Jegyzetek a nézőkutatásról

A színház-szociológia, ez a furcsa, hibrid, interdiszciplináris kutatási terület először 1956-ban tűnt fel George Gurvitch szociológusnál. A két tudományág összevonása ezután több kutató fantáziáját is megmozgatta, ezt támasztja alá többek között a 2005-ben Demcsák Katalin és Imre Zoltán szerkesztésében megjelent Színház és szociológia határán^[1] című válogatás, amely igen széleskörű merítéssel járja körül a tárgykör legkülönbözőbb aspektusait. Habár a tanulmányok sokfélesége és maguk a szerzők is alátámasztják, hogy a tudományág pontos célkitűzései még nincsenek véglegesen lefektetve, a színház-szociológia tágan vett alapvetése világos: az előadás nyújtotta esztétikai élmény – Imre Zoltán szavait idézve – „nem vákuumban jön létre”^[2], hanem társas, társadalmi jelenség. Egy színházi esemény nem függetleníthető annak politikai, intézményi, ideológiai kontextusától és (különösen a befogadó-kutatások esetében) ezek együttes percepciójától. Ennek fényében vizsgálja a színház-szociológia többek között a színészek aktuális társadalmi megítélését, az előadást övező intézményrendszert vagy éppen a színház társadalmi funkcióját. Ez utóbbi egyik fontos aspektusa a nézővel való interakció: az, hogy az előadások hogyan befolyásolják a nézők attitűdjeit, gondolkodását, értékrendszerét. (A kérdéskör persze nem, csupán a módszerek újak. A színház nézőre gyakorolt hatása iránti érdeklődés végigkíséri a színháztörténetet Platóntól Schilleren át egészen a kortárs diskurzusokig. ^[3])

Ennek a kutatása azonban kifejezetten sok nehézségbe ütközik, és ezt még akkor is bátran állíthatjuk, ha félreteszünk mindenféle szakmai elfogultságot. Sőt, pont a szakmai elfogultság jelenti a fő problémát a nézőkutatásban. Maria Shevstova és Imre Zoltán a színház-szociológiáról írt tanulmányaikban az interdiszciplináris megközelítés nehézségeit mutatták be. Túl azon, amit fentebb már említettem, miszerint a célkitűzések megfogalmazása eleve problematikus (ugyanis a szociológia önmagában is több különböző funkciójú tudományágból merítkezik, mint például a pszichológia vagy az antropológia), a szociológusok kevéssé tudnak alkalmazkodni a színház sajátosságaihoz. Így nehéz folyton szem előtt tartani az alapító, Gurvitch által is hangsúlyozott tételt, miszerint a színház speciális tér, ahol a társadalom a mindennapi élettől eltérően, gyakran kifordítva, kivételes körülmények között jelenik meg.^[4] Másrészt a humántudományok művelői is megszokott kutatási módszereik elhagyására kényszerülnek. Imre nyomán mondhatjuk, hogy amíg egy színházi tárgyú kutatáshoz – túl a tudományág és a módszertan kielégítő ismeretén – elegendő, ha a kutató könyvtárba, levéltárba és színházba jár, addig már a legegyszerűbb empirikus kutatás is új eszközök bevonását, szakemberek és intézmények együttműködését igényli, valamint finanszírozási nehézségeket jelenthet.^[5]

Mindazonáltal nem példa nélküliek az ilyen típusú kutatások, már csak azért sem, mert a színházaknak is érdekük, hogy több információval rendelkezzenek a nézőikről. A közönség-felmérés – amely Imre csoportosítása szerint az első típus a kétféle nézőkutatásból – alapvetően a nézők demográfiai és fogyasztói szokásainak kutatását jelenti.^[6] Itt a nézőket összességében vizsgálják, az egyéni befogadás folyamata kevésbé érdekes.

A nézőkutatás másik iránya a befogadás-kutatás. Ennek (különösen az úgynevezett mikro-aspektusának) a lényege, hogy a nézőben az előadás hatására végbemenő változást vizsgáljuk – sokféle módon és több tudományág ötvözetével. Ilyen tudományág például az antropológia, a kognitív tudomány, a pszichoanalízis, a szociológia stb. A befogadás-kutatás azért lehet különösen fontos terület napjaink színháztudományában, mert az előadások gyakran maguk is a befogadók attitűdjeinek megváltoztatására törekszenek. A színház ilyenkor összemosódik a neveléssel, a szociális munkával és a gyógypedagógiával.[7] Az alábbiakban két kérdőíves kutatásom eredményét szeretném röviden ismertetni, amelyek reményeim szerint jól példázzák a fentieket, még annak ellenére is, hogy a vizsgált minta mind a két esetben meglehetősen kicsi. Mindkét vizsgálat a befogadás-kutatás kategóriájába esik, az első az ifjúsági színház hatásmechanizmusát vizsgálja, a második a fogyatékossággal élők közreműködésével készült színházi előadások és a nézői attitűdök közötti összefüggések feltárására irányul.

A Mario és a varázsló attitűdformáló hatása

Takács Ágnes a következő definíciót adja az ifjúsági színházi előadásra: olyan művészeti alkotás, amely „a korosztályokat megszólító színház része, annak tizennégy és tizennyolc év közötti nézőit célozza meg oly módon, hogy témáját egy, a közönséget érintő problémakörből választja ki”^[8].

Az ifjúsági színházi előadásoknak – a gyakran igen magas esztétikai színvonal mellett – oktató, fejlesztő céljuk is van. Ezt támasztja alá Nánay István is, amikor a színházi előadások életkoronkénti szétválasztását – túl a színházi nyelv bonyolultabbá válásán – nevelési szempontokkal indokolja.^[9] Mint írja, a színház „[…] az ideológiai befolyásolásnak, illetve »a szabadidő hasznos eltöltésének« egyik fontos és kontrollálható terepe lett”^[10]. Túl azon, hogy az ifjúsági színház kinevel egy értő színháznéző generációt, célja szerint segíti a személyiségfejlesztést és a szocializációt. Ez elsősorban a korosztály pszichológiai fejlődésének megfelelő témaválasztást jelent, mint például az identitásproblémák, a csoporthoz tartozás, a függőséget okozó szerekhez való hozzáállás, a tolerancia stb. Ugyanígy tekinthető az ifjúsági színház műfaji jellemzőjének a nyitott befejezés, amely gondolkodásra készteti a nézőket, a kisebb, bensőséges terek (például osztályterem), illetve az alternatív társulatokra jellemző megoldások. Ennek hatását még nem vizsgálták behatóbban, hasonló programok hatástanulmánya azonban következtetésekre adhat alkalmat. A témában végzett egyik legjelentősebb, több ország közreműködésével lebonyolított vizsgálat a DICE.^[11] A programon belül elsősorban a TIE hatásait vizsgálták közel 5000 diák bevonásával, többek között Magyarországon is, a Káva Kulturális Műhely részvételével. Az eredmények igen szemléletesek, a drámafoglalkozásokon a fiatalok szignifikánsan jobban teljesítettek a lisszaboni kulcskompetenciák legkülönbözőbb területein (ilyen például az anyanyelvi kommunikáció, a kulturális kifejezőképesség, a vállalkozói kompetencia stb.^[12]). Hasonló kutatást végzett magyar viszonylatban Novák Géza Máté, aki a fiataloknál beálló értékorientáció-változást vizsgálta.^[13] Habár a két színházi forma szoros rokonságban áll egymással, mégsem feltétlenül azonos a hatásfokuk.

Az első kutatásban alapvetően az ifjúsági színház érték- és véleményformáló hatását kívántam vizsgálni. Ehhez három fő szempontból közelítettem. Egyrészt kíváncsi voltam arra, hogy a puszta információk által befolyásolható tudás mennyiben változik az előadás nyomán. Ezenkívül az előadás témájával összefüggő attitűdöket is vizsgáltam. Végül megnéztem azt is, hogy az ifjúsági színház nevelő hatása (az utána következő foglalkozással együtt) befolyásolja-e a diákok színházról alkotott elképzelését (félig-meddig reflektálva arra az alkotók által gyakran hangoztatott célra is, miszerint az ifjúsági színház kineveli az új generáció színháznézőit). A hipotézisem az volt, hogy mind a három aspektusban változás fog bekövetkezni.

A vizsgálat során egy 26 fős középiskolai osztály töltötte ki ugyanazt a kérdőívet a Mario és a varázsló című, a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színházban bemutatott előadás megtekintése előtt és után. Az előadás a készítők szándéka szerint a tekintélytiszteletet járja körbe.^[14]

Az általam használt kérdőíves módszer alapvetése, hogy amennyiben az előadás hatott a diákokra valamilyen módon, úgy az utána felvett kérdőív eredményei el fognak térni az előadás előtt szerzett adatoktól. Mind a két teszt három fő részből állt. A demográfiai adatok felvétele után a kitöltő négy állítást olvashatott, amelyek a hipnózissal voltak kapcsolatosak. Az állításokat egy 6-fokú Likert-skálán kellett értékelniük aszerint, hogy mennyire értenek velük egyet. A kitöltők nem tudták, de mind a négy állítás egy-egy gyakori tévhit volt, amelyeket az előadás alátámasztott, például: „A hipnózis során kiszolgáltatottá válok”. (A diákokat a második teszt kitöltése után tájékoztattam ezzel kapcsolatban.) Az elvárásom az volt, hogy a tévhitek elfogadottsága nőni fog.

