Hollywoodi diktátor tombolt Londonban

LONDON – Ha nem is feltétlenül az Off West End színtéren, akkor a mozivásznon keresztül, leginkább a hét főbűn elkövetésével, vagy az amerikai álom radikális kigúnyolásával, Kevin Spacey biztosan senkit sem hagy hidegen. A rendező Sam Mendes neve az Amerikai Szépség című film kapcsán lehet ismeretes, melyért mindkettejüket Oscarral jutalmazta a kritika.

Shakespeare machiavellista cselszövőjeként sokkal tágabb tér jutott a nagyszerű színésznek, mint hollywoodi sorozatgyilkosként vagy tébolyult munkanélküliként. Púpos testet öltött, lábát sínkengyelbe szorítva vonszolta maga után, hangja ércesen harsogott – Spacey az egész Old Vic színházat megtöltötte.

A kezdő jelenet jól példázza „hősünk” jellemének összetételét. Az álságos Gloster, székébe süppedve, a híradóból konstatálja bátyja, IV. Edvárd királyi menetelését, és papírkoronával a fején, egy dudával bíbelődve, gaz tetteinek forgatókönyvét taglalva, a maró gúny és az elszánt intrika sajátos egyvelegével érteti meg velünk, mi is hajtja igazán a későbbi Harmadik Richárdot: az önutálat és a szívtelen ambíció ötvözete, mégpedig ördögi vidámsággal színezve.

Tom Piper szűkülő, végtelenbe tartó színpada, Catherine Zuber csinos, a brit eleganciához hű, katonai egyenruhákkal megtűzdelt kosztümjei, és persze Mendes leleményes, ötletgazdag megoldásai, a televíziós kivetítések, a hangulatot az egekbe fokozó dobjáték – mind a klasszikus alapokon nyugvó színház izgalmasan modern hibridjét hozták.

A szünet utáni első jelenetben Richárd a közönség felé fordul, és kitüntetésektől roskadozó díszegyenruhában menetelve tesz jelentést a frissen megkaparintott hatalom túláradó dicsőségéről, valamint az ezzel párhuzamosan jelentkező sejtelmes aggodalmáról – mindezt fülsüketítő dobszóló közepette. A darab hatásfoka tetőpontjára hág.

A rendezői furfang legjava a backstage-ről sugározott élő adás során mutatkozik meg, amikor óriási kivetítőről figyeljük a koronától vonakodó Richárd képmutató makrancoskodását, amivel London népét igyekszik megvezetni. Spacey kifinomultan kétértelmű gesztusaiból képtelenség eldönteni, hogy királyunkként tiszteljük, vagy szaladjunk az életünkért. Bravúros megoldás, a rendezői és a színészi teljesítmény szempontjából egyaránt.

A darab individualitásához valószínűleg nem fér kétség, de tény, hogy láttuk már Harmadik Richárdot mint egyenruhás katonatisztet. Az 1995-ös kiadású mozifilm, mely Ian McKellen alakításával igazi kultfilmmé vált, a Harmadik Birodalom emblematikájával képezi le a 30-as évek Angliájának fasiszta utópiáját. Ezek a rendezői és színészi megoldások a jelenünkből idéznek.

Nem kell mást tennünk, mint leválasztanunk a történetet a monarchikus kötődésről, hogy ne a Rózsák Háborújának, vagyis a York -és Lancaster-családok hadakozásának utolsó felvonásaként értelmezzük. A fennmaradó hatalmi harc, zsarnokság vagy épp lázadás már bele is illik egy jelenkori perspektívába, csak a mundér hiányzik, és készen van korunk diktátorának tökéletes archetípusa.

A jelen külpolitikai események kapcsán Mendes a Reutersnek a következőket nyilatkozta: “Egy olyan világot élünk, ahol a Richárd-szerű figurák, mint pl. Kadhafi vagy Mubarak, minden újság címoldalán szerepelnek.” A Guardian külpolitikai kolumnistája, Simon Tisdall így fogalmazott az előadás programfüzetében: “Richárd békétlenségének tele csöppet sem áll távol az Arab tavasztól.”

A majd három és fél órán át tartó produkció gyakorlatilag egyetlen karakterről szól, rajta kívül mindenki más csak balekként szolgál a protagonista törtetésében és vívódásában. Ez idáig rendben is van, hiszen pont ebben rejlik Shakespeare jellegzetes technikája. Nyugalmi helyzetünkből rögvest kibillent minket, amint azon kezdünk el dilemmázni, hogy vajon irigylésre méltó-e az agyafúrtság vagy elítélendő-e a gonoszság, ami Richárdból árad. Sam Mendes azonban tovább ment, és a közel-keleti eseményeken felbuzdulva megragadta az alkalmat, hogy üzenjen a világnak: nem újdonság, amit zsarnokaink csinálnak, ráadásul gyávábbak is, mint elődeik. Richárd legalább csatában esett el, nem pedig menekülés vagy bujdosás közben.

(Shakespeare: III. Richárd, Old Vic, London, r. Sam Mendes)