozza. És show time. A gegekkel teletűzdelt játék, móka, iróniahegyek, a színpadi tér határait kitágító koreográfia, és azok a sokat-használt, kopott székek, melyek mindig feltűnnek a Bausch táncokban. Az 1980-ban Lutz Förste intéz beszédet egy székhez, arra kérve azt, legyen lojálisabb hozzá, és ne engedje, hogy bárki ráüljön. Várja meg őt, neki foglalja a helyet. De milyen is ez a hely, amit egy szék képes elfoglalni a világból? Fantasztikus! – ha Mechthild Großmann táncbeli karakterének ironikus felkiáltásával akarnék válaszolni.

1980.ensemble.foto(c)ulli_weiss

Großmann NDK-s bőrdzsekiben, rekedt hangon járja körbe az előadás végéhez közeledve a színpadi teret, és minden keze ügyébe kerülő tárgyról vagy szeme elé kerülő emberről véleményt formál, miközben a fantasztikus jelzővel lezárt gondolatok valóságtartalma és jelentősége is megkérdőjeleződik. Mert a nézőt mindig be lehet és be kell csapni, fel kell éleszteni a humorérzékét, hogy megérezze a valóság súlyát. Az előadás időszámítása szerint ma 2014. február 7-én is 1980 van, bár az egykori társulatból már csak négyen vannak színpadon. Ők emlékeznek, a többi táncost emlékeztetik, ahogyan bennünket, a közönséget is arra az 1980-ra, ami harmincnégy évvel ezelőtt mutatkozott be.

Akkor még élt Pina Bausch, és természetesen az előadás történelmi és társadalmi kontextusa is más volt. 1980 mégis tovább él, túlélte koreográfusát, és legtöbb táncosát, és ezzel úgy tűnik, megdől a képzet, miszerint előadóművészeti alkotást nem lehet archiválni. Talán a kötés és oldás rákfenéje ez, és fantasztikus! Az elszakadni nem tudásé, amely az előadásnak is témája, amely belső feszültségként ott munkál még a legbékésebbnek tűnő hétköznapi pillanatokban is. A darab jó példája a megőrzés iránti vágynak, hiszen nem csak hogy arról szól, de önmaga is áldozatul esett az archiválás szenvedélyének.

1980.ensemble_.foto(c)ulli_weiss

A színpadon eljátszott közösséggel a néző nem csupán azért tud azonosulni, mert az tükröt tart tanult szociális és kulturális gyakorlatainak, a félelmektől hajtott vagy abszurd helyzetekben összetartó társadalomnak. De amikor a darabban gyerekkori mondókák és játékok buknak felszínre, fogyasztási cikkek, szexualitás, társas tánc, nemzeti érzés, élvezetek vannak terítéken vagy a nosztalgia, a közönség emlékezik és nosztalgikus érzése támad. Ez a mechanizmus pedig hasonló a Pina Bausch emlékév előadásaival kapcsán is: az előadások újbóli színpadra állítása az emlékezést szolgálja, így az 1980 is, amelyhez a néző is csatlakozik, emlékezik a nagyszerű koreográfusra és táncosra. Ebben a folyamatban a táncdarabok azonban az emlékezés eszközei, mementók, aminek következtében nem csupán egy eredetileg nem létező jel tapad hozzájuk, de az archívum médiumaivá is válnak. Ezt az archívumot az emlékezés türelmetlen vágya irányítja, akár egy gépezet, amelynek emléktárgyakra van szüksége a fennmaradáshoz. Kié valójában ez az archívum? Ki vagy kik azok, akiknek az emlékezetét szerte a világon az elmúlt majdnem másfél év Bausch-ünnepén megkaphatjuk? Megkaphatjuk. Fantasztikus!

Az archívumnak nincs egyetlen „szerzője”, kollektív szerkezetként működik, amelyet különböző emberek, csoportok emlékezés és emlékeztetés iránti vágya generál. Ennek eredményeképp látszólag megőrizhető a tánc, megőrizhető az 1980 is, még ha ez azzal is jár, hogy az archívum formálja, tárgyiasítja az „eredetit”, és a kizárólag jelenben autentikus alkotást örökké valóságosnak tünteti fel. A jelen művészetének ereje abban rejlik, hogy energiáit a jelenre összpontosítja, ahogyan a művész is, akit aktuális alkotása sokkal inkább foglalkoztat, minthogy azzal törődjön, hogyan őrizze azt meg az utókor számára. Egy múlékony művészeti forma dokumentációja mégis karöltve jár annak eltűnésével, és ez a gyakorlat biztosítja a rekonstruálhatóság lehetőségét. És biztosítja valójában azt is, hogy az egykori előadásról szóló emlék-előadást megtapasztaljuk. Hasonló ez a szuvenír bizniszhez, a hazavihető kis Eiffel-toronyhoz például, amit párizsi látogatásunkkor vásároltunk.

1980_lut__f_rstermechthild_gro_mann(c)foto_ulli_weiss

Emlékezethegyek magasodnak az emlékév előadásain és azok körül, és a Bausch-archívum univerzális működése egyes táncosok valódi emlékeivel vegyül. Ez a kettősség feszíti például az 1980-at is, és hívja fel a figyelmet a tánc és vele az élő test megőrzésének ellentmondásaira.

Az már csupán a sors iróniája az 1980 kapcsán, hogy az éppen a múltról szól, az elengedésről, a gyászról, az emlékezésről. A darab személyes háttértörténete, hogy Bausch hosszú ideig tartó partnere és legközelebbi társa, Rolf Borzik halála után készült. Az 1980 arra törekedett, hogy képes legyen megmosolyogni a ravatalt, a sajátját és másét, képes legyen az elengedésre, az öniróniára és humorra, és képes legyen az életre. Az 1980 ma Pina Bausch-ra emlékezik, de ennek képe olyan, mint a Victoria és Albert Múzeumban az egyik tibeti rituális korona, amelyet nézhetünk, de nincs hozzáférésünk már az általa képviselt világhoz. Legtöbbünknek az csupán az emlékezet egy tárgya, amivé a tánc is válik a nagyközönség számára, és amivé mi magunk is könnyen válhatunk. És ekképp megeshet az is, hogy már senki nem üli majd meg a gyászunkat, nem hisz a közösen megélt tapasztalatok és események erejében, és még olyan sem lesz, aki velünk mer mosolyogni. Csak emlékezve leszünk, akár egy múzeumban. Fantasztikus! A Pina Bausch tánc pedig, a tánc már csak fantázia, ahogy ő megjósolta, mintha meg sem történt volna. És, hogy egy fénycsóván ülve új táncot koreografál, vagy legalább nevet rajtunk, de jó is volna!

Hozzászólások

hozzászólás