Mario és a varázsló. Kolibri Színház. Fotó: Szlovák Judit

A második rész négy állítást fogalmazott meg a színház funkciójáról.[15] A négy mondat egy-egy színház modellre vezethető vissza, amelyeket neves teoretikusoktól (például Brecht, Artaud) és mindennapi vélekedésekből vettem. A diákoknak 15 pontot kellett elosztaniuk az állítások között úgy, hogy annál több pontot kapjon egy állítás, minél inkább egyetértenek vele. Itt az előzetes elvárásom pusztán a változás volt, elsősorban a neveléssel kapcsolatos állítás tekintetében.

A kérdőív harmadik részét az úgy nevezett F-skála átdolgozott verziója képezte. A tesztet eredetileg Theodor W. Adorno dolgozta ki a fasizmus mérésére, ám a későbbi eredmények alapján általános tekintélytiszteletet is mér (tehát például a szocialista rendszer iránti elvakult bizalmat is).^[16] A tesztben állításokat kellett értékelni aszerint, hogy a kitöltő mennyire tartja igaznak azokat. Például: „Ennek az országnak nem annyira törvényekre és politikai programokra van szüksége, mint inkább néhány bátor, fáradhatatlan és odaadó vezetőre, akikben a nép megbízik.” Vagy: „Az emberek két csoportra oszthatóak: erősekre és gyengékre.”

A fenti kérdések után mind a két tesztnél lehetőséget akartam biztosítani a diákok véleményének árnyalására. Az első tesztben a kérdőívvel kapcsolatos véleményükre voltam kíváncsi, a második alkalommal a teszt végén megkérdeztem tőlük, hogy saját meglátásuk alapján éreztek-e változást az előadás hatására a kérdőívben felvetett témakörökben.

A beérkezett adatokon két statisztikai próbát futtattam le az SPSS nevű programban. Az úgynevezett páros mintás t-próba többek között olyan adatsorok elemzésére alkalmas, amelyekkel a vizsgált személyektől két időpillanatban is vettek fel adatot (például egy adott gyógyszer bevétele előtt és után). A próba segítségével megvizsgálhatjuk, hogy a két felvétel között érkezett inger kifejtett-e a vizsgált szempontok tekintetében valamilyen hatást.

Mario és a varázsló. Kolibri Színház. Fotó: Szlovák Judit

A felmérésből meglepő módon az derült ki, hogy a diákok egyedül a tekintélytisztelet tekintetében nem éreztek változást, ugyanakkor a kitöltött kérdőívek alapján, ezzel pontosan ellentétesen, a tekintélytiszteletük tendenciózusan (tehát nem jelentősen, de statisztikailag már értékelhetően) csökkent. Természetesen a vizsgálat mintája kicsi és nem reprezentatív, ugyanakkor, ha ezt egy nagyobb mintán is sikerül kimutatni, akkor az izgalmas következtetésekre adhat okot a színház attitűdformáló szerepére nézve.

A fogyatékossággal élők közreműködésével készült színházi előadások attitűdformáló hatása[17]

Az alábbiakban tárgyalt előadások színpadra állítják a fogyatékossággal élők testét. A műfaj magyarországi úttörője Elek Dóra, aki Down-szindrómás színészekkel indította el a Baltazár Színházat 1998-ban, amely azóta is a legismertebb vállalkozásnak tekinthető ezen a téren. Az évek során a kezdeti mozgásszínházi formák mellett megjelentek a társulat előadásaiban a prózai részek és a közös munka a nem sérült színészekkel. Más utakat követ az ArtMan Egyesület: a táncra építő előadások esztétikailag elmossák a határt a sérült és a nem sérült kortárs táncosok között. Világviszonylatban is gyakran hivatkozott előadás Jérome Bel Sérült színház (Disabled Theater) című produkciója, amely többek között a Trafóban is látható volt 2013-ban. Az alkotás szándékosan provokatív módon beszélteti és táncoltatja a sérült embereket, ezért a századfordulós freak showkhoz is hasonlítják, többek között magában az előadás szövegében is.

Második kutatásom tárgya a fogyatékossággal élők közreműködésével készült előadások és a velük kapcsolatos előítéletek közti összefüggések feltárása. Hipotézisem, hogy minél több előadást látott valaki, annál kevesebb előítéletet táplál a fogyatékossággal élők irányába.

