Fesztivál és valamire-valóság (Thealter U21 Plusz)

A művészetek számára komoly siker, ha az előzménynek tekinthető gondolatok megjelenítésén túl újabbak kialakulását is lehetővé teszik. Az emberi tevékenységek közül egyedüliként, a művészi alkotás döntő hangsúlyt helyez formai sajátosságaira. Csak rá jellemző, hogy már az elindulásnál az elrendezés és „díszítés” mikéntjében látja az inspiráció és a tapasztalatvilág bővítésének lehetőségét, valamint hogy ezen eszközök segítségével létrejöttének igazolásával is foglalkozik. A színház esetében sincs másként, ez a jelenségcsoport jól kimutatható történetében, az alternatív színházak pedig, épp a színháziság megkérdőjelezésével, még erősebben irányítják a figyelmet a tevékenységek céljainak és eszközeinek kérdésére. Így amikor fesztivált rendeznek nekik, néhány napra e gondolatkör, a célok, okok, és bizonyos értelemben, közvetve, a hasznosság és indokoltság gondolatköre jut szinte kizárólagos jelleggel szóhoz.

Bár a Thealter nyári programjain részt vevő látogatókban megfogalmazódhat: „Ez a hét erre van, kész. Nem érdekel, mi dolgom itt, de ez most van, itt a helyem, pont.”, a szeptemberi öt nap könnyen magyarázatra szorulhat. Az egyetemi város munkás hétköznapjaiban ugyanúgy kell helyet és igazolást találnia a(z egyébként sok ismétlésnek is helyt adó) pótfesztiválnak, ahogyan a művészeteknek bármikor, bárhol a világban. A megnyitó nehéz idők beköszöntét jelzi, olyan napokét, melyekben a művészet szükségességét már a szokásosnál is kevesebbek számára indokolja sajátos szemléletmódja, progresszív jellege. Lényegi, szükségszerű mozzanat, formai jegy, gesztus, hogy a Hólyagcirkusz Társulat gázsi nélkül is eljön, s ily módon a tevékenységek rendjének fennmaradásához hozzájárul.

A program összeállítóját dicséri az a tematikus egybeesés, mely az első napot jellemzi. Az ADY-ák KIMI 13 Töredékek… című darabja József Attila életrajzának és életművének egylényegűségét hangsúlyozza. A zárlat szerint a költő halálához nem öngyilkossága vezet, az okot sokkal inkább a látomások és hétköznapok végérvényes összeolvadásában kell látni. A főszereplő ugyanis a sok sikertelen párkapcsolat után édesanyja sínek közt megjelenő képében találja a megnyugvás ígéretét, s végül, bizonyos értelemben megvalósulását is. Ez azonban a darab és az események logikája szerint a költészet végét is jelenti. Minden emberi kapcsolat az emberiséggel kialakítandó kapcsolat, az emberi tevékenységek lehetséges rendjének modellje. Az előadásban a szerelmes versek az egyes párkapcsolatok működőképessége, totalitása, az aktuális világrenddel alkotott összhangja mellett próbálnak érvelni. Az elutasítás kívülről érkezik, és ez üzemanyagot jelent a költészet számára. A megkezdett, otthagyott cseresznyebefőttek, a szegényes, de elégséges étrend kizárólagos alkotóelemei a versek alkalmi tökéletességére és általános elégtelenségére emlékeztetnek. József Attila számára kettős a választási helyzet. Egyfelől ugyanis szabadon dönthet, hogyan próbál eleget tenni a rendteremtés követelésének, másfelől viszont nincs választása: választania, keresnie kell. (Ki tudja, hogy az öngyilkosság nem egy lehetőség megtalálását jelenti-e?)

A Hólyagcirkusz Társulat Kulterer című előadása ennek a döntéshelyzetnek az egyik legradikálisabb körvonalazása. A ketrecben játszó mackójelmezesek első ránézésre a fogság és a vele járó tehetetlenség megjelenítői. Ha viszont jobban megnézzük, kiderül, hogy a színpadon csak náluk tehetetlenebb szereplők vannak. A ketrecen kívül álló szamár egy malomkőhöz van kötve, a porondmester?/igazgató? saját státuszához (a medvék ugyanis nem engedik maguk közé, ráadásul ösztönei az otthonától is távol tartják), az idomár pedig végig a ketrecben van. Ezzel szemben a mackójelmezesek akkor és úgy mászkálnak a rácsokon ki-be, amikor és ahogy akarnak, s ha a kényelem úgy kívánja, könnyítésül lezipzárazhatják a jelmez egy-egy elemét. Persze a képességeikhez és képesítésükhöz idomult akaratuk őket is megköti, ők azonban a szabadságról mint eredeti, de elfeledett tulajdonságukról tehetségükkel, művészetükkel hírt tudnak hozni. Ez sem hoz megnyugvást. Bent nem jó, mert a képesítésünk, hajlamaink a cirkuszhoz kötnek. Kint sem jó, hiszen azzal, hogy színháznak mutatjuk a világot, színésznek látszunk, holott nem vagyunk azok. A ki-be járkálás szabadsága pedig csak viszonylagos szabadság, alamizsna. Komoly kérdésnek tűnik, mi köze a záróénekben skandált hipnózisnak a problémákhoz, s hogy milyen viszonyban áll az állati léttel. („Állatok, állatok, azok vagyunk: állatok! Hipnózis!”) Talán nem is lehet megválaszolni, mert ha igaza van a dalnak, hipnotizáltak hallgatják, illetve gondolkodnak róla. A motívumok szemrevételezése után annyi mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy az értetlenségünknek sok köze van a hipnózishoz, vagyis hogy a kint-bent gondolatkörében bóklászunk, hogy a művészetet és a hétköznapokat elkülönítjük, szinte ösztönszerűen, a szabadság minden jele nélkül állati motorizmusokkal értelmezünk, vagy épp nem értelmezünk, hogy vagy á van, vagy bé, hogy „kéket a kékhez, zöldet a zöldhöz” van. A darab mégis darab lesz, nem rinyálás, többet mond, mint a mondatok összessége, a panaszáradat és a pesszimistának mondott megnyilatkozások. A határátlépések hiánya, majd sokasága adja azt az egyedi mintázatot, amit nem lehet kimondani. A ketrecen belüli és ketrecen kívüli csengettyűk együttes megszólalása zene lesz, de voltaképpen a hang az, ami a térben mindenhová eljutva megjeleníti a szándékolt, rendezetten felzaklató határátlépés gondolatát.

A hólyag, a húrok, a harmonika és a fúvós hangszerek hanggeneráló és -erősítő tulajdonsága azonban nem egyedülálló intenzitású erő. A Horváth Mihály Gimnázium előadásai (Kísértések; Jövő utca 101.) arról győznek meg, hogy a színész, azon belül pedig az izgága, kiszámíthatatlan, időnként meglepő dolgokat produkáló, s éppen ezért hatalmas határátlépő, a színjátszó kamasz szintén komoly felforgató erőt képvisel. A cím- és témaválasztás miértjére voltaképpen maga a műfaj jelenti a magyarázatot: a fiatalok mumusa az önállótlanság, a szabad akarat hiánya, a 101-es szoba szellemi (ön)gyilkosságától való rettegés így a kísértések lehetőségének követelésével rokon. Esendő, sokszor esetlen színészek alakítanak szerepeket ezekben az előadásokban, akik nem tudván ellenállni a kísértésnek, elkuncogják, elröhögik magukat, máskor túljátszanak, vagy épp az ellátogató szülők, barátok felé kikacsingatva esnek a szerephez való hűtlenség, az önmegtagadás elutasításának bűnébe. Tékozolnak, és ezzel a színház egyik legizgalmasabb momentumát szolgáltatják: az eredendő bűn állapotából a „normalitás”, a szakmaiság, a színvonal és a színház világába való vissza- és odatalálás kérdését lebegtetik.

A Bárka Színház Háy János drámájából készített Nehéz című előadása feladja a leckét. Leginkább a fentiekben fejtegetett kérdéskör tekintetében: mire gondolunk, mire gondolhatunk, miután kijövünk a nézőtérről? Vannak ugyan maradandó élmények, ezekért azonban többnyire a színészpáros, Mucsi Zoltán és Lázár Kati felel. Az egymást ellenpontozó alakítások az átlényegülés kimagasló kvalitásairól tesznek tanúbizonyságot. A tékozlás nem őket érinti. Valaki mást, de nem tudni, kit. A darab a tékozló fiú bibliai történetének kifordított verziója. A megbecsült állásra, kiemelt egzisztenciára majdhogynem véletlenül szert tevő „fiú” éppen azáltal tékozol, hogy otthon van. Hogy nem csinál magának új otthont. Hogy a goethei „Werde der du bist” („Válj azzá, aki vagy”) parancsolatának nem tesz eleget, illetve hogy lejáratja, kicsúfolja azt, mikor olyasvalakivé válik, akivé bárki válhatna: egy akárkivé. Ez érthető is. Az már azonban kevésbé, hogy a lehetőségek elmulasztását tematizáló darab miért a rinyálás „eszközét” (bocsánat) választja, valamiféle fájdalmas magyar valóság életképének túldíszítése jegyében. Megfordul a fejben, hogy éppen ez a lényeg, ez a nehéz: a kiteljesedés fordítottjának szemléltetése, annak ugyanis nincsenek fénypontjai, csak lejtője. Innen nézve egy rendkívül hatásos minimalista megközelítésről lehet beszélni. Amikor viszont az utolsó előtti jelenet mindent elmagyaráz, a néző elbizonytalanodik, és az arányérzéke kétségek közé taszítja: mire ez a nagy terjedelem?

A Bereczki Csilla rendezte Jónás könyve kapcsán szintén felmerül az egysíkúság gondolata, csakhogy szükségszerűen, talán a rendezői szándéknak is megfelelően, hiszen a koncepció sarkalatos pontja. A Babits epikus költeményét szavaló Csuja Imre a cselekmények szemléltetéseképpen mozgatja a kényszerű, nehéz élethelyzetet, annak általános, örökös jellegét testfelépítésével, fiziognómiájával is jelző bábut. A lényeg annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy ki/mi a szöveganyagot minimális színháznyelvi árnyalással reprodukáló szereplő. Jónás szereplője Babits művének, de a szavaló nem. Ha innen nézzük, felvetődik, hogy a „puszta” szavalás egy nagyon is szabad anyagkezelés eszköze. Csuja úgy mozgatja a bábut, mint Isten Jónást – ez az analógia kézenfekvő. De magát hogyan mozgatja, miként és főleg ki-ként? Hogyan illeszthető a színházi terminológiába, mi köze a színházhoz? Lehet, hogy a színész allegóriája? Ebben az esetben valami nagyon érdekeset mond a színészetről: a színész az az ember, aki az általa megformált szerep ura, de úgy, hogy uralma engedelmeskedés a szövegnek. Az utasításokat követve voltaképpen ítéleteket hajt végre. Ahogy, ha jól meggondoljuk, Jónás is kiveszi részét Ninive sorsának alakulásából, mivel az ítéletnek érvényt szerez a figyelmeztetés által. Belevonódik egy igazságszolgáltatási eljárásba, látszólag mellékes szerepben, valójában azonban a döntéshelyzet, az élet megváltoztatását célzó terv tolmácsolásával, felvezetésével a megtérés és a bűnben maradás lehetőségeit adja. Magával ránt mindenkit. A művészi alkotások világában a modernitás nyomának tekinthető az a sajátosság, amikor nem valami eleve létező életvezetési mintát mutatnak be gyönyörködtető módon, hanem létrehozzák a kérdés felvetésének szükségességét, s bizonyos értelemben az sem extrém jelenség, amikor az élet megváltoztatására szólítanak fel.

A művészet társadalmi beágyazottságát, de legalábbis kontextualizáltságát elemi erővel szemlélteti a kisbuszban előadott mady-baby, amikor a közlekedő jármű ablakán kitekintést biztosít a forgalomra, a városra, a „helyre”. Ráadásul a gyengébbek kedvéért még a cselekményben beálló változást is összehangolja az útvonal alakulásával: a lány sorsa az autópálya-feljáró körforgalmánál vesz végzetes fordulatot. Csakhogy a busz visszafelé fordul, oda visz, ahonnan jöttünk. A tragédia lehetőségként benne volt a helyzetben. A zárásként énekelt Björk-dal kapcsán egy másik szám is felmerül: Violently Happy. A Madyt alakító Borbély B. Emíliának egy nehéz sorsú, infantilis, balkáni kamaszt/kamaszos fiatal nőt kell megformálnia. Viselkedésével hagyományait, kiindulási környezetét is megjeleníti. Ide talál vissza, mikor halálra verik, a több száz kilométernyi földrajzi elmozdulás mit sem számít. A kelet-közép európai örökség jelenti azt a bizonyos csehovi fegyvert, aminek el kell sülnie. Az elmozdulás kategóriája válik viszonylagossá. A nézők el vannak rabolva, nincs kezükben az irányítás, s ez annál is fájdalmasabb, mivel közben látják azt a társadalmat, amelyik nem nyújt semmiféle segítséget, s amelyiket megszólítani sem lehet igazán. Az utazó közönséget inzultáló interaktivitás kellemetlenségének is ez lehet az oka: mindenki elszokott az interakciótól, intervenciótól és a lázadástól.

Az előrehaladás lehetetlenségét jeleníti meg a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának előadása is a Sziszüphosz-mítosz segítségével, de a fenti elszokottság tüneteit szemléltetve. Fiatal társulatról, kezdő szerzőről van szó, amit nemcsak az intézményes sajátosságok jeleznek, hanem leginkább az az ebben a közegben nagyon gyakori jegy, hogy egy előadás mindent el akar mondani, hogy üzenni akar. Ez a nevelő szándék nem csupán a Sziszüphosz-mítosz puszta allegóriává fokozásában nyilvánul meg, hanem konkrét közéleti-politikai utalások formájában is, amelyek az elnyomás szélsőséges formáit vizionáló bagatellizálásig is elmennek. Bagatellizálásról beszélhetünk, amennyiben a veszélyt a legnyilvánvalóbb fronton képzeli el, s nem veszi/véteti észre, hogy már a kérdésfelvetés befolyásolása is siker az elnyomás számára. Így azonban aligha lehet a túlontúl is körvonalazott, a közhelyes üzengetést és népnevelést szorgalmazó ellenféllel szemben alternatívát kínálni, de még csak érvet sem az „ellenük” folytatandó küzdelemre. Sziszüphosz, akit Camus szerint „boldognak kell elképzelnünk”, nem akar szabadulni feladatától. Az előadásban ezzel ellentétesen megfogalmazódó gondolatkísérlet párhuzamot von: ha a színészek, művészek sziszifuszi munkájukat, a vele járó nehézségeket odahagynák, akkor – ahogy a mitikus színben az életritmus megszűnik – a mindennapi élet rendje bomlana meg. Az már nehezebben érthető, mitől sziszifuszi a művészi tevékenység, mi benne az a cél, mely beteljesülése, azaz eltűnése pillanatában újra céllá válik. Valószínűleg meg lehet magyarázni – ahogy ez az írás számos ponton tulajdonított értelmet az értelem bizonyossága nélkül. A válasz az lenne talán, hogy amennyiben az alkotás eléggé részévé válik az alkotók életének, és nem tudják figyelmen kívül hagyni, azt valamiféle hozadékként lehet értelmezni, gyümölcsként. Ha a művészet beleavatkozik az életbe, az komoly eredmény, de ilyenkor a legnagyobb a veszély, hogy bölcsességgyűjtemény vagy használati útmutató, esetleg hajdani és majdani döntések igazolása, azaz nem művészet lesz.

Értelem, haszon, profit, igény: e fogalmak nem pusztán a piac vagy a politika döntéshozóinak gondolkodását határozzák meg, hanem bizony a művészekét és befogadóikét is. Ha a művészet nem tartaná a kapcsolatot a gyakorlatiassággal és józan ésszel, akkor az azt meghaladó teljesítményeit, szépségeit sem lehetne értékelni. Ezek elérésének módja azonban az alkotás mikéntjében adott, az alkotás egyedi formuláiban, a szakmai, művészi nyelv törvényszerűségeiben, nem pedig a politikával feleselésben, rinyálásban stb. Utóbbit más is meg tudja csinálni. Aki műveli a kultúrát, annak ismerős ugyan a művészet, kultúra szükségességét firtató gondolatmenet, de nem központi. NEHÉZ: jól körvonalazni a problémát, újra és újra megvetni a kultúráról való gondolkodás alapjait, de ha komolyan vesszük József Attila szavait, talán nem is (az) kell. „Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga?” A Thealter fesztiválok pár napnyi zárt világai erről a nemtörődömségről szólnak, aminek óriási súlya, jelentősége – és ki tudja, talán haszna is – van.