„Nem elég szeretni valakit. Bátran kell szeretni. Úgy kell szeretni, hogy tolvaj szándék, vagy törvény, isteni, világi törvény ne tehessen e szerelem ellen semmit.”  – Márai Sándor Eszter hagyatéka című művének sorai jutottak eszembe pár nap távlatából a táncelőadásról.

Az izraeli Niv Sheinfeld és Oren Laor kortárs tánc-produkciójával először járt a THEALTER Fesztiválon. Kétszobás lakás című előadásuk formabontó, meglepetésszerű és gyönyörű. Stílusuk a fizikai színház bonyolultabb elemeit ötvözi az alapvető emberi mozgásokkal, kifejezve ezzel a darab két szereplőjének életét is, amely hol átlagos, hol nehéz, hol fájdalmas, hol pedig gátlástalan.

A közönség részben a nézőtéren, részben a színpadon foglal helyet. Az előadóművészek által alakított két férfi ragasztószalaggal határolt terekben (vagyis a két szobában), teljesen zavartalanul élik napi rutinjukat (tükörbe néznek, felöltöznek, mosakodnak). Gépies mozgásuk feszes és hatásos. Kis idő elteltével közeledni kezdenek egymáshoz, elkezdődik a szemkontaktus, hol egyikük, hol másikuk fordul a másik felé épp csak egy pillanatra. A pillantásokat aztán egyre hosszabb szemezések követik, a két férfi egyre közelebb kerül egymáshoz, szinte még a szívverésüket is hallani lehet. Végül elérik egymást, összekapcsolódnak, és innentől megélik egy szerelmi kapcsolat intenzitásának teljes skáláját: amikor az egyikük szenvedélyesebb, a másik viszont még vívódik; amikor veszekednek; amikor a nyíltabb fél másokkal flörtöl; amikor a félénkebb menekülne, de a másik nem hagyja. Szöveg nélkül, testtel kifejezni mindezt manírmentesen – ebben áll Niv Sheinfeld és Oren Laor varázsa.

10568977_847256581952427_574212603038834195_n

Játékuk a színpadon privát; érzékelhető, hogy főleg egymásnak játszanak, és talán épp ezzel varázsolják el a közönséget is. Mozgásdinamikájuk sokszor emlékeztet Vaclav Nizsinszkij táncművészetére, de talán szögletesebb formában használja fel a balett mozgástechnikáját. Céljuk egyértelműen a figyelem maradéktalan lekötése, egy percig sem hagyják unatkozni a közönséget: például, ha sokáig ismétlődik egy mozdulatsor (séta), akkor felbukkan egy olyan meglepetés-mozdulat (összerogyás), amely kizökkenti a nézőt.

Az Izraeli Tánckritikusok Szövetsége által a 2013-as év előadásának választott Kétszobás lakás a testek látványa miatt is megkapó és tartalmas színházi élmény, és mivel nem egy népszerű, sokak által ismert történetet adaptálnak, hanem csak egy az életből vett emberi kapcsolatot jelenítenek meg, az előadásnak nincsenek kötött, előzetesen ismert dramaturgiai szabályai. Mivel nincsenek egyforma emberek, nincsenek egyforma kapcsolatok, így nincs egyforma konklúzió sem. Ez a sztori bárhol bárkivel megtörténhet – Sheinfeld és Laor éppen erre alapoznak. Nem számít, hogy homoszexuális vagy heteroszexuális párról van szó, ugyanazokkal a párkapcsolati problémákkal kell megküzdeniük, ugyanúgy az elköteleződés félelme lebeg felettük Damoklész kardjaként.

997005_847256261952459_3925797148309386115_n

A közönséggel való kommunikáció minimális, privát játékukhoz nem is illett volna az erős interakció, de a kikacsintások felénk hivatottak jelezni, hogy mindez nekünk is szól, még ha mindössze voyeur pozícióban vagyunk is. Gyönyörű ötlet, hogy amikor a friss szerelmespár-fázist játsszák el, kézen fogva táncolnak nem éppen egyszerű mozdulatsorokat – a szerelmi kötelék megfogható, színpadi verzióját még nem láttam ennyire szépen és kifejezően megformálva. A két férfi szerelme annyira természetes, hogy pillanatok alatt azonosulni lehet velük. Mész velük és várod, hogy az, aki eddig félénk volt, bátor legyen, aki meg bátor, az türelmes, hiszen csak így, kompromisszumokkal valósíthatják meg és vállalhatják majd fel igazán kapcsolatukat.

Történetük happienddel végződik, a két szoba a múlté, a szeparáció megszűnik, és Disney-meséket kenterbe verő egymásra találásnak lehetünk szemtanúi Elton John Goodbye Yellow Brick Road című számára. Ami azt illeti, a Can You Feel the Love Tonight is eszembe jutott. Mert éreztük nagyon.

Köszönjük szépen, srácok!

(Az előadás 2014. július 24-én volt látható a szegedi Régi Zsinagógában.)

Fotók: Révész Róbert

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Tóth Emese vagyok, 24 éves, általában jó kedélyű, Szegeden élek, szeretek is itt élni és gyakran előfordulok a belváros mindennapjaim szempontjából fontos ?dramaturgiai? pontjain. Nem is igazán datálható, mikor kezdtem cikkírással foglalkozni, mert nem úgy keltem fel egy nap, hogy ?Mától újságíró akarok lenni!?, habár kétségtelen ez nagyon szépen hangzana most. Leginkább mindenről írnék, a műcsirkét majonézzel nyakon öntő posztmodern színházi előadásoktól kezdve a trolin gyakran utazó idős bácsiig, aki szerint a fiatalok néha rosszabbak, mint egy bokaficam. Főleg a képzőművészet és a színház érdekel, mert egyetemi tanulmányaim során erre a két témára fektették a hangsúlyt. Nincs kifejezetten kedvenc festőm, szobrászom, színészem, trapézművészem szinte bármilyen produktumtól képes vagyok elalélni vagy épp idegbajt kapni, kedvenc íróm viszont kettő is van: P.G. Wodehouse és Charles Dickens. Mindkettő fekete humorával és hangyányi neuroticizmusával fogott meg, de összességében az is tetszik bennük, ahogyan általában a világot látták. Valahogy hozzájuk hasonlóan látom én is magam meg a világot és próbálom ezt a látásmódot írásban kellőképpen visszaadni, de csak remélni tudom, hogy valakinél célba is ér.