Az itt használt kérdőívcsomag a kutatással kapcsolatos információk leírásával és a demográfiai adatok (kor, nem, iskolázottság) felvételével indult. Az előítéletek vizsgálatához a fogyatékossággal kapcsolatos legnépszerűbb kérdőív, az ATDP (Attitude Toward Disabled Persons) egyik változatát (ATDP-A) választottam. A Yuker, Block és Young[18] által fejlesztett kérdőívek 20-30 tételt tartalmaznak, a kitöltőnek pedig egy hat fokozatú Likert-skálán kell jelölnie, hogy mennyire ért egyet az állításokkal. A tesztek alapvetően különböző témák kapcsán és eltérő megfogalmazásokban, de a fogyatékossággal élő és a nem sérült emberek közötti különbségekre kérdeznek rá.

A demográfiai adatok és az ATDP felvétele után azt kérdeztem, hogy láttak-e már fogyatékossággal élőkkel készült előadást, illetve ismerik-e az ezzel foglalkozó társulatokat. A válasz függvényében a kérdőív kétfelé ágazott: azok, akik láttak már ilyen előadást, kérdéseket találtak az előadókra és a látott előadások számára vonatkozóan, valamint megkérdeztem azt is, hogy szerintük befolyásolta-e a véleményüket a látott előadás a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatban. A kontrollcsoport – amelynek tagjai még egyáltalán nem láttak ilyen előadást – csupán egy feltételes kérdést talált: szerintük befolyásolná-e a véleményüket egy ilyen előadás. A kérdőív végén minden esetben volt egy nem kötelezően kitöltendő megjegyzés rovat.

A kérdőívet az interneten keresztül, elsősorban a Facebook segítségével terjesztettem. Az adott előadások látogatóinak elérésében segítettek az érintett társulatok és a 7óra7 színházi portál.

A beérkezett válaszok lementéséig (2015. május 3.)[19] 94 fő töltötte ki a kérdőívet. Az adatok elemzése során fordított korreláció mutatkozott. Minél nagyobb egy adott személy ATDP pontszáma, annál inkább előítéletes a fogyatékossággal élőkkel szemben, így a fenti, fordított korreláció fényében a színházba látogatás gyakorisága korrelál az alacsonyabb előítéletességgel.

Az eredmény azoknak a kutatásoknak a sorába illeszkedik, amelyek szerint a médiafogyasztás és az attitűdök között van összefüggés. A társulatok az attitűdformáló céljaikat a nézők véleményei és a nem nézők prekoncepciói alapján csak részben érték el (átlagosan 3-as, 4-es válaszokat adtak a hatos skálán). Itt természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezek az előadások a vizsgált aspektusokon kívül esztétikai és terápiás okokból is készültek. A fogyatékossággal élő szereplőkre kifejtett hatást szintén érdemes vizsgálni. Ahogy az előző, ez is csupán egy pilot vizsgálat, amely igazolásra vár egy nagyobb, reprezentatív mintán.

A fentiek csupán szemléltetik azokat a módszereket és kérdésköröket, amelyekkel a nézőkutatás foglalkozhat. Véleményem szerint a bölcsésztudományok számára fontos potenciál rejlik a kvantitatív kutatásokban, mert gyakran maguk a műalkotások sem elemezhetőek pusztán esztétikai aspektusokból. Az attitűdformáló és nevelő célzatú előadások biztosan nem.

Irodalomjegyzék

Aronson, Elliot: A társas lény. Ford. Erős Ferenc. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2008.

Lehmann, Hans-Thies: Posztdramatikus színház. Ford. Kricsfalusi Beatrix, Berecz Zsuzsa, Schein Gábor. Budapest, Balassi Kiadó, 2009.

Nánay István: Állapotrajz. In Gyerek színházak Magyarországon. Tanulmányok, elemzések, beszélgetések az elmúlt 15 évről. Szerk. Sándor L. István. Budapest, ASSITEJ Magyar Központ, 2006. 26.

Novák Géza Máté: Egy színházi nevelési projekt hatása tizenévesek értékorientációjára. (http://szinhaz21.hu/files/DM_finalNGM.pdf (2014. 05. 08.)

Szegő Ágnes: A pedagógusok attitűdje az integrált oktatással kapcsolatban. Budapest, Szakdolgozat, ELTE., 2004.

Színház és szociológia határán. Szerk. Demcsák Katalin, Imre Zoltán. Budapest, Kijárat Kiadó, 2005.

Színházi nevelési programok kézikönyve. Szerk. Cziboly Ádám, Bethlenfalvy Ádám. Budapest, L’Harmattan, 2013.

Takács Ágnes: Színház. Ifjúság. Internet. Vetítés. In Színház-Jelentés-Emlékezet. Szerk. Kérchy Vera. 111 – 118. Szeged, JATE Press, 2013.

Változások világa. Dice tanári csomag tanítási színházzal és drámával foglalkozóknak. Dice Konzorcium, 2010.

Yuker, H. E., Block, J. R., Young, E. H.: The Measurement of Attitudes Toward Disabled Persons. (http://files.eric.ed.gov/fulltext/ED044853.pdf (2015. 05.24.)