Freud óta az álommunka, az álom megértése, valamint ennek művészi megjelenítése egyszerre tudományos feladat és művészi teljesítmény. Az álommunkára – ha csak a saját álmainkat tekintjük is – jellemző a szín- és hangkavalkád, egymásba tűnő alakok, különböző stílusok és műfajok elbűvölő keveréke, amely a sokszínűség és komplexitás ellenére egységes narratívába rendeződik, ahol mindennek helye és jelentése van, ahol a részletekhez újra és újra vissza lehet térni, hogy az új beállításban kaleidoszkópszerűen újabb és újabb jelentésrétegek bontakozzanak ki, fényt vetve nemcsak az álomra, hanem az álommunkára és az álmodóra is. A Kovács D. Dániel rendezte Szentivánéji álom (Vígszínház, 2017) pontosan úgy jeleníti meg az álmot, az álommunkát, ahogy ma lehet megálmodni Shakespeare mindig is félelmetesen kortárs álombéli komédiáját.

Kovács D. Dániel Szentivánéji álom rendezésének talán legnagyobb erénye, hogy egy olyan álmot konstruál meg, amibe szinte mindent belesűrít, ami egy Szentivánéji álomban elképzelhető, a fiatalos derűtől a megrendülésig, a varázslatos látványvilágtól a hangeffektusokig, a szókimondástól a diszkrécióig, a vidám szórakoztatástól a komoly színházi önreflexióig, és mindezt teszi úgy, hogy az álommunka sokszínűsége nem megy a koherens színházi narratíva rovására. A játéktér teljes három dimenzióját betölti finoman játszva a színpad első és hátsó részével, valamint a könyvtár galériával és létrás emelvénnyel, a harmadik dimenziót pedig kihasználja az emelkedő utca látványával. A játéktér nem korlátozódik a színpadra, hanem a nézőtér is bevonódik, a világítás kaján kezelésével, a színészek vonulásával, a nézőtér fölött elhelyezkedő impozánsan csodálatos csillárral egyetemben. Minden az álom, az ébredés, az álomban ébredés, az ébren álmodás homályos határán helyezkedik el ebben a rendezésben.

Az álommunka érdekfeszítően jelenik meg az áttűnésekben is. Theseus (Király Dániel) és Hippolyta (Járó Zsuzsa) átlényegülnek Oberonná s Titániává és vissza, Pukk (Eszenyi Enikő) beszél más szereplőkön keresztül, Titánia hálóruhájában jelenik meg a Thiszbét alakító illuminált athéni úr (Tóth András), a szoba antik enteriőrje esetenként az athéni erdőt jeleníti meg, az idő néha megáll és megmerevedik, hogy az emberek világa áttűnhessen a tündérekébe, a lámpa felgyullad a nézőtéren, hogy a nézőtér átalakulhasson az athéni világgá. A szöveg is áttűnik Nádasdy Ádám szép fordításából Závada Péter aktualizált verziójába, hogy két szereplő szavainak erejéig az athéni erdőből átruccanjunk az Ahogy tetszik ardeni erdejébe Jacques monológja segítségével. Illúzió és valóság, álom és ébrenlét, textus és intertextus, színház és metaszínház, ember és állat, megalázás és megbocsájtás, szerelem és utálat, nézőtér és játéktér egymásba áttűnő kettőségeiben, ezek határán tartja a rendező biztos kézzel az előadást.

Szilágyi Csenge, Bach Kata, Ember Márk (Fotó: Dömölki Dániel)

Szilágyi Csenge, Bach Kata, Ember Márk (Fotó: Dömölki Dániel)

A játék határokat és pontos kontúrokat nem tisztelő narratívája izgalmas jelentésrétegek kibontására teszi alkalmassá a produkciót. Nem előzmény nélküli például Theseus és Oberon, illetve Hyppolita és Titánia szerepeinek összevonása. Az ezekkel való játék, a szerephatárok lendületes és bátor áthágása mégis meglepően új perspektívákat nyit meg. Az előadás egyik legmegrendítőbb pillanata például, amikor a Pyramus és Thiszbe egyébként végletekig komikus tragédiája közben Hippolyta lemászik a nézőtérül szolgáló emelvényről az előadás helyszínére, és megáll egy hosszú percre a Pyramust alakító Alap (Stohl András) előtt. Ketten csak nézik egymást, mintha a rossz házasságnak elébe néző Hippolyta visszaemlékezne, ráébredne, hogy Alapot ismeri, mintha az előre elvesztegetett élet beteljesült lehetősége villanna fel az egymásra eszmélésben. Mintha a tragédia éppen most, egyetlen hosszú percre valósulna meg ebben a kínos és mély csendben.

Az álomrendezés talán nem lehetne olyan erőteljes, ha nem párosulna karizmatikus színészi játékkal. Mintha a darab álombeli rendezője természetfölötti természetességével maga Pukk lenne. Eszenyi Pukkja hatalmas kabátjában és sétabotjával egyszerre irányítja csintalan módon a cselekményt, keveri munkavédelmi szempontokat is figyelembe véve a szálakat, ám pajkossága mögött ott lappang a kotti irracionális természetfölötti erő, amely emberi perspektívából szemlélve legalább annyira lélekfacsaró, mint amennyire játékos. Theseus-Oberon a hatalom és a borzalmas kicsinyesség mintapéldája, aki leginkább tud ártani, bántani a magán és a köz világában, az emberi és tündérvilágban. Stohl András magamutogató, közönséggel pajtáskodó Alapja színesen jeleníti meg az önkontrollt nélkülöző amatőrt, aki minden szeretne mindenben lenni, hogy aztán (testi) kapcsolatba kerülve a tündérvilággal maradjon ugyanaz a balek, felpörgetve és lesokkolva csókolja a Hippolyta jelmezébe öltözött színésztársát. Az ifjú szerelmesek (Szilágyi Csenge, Bach Kata, Orosz Ákos és Ember Márk) megtébolyodva az erdőben pompásan játsszák a primitív cicaharcot és kakasviadalt, a szende kedvességet, a másnapos magukra találást és a kiengesztelődést. A mesteremberek (Hajduk Károly, Stohl András, Hegedüs D. Géza, Zoltán Áron és Varju Károly) is tökéletesen teszik dolgukat: színészek játszanak mesterembereket, akik színészek szeretnének lenni, és bájos dilettantizmusukkal derítenek fényt a színház kulisszatitkaira, ahol az elméleti oktatásnak − legyen szó a brechti elidegenítő effektusokról vagy a színházi politizálás módszertanáról − és a gyakorlati megfontolásoknak egyszerre van helyük, és ahol a szereplőválogatás során valaki azért kapja meg az egyik főszerepet, mert véletlenül éppen arra dülöngél részegen.

Hegedűs D. Géza, Varjú Kálmán, Hajduk Károly, Zoltán Áron, Stohl András (Fotó_ Dömölki Dániel)

Hegedűs D. Géza, Varjú Kálmán, Hajduk Károly, Zoltán Áron, Stohl András (Fotó: Dömölki Dániel)

A Vígbéli álom tehát olyan előadás, amit érdemes megnézni. Aki nevetve szeretne elmerengeni az idő múlásán, aki szeretne bevonódni a színház játékosan komoly álomvilágába, aki fiatalos kortársiasságában szeretné látni a reneszánsz drámaszerző híres komédiáját, aki megrendülten szeretne nevetni, és aki hajlandó a bátor álmodók partnerévé válni, siessen – mintha a CERN részecskegyorsítójából nyerné a sebességet − a Vígbe álmot, Szentivánéji álmot látni.

(Az előadás legközelebb 2017. június 6-án és június 10-én látható a Vígszínházban.)

Hozzászólások

hozzászólás