Napra pontosan az olasz zeneszerző születésének 200. évfordulóján, október 10-én tűzte műsorára az Armel Operafesztivál a Simon Boccanegra bemutatóját a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Szimfonikus Zenekar közreműködésével. Az egyszerre historikus és szimbolikus gesztus erejét fokozza, hogy az alkotók – Pál Tamás, Molnár Zsuzsa, Toronykőy Attila – az ősbemutató részletes dokumentációjából, Verdi eredeti színpadra állítási tervei alapján dolgoztak. A Disposizione scenica címmel megjelent “színpadra állítási kézikönyv” pontos követése nyomán a színpadkép, a jelmezek és a mozgások tekintetében egyaránt a végletekig klasszicizált, kedves nosztalgiába hajló, ugyanakkor – paradox módon – időtlenné nemesedett produkció jött létre. Bár a kortárs darabok színrevitelét, valamint a hagyományos alkotások modern szemléletű újragondolását koncepcióként jegyző Operafesztivál szellemiségétől távol áll a műfaj ily módú reprezentációja, a Verdi-klasszikust a rendezvénysorozat kellemes, üdítő színfoltjaként regisztrálhatjuk, mely a maga közvetlenségében teremt lehetőséget a műfaj tradicionális és újszerű előadásformáinak összehasonlítására.
A három felvonásból és öt színből álló produkció részei a saját tér-idő viszonyaikat tekintve nagyfokú egységességet mutatnak, egymástól azonban élesen differenciáltak. A cselekmény öt különböző helyszínen és öt, egymást kronologikus rend szerint követő időpillanatban játszódik, melyek mindegyikéhez önálló, monumentális díszletkomplexum készült: az aprólékos gonddal festett vászon- és falelemek “tetőtől talpig”, egyetlen üres négyzetcentimétert sem hagyva takarják és keretezik a háromoldalú színpadi teret. A látvány lenyűgözően részletgazdag, realitásigénye azonban nem lép túl a festőiség kétdimenziós illúzióteremtésén. A klasszikus opera színpadra állításának tipikus gyakorlata a díszletet valóban úgy kezeli csupán, mint egyