Az 1970-es években egy újságíró tanúja volt az angol katonák és az IRA egyik fegyveres összecsapásának. Amikor megkérdezte a tűzharc közelében álló vénembert, hogy ez az egész mikor kezdődött, az így felelt: „Amikor Strongbow bevonult Írországba”. „És mikor lesz vége?” – kérdezte az újságíró, amire az öreg gondolkodás nélkül rávágta: „Ha Cromwell visszatér a pokolból!”[1] Az Oliver Cromwell nevével fémjelezett rendelkezések az angol-ír konfliktus egyik legsötétebb idejéhez kötődnek. I. Károly angol királyt 1649-ben kivégezték, helyére a magát lordprotektornak kinevező hadvezér lépett, aki önkényes tisztogatásokba kezdett. Ekkoriban egy ír lázadó élete hat fontot ért, pontosan annyit lehetett kapni a skalpjáért, mint a levadászott farkasért. Minden gyanússá vált: az ír név, a katolikus vallás, a szokások, az ismerősök. A földeket elvették, a megmaradt íreket pedig szolgákként adták el más országok számára. Helen Edmundson kortárs szerző drámája, az Irtás (The Clearing, 1993) ebbe a korba vezet vissza minket egy angol nemes és egy ír lány szerelmi történetével. Ennek a drámának a feldolgozását láthatjuk idén a Szkéné Színház és a Forte Társulat előadásában.

images_23197

Horváth Csaba rendezése a történet szakrális (vagy mitikus) aspektusait idézi meg, amit a dráma nyelvezete részben alá is támaszt. Finoman költői mondatok ismertetik meg velünk az angol Robert Prestont (Andrássy Máté) és feleségét, az ír Maddeleine Prestont (Ostorházi Bernadett), akik első gyermekük (Nagy Norbert) születésénél értesülnek a kitelepítési törvényről. Robert fél a hatalomtól és fokozatosan egyre szorosabb kapcsolatait áldozza fel, hogy biztosítsa előbb a családja, majd végül csak a saját biztonságát. Eközben Maddeleine nem tudja és nem is akarja feladni ír gyökereit, és a férje akarata ellenére feláldozza vagyonukat és becsületüket (többek között) a testvéreként szeretett ír barátnője, Killiane (Földeáki Nóra) megmentéséért. A két szerelmes egymás ellensége lesz.

A nyelvezettel és a történettel teljesen egyenértékű az a hatás, amit a látvány közvetít. Műfaját tekintve Horváth Csaba rendezése mozdulatszínház (vagy fizikai színház), a gesztusok a kifejezés terén legalább annyira hangsúlyosak, mint a szöveg. Az egyes mozdulatok műfajilag igen heterogének, hiszen az egészen realisztikus megoldásokat vegyíti a kifejezőbb, teátrális mozdulatokkal és igen gyakran a tánccal is. Sőt, talán nem én voltam az egyetlen, aki a szemiográfiai aspektusokat háttérbe szorítva fizikai teljesítménynek látta azt a jelenetet, amelyben az egyik színész (Fehér László) bemászott egy homokbuckákkal jól megrakott szőnyeg alá és fekvőtámaszokat csinált – ennyiben tehát performance-ról is beszélhetünk. A kategóriák hol összemosódnak, hol pedig szétválnak – ez talán a legizgalmasabb és egyben legproblémásabb része az előadásnak: a párbeszédbe váratlanul beékelt táncos mozdulatok kuncogást váltottak ki néhány nézőből.

maxresdefault

Az előadás nyelvezete azonban összességében érthető és hibátlanul kivitelezett, meglehetősen nagy teret enged az alkotók kreativitásának. Ötletes megoldás volt például dudát adni a csecsemőt játszó színésznek. A többek között ír hangszer a baba sírását adta vissza, amikor erőszakosan megszorították a gyermeket játszó színészt és vele együtt a dudát.

Andrássy Máté magas, szilárd alakja gyönyörűen megtestesíti az apát, aki ugyan látja „kívülről” a saját gyáva árulásait, de tetteit mégis nyugodt rációval hajtja végre, hogy azután ez a számító magatartás sodorja a vég felé. Párja, Ostorházi Bernadett hol kétségbeesett, de méltóságteljes, hol naiv, hol pedig vad amazon; szerepei és hangulatai szinte észrevétlenül folynak egymásba. Krisztik Csaba helytartója viszont nem csupán arctalan végrehajtó, hanem többdimenziós antagonista: az általa képviselt hatalmi mechanizmusban a problémás esetek szinte baráti csevegésekként bírálódnak el, hogy azután a fellebbezések elutasításában és a hatalom céljának véghezvitelében érjenek véget.

irtas_09(3)

A szereplők mellett a mise en scéne több gesztusa is igen hangsúlyos szerepet kap, néha talán túlságosan is alájátszanak a színészeknek. A nagyszerű, posztmodern, fekete bőrből készült előkelő ruhák (Benedek Mari) fokozatos levétele az adott szereplő kiszolgáltatottságának függvényében kissé szájbarágós gesztusnak tűnt. Cserébe a lenyűgöző díszlet (Antal Csaba és Juristovszky Sosa) kárpótolja a nézőt: a gumifarkasok hordája, a párnákból épített sánc, ami a családi házat jelképezi, majd ennek a fokozatos le- és kibomlása, valamint a párnák tartalmának (vörös homok) bokáig érő szétterítése a színpadon látványos és jelentésekkel teli megoldás. A növekvő homok még érzékletesebbé tette a mozgást. Felülről (ha jól láttam) végig vízpárát küldtek a színpadra, gondolom, azért, hogy összetartsák a homokot, de az így létrejött páraköd több volt, mint pusztán technikai trükk, akarva-akaratlanul is fokozta a történet sötét és sejtelmes hangulatát.

Az előadás minden kifejezésbeli sokoldalúságával együtt, a nyelvezetével és a táncokba olvadó gesztusokkal valami ősit, rituálist szabadít fel. A homokban vergődő, szinte meztelen testekben láthatjuk, ahogy a család, az egység szétszakad a külvilág ereje miatt. Az egyéni érzelmek mélységeinek ábrázolása néha kárt szenved, de cserébe kapunk egy hiteles, Peter Brook szavával élve: szent színházi estét.

Az előadás legközelebb április 2-án és 3-án látható a budapesti Szkéné Színházban.



[1]Peter Berresford Ellis előszavából Helen Edmundson: The Clearing. (http://books.google.hu/books?id=_ZwaHpNkzQcC&pg=PR2&hl=hu&source=gbs_selected_pages&cad=3#v=onepage&q&f=false 2014.03.06.)

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Számokra, képletekre, szinopszisokra és szinapszisokra bontani egy szuperhősfilmet, tudni, hogy a kultúra milyen közérzete hívta életre azt a különös performanszt vagy csak nevetni, könnyezni ezen a csodálatos badarságon és nem gondolni másra... Előbb filmesztétikát, majd színháztudományt és pszichológiát tanultam az ELTE-n, illetve a Szegedi Tudományegyetemen, első szárnypróbálgatásaimat pedig a Campus Online film és színház rovatában lehet visszaolvasni. A kritika, tanulmány, művészet és színház fogalmát és feladatát folyamatosan újra kell definiálom magamnak. Most azt hiszem, hogy amint eltűnne ez a szüntelen kétkedés és keresés, onnantól kezdve nem lenne értelme folytatni az írást.