Valószínűleg minden fesztiválnak megvan a maga stílusa, de ez különösen igaz a 24 éves Thealterre, melynek terébe a visszatérő közönség úgy lép be minden nyáron, mint valami jól megérdemelt álomba: tömény színházi jutalom ez az év során elszórtan begyűjtött ilyen-olyan élmények után. Itt mindig biztosan garantált a válogatott alternatív színházi világ nyújtotta varázslat, és ha a profi előadások közé be is csúszik egy-két amatőr próbálkozás, még az is a sajátos színezetű paletta részének mondható, mivel ezek a csetlés-botlások szintén azt a kérdést helyezik fókuszba, hogy mi a színház? A főszereplő itt a játék, az élet és a színház közötti torna, a mindig vérre menő komédiázás (az ismert netszlogen szerint az „art” az „Earth”-ben, ami nélkül csak egy fáradt „eh” maradna…). Az alternatív színház mindig magára mutogat, magának tart tükröt, önmagát boncolja formai kísérleteivel, ettől hiteles, ellenállhatatlan az idéző-illusztráló struktúrájával mindig hamisnak tűnő, megkövült színházi formákhoz képest. A Thealter – egy Titkaink (Pintér Béla és Társulata)-parafrázissal élve – a hazai színházi történések „Bachja”.
Pintér Béla és Társulata: Titkaink (fotó: Révész Róbert, forrás: MASZK Egyesület)
Az egyes éveknek is sajátos színezetük van, minden Thealterrel aktuális helyzetjelentést kapunk, mit gondol épp a színház magáról. Az idei fesztiválon megjelent 26 alkotócsoport munkájából szinte randomszerűen válogatva egy tenyérnyit az a benyomás szűrhető le, hogy a nagy felszabadultság korszaka után – amikor a vidám villanykörtezúzások, az Akhe Group dobálózásai, a Derevo kötéltáncai a színház önfeledt gyermeki arcát mutatták – most Thália mintha újra megkomolyodna, neokonzervatív hullámba kerülne. Ez is a megfrissülés, a folyamatos alakulás, a nyitottság része, hiszen mindig oszcillálunk Dionüszosz, a feloldódás őrült káosza és Apollón, az individualizácó, a keretalkotás, a formaképzés között.
Megint több egyszemélyes, interaktív előadást láthattunk. A szegény színház újból és újból megszüli saját szegényszínház-esztétikáját, ami minden esetben a legvégső kihívás a színház reprezentációs formáját tekintve. Ahogyan Picassónak is át kellett küzdenie magát gyönyörű kék és rózsaszín korszakain, hogy szétrobbantva azok harmóniáját megfesthesse több orrú, kriksz-krakszos arcait, a színház legmerészebb határsértőinek is mélyen ismerniük kell a forma kereteit, azok funkcióját és működéseit, hogy a legmegfelelőbben zúzhassák szét azokat. Csak olyan vérprofi sebész kezébe adhatunk színházi szikét, mint Marko Mandić (Via Negativa: Mandićgép).
Via Negativa: Mandićgép (fotó: Révész Róbert, forrás: MASZK Egyesület)
Érdekes színházi tanulság az is, hogy a legmerészebb formanyelv választása nem minden esetben vezet a legprovokatívabb hatáseffektushoz. Például Ágens absztrakt barokk-posztmodern operaszínháza talán jobban fejbe kólintotta a nézőt, mint konzervatív kurtizán projektje, ahol pedig direktben megszólítják, bevonják a játékba (Ágens Társulat: Kurtizánképző). Bennem legalábbis Ágens úgy él, ahogy például A szatír (Gergye Krisztián rendezése, 2005) elején szaggatott ruhájú bacchánsnőként, combján csurgó vérrel, néma kiáltásba merevedve láthattuk (amely élményt később kieresztett, földön túli hangszíne és -ereje csak tovább fokozott). Ehhez képest itt most egyszemélyes produkciójában velencei kurtizánként szórakoztat, szöveget mond, „színészkedik”, vásári komédiázik. A „kurtizánképzőben” a szexualitás történetéről tanít minket, a férfi és a női szerepekről alkotott képzeteinkkel szembesít. A költői metaforákkal megfestett nemi szervek köré szőtt narratívákban nincs semmi vulgáris, a szexualitásnak megadott figyelem és tisztelet inkább visszaleheli az életet a posztmodern kísérletekben végletekig lecsupaszított testiség témájába. Ágens átütő jelensége és jelenléte garantálja új kísérletének mélységét, az est pergő ritmusát. És közben – az értelmiségi közönség bizonytalan, tartózkodó válaszait hallgatva – azon is elgondolkozhatunk, hogy talán mégsem olyan biztos, hogy ez a látszólag könnyedebb ágensi hang veszélytelenebb volna a nézőre, mint korábbról ismert extrém színháza. Egyszerűen nem merünk őszintén felelni, az új Ágens „kereteit” nem találva kimeresztjük konzervatív csápjainkat, és távol maradunk.
Ágens Társulat: Kurtizánképző (fotó: Révész Róbert, forrás: MASZK Egyesület)
(Hogy mennyire nehéz a testet megszólaltatni, valóban levetkőztetni a színpadon, arról a Kettős behatolás [Cirko-Gejzír Mozi-Manna Produkció] kísérlete tanúskodik. Ágens azt mondta az előadás utáni beszélgetésben, hogy a nagy fecsegés közepette azért nem veszi elő mégsem a kebleit, mert a férfi közönség úgyis elképzeli azt… És valóban azt látjuk, hogy fűzős ruhájában Ágens „meztelenebb”, mint a Kettős behatolás pucér fiúi, akiknek valahogy a ruhalevétel ellenére sem sikerül teljesen levetkőzniük. Nemes egyszerűséggel fogalmazva a színház nyelvi határai a következők: pornográfia nincs erektált pénisz nélkül, és mivel – valamiféle kulturális kódrendszer alapján – erektált pénisz nincs színpadon, ezért pornográfia sem létezik színházi keretek között, legalábbis efféle filmes-vizuális formájában semmiképp. Amint szexuális aktust meztelenül, de nem erektált pénisszel látunk ábrázolva, az egyetlen élmény, amiben részesülünk, a felismerés: színházban, a reprezentációk hamis, mimetikus világában vagyunk. Vagyis valami mindenképp levetkőzik itt, csak épp az nem a férfitest, hanem a színház médiuma, melynek ragasztásai, mű díszletei, egész apparátusa láthatóvá válik e furcsa próbálkozásban.)
Cirko-Gejzír Mozi-Manna Produkció: Kettős behatolás (fotó: Révész Róbert, forrás: MASZK Egyesület)
A Metanoia Artopédia Jég-doktrínák – variációk a náci retorikára című előadását szintén a színház apollóni irányba tett lépésének tartom. Itt is felépül Perovics Zoltán (Peró) sajátos stílusú, erős intenzitású világa, a gyönyörű, fekete-fehér látványból, az elringató ritmusú hangokból és kántálásokból álló mozgó installáció, ami sokkal inkább társítható más képzőművészeti formákkal (akár a mozi korai, karneválokon használt verzióival), mint a színházzal. A tér megint mélységében tagolt, és szerepet kapnak a karton árnyékfigurák, melyek a korábbi alkotásokban egy szintre kerültek az élőszereplőkkel, akik – esztétikailag a lehető legpozitívabb értelemben véve – el vannak embertelenítve, nem a jelentést közvetítik pszichologizáló stílusban, hanem kattognak, mint a gépek, akadoznak, mint a felhúzható automaták. Ilyen most is a fehér arcú clown dobos (Szokol Szilárd), aki eleinte mindig csak a levegőben dobol, majd mintha véletlenül találkozna a kezében lévő tárgy (vagy inkább a kéztárgy folytatása) egy másik tárggyal, meg is szólaltatja azt. És ilyenek a szintén clown stílusban vizualizált ápolónő és ápolt párosának figurái (Diószegi Ágnes és Greguss Erdélyi Hermina). Gyönyörűen „metanoiás” az öregasszony fehérbe pólyált rezgő feje és a távolba révedő nővér képe, akiknek a mikroportjai lőtt sebeket idézve tovább fokozzák a kísérteties hatást. Újdonság viszont a Peró-alkotások történetében a főszereplő alkalmazása. Nem mondható, hogy Erdély Andrea figurája nem volna „metanoiás”. Clown ő is fehér arcával, leszorított hajával, fantasztikusan rafinált öltözékével, teljességgel idegen a kőszínházban megszokott jelenésektől, és csodálatos jelenléttel gazdagítja a Peró-világot. Lenyűgöző tehetséggel brillíroz a különböző karakterek között, másodpercek alatt bújik egyik bőrből a másikba, vált tónust. Szexi plázacicából náci diktátorrá változik egyetlen pillanat alatt, majd ezoterikus távgyógyítóként hipnotizálja a közönséget, mindegyik szerepében a hatalom működését illusztrálva. Ez a látottakba cselekményességet lopó, dramaturgiaképző színészi virtuozitás viszont bizony a színház apollóni oldalának tartozéka. Andrea figurája él (mennyire élőek villogó, fekete szemei!), lüktet és lenyűgöz, felbolydítja Peró kontemplációba bódító világát. Nincs ezzel semmi baj, újra csak hangsúlyozni tudom: szeretjük, szép ez így nagyon.
Metanoia Artopédia: Jég-doktrínák – variációk a néci retorikára (fotó: Révész Róbert, forrás: MASZK Egyesület)
Megújulás van, minden változik. Legyünk szolidárisak a színház apollóni oldalával (ne csak a gazdagokkal, ahogy a Bëlga mondja). Ez is a színház része. Túl vagyunk azon a naiv avantgárd korszakon, amikor azt hittük, megszabadulhatunk a költőisten formaalkotó, keretrajzoló aspektusától. Merész szembenézés ez is, mint ahogy a dionüszoszi oldal felélesztése is az volt. Ezt közvetítette most számomra a 24. Thealter a kortárs alternatív színházi világból, amelynek nyelvét a szegedi fesztivál – ahogyan idén is bizonyította – magabiztosan, minden izzadtságszag nélkül, a legmélyebb árnyalatokat ismerve, anyanyelven beszéli. Óriási köszönet érte!
(A cikk az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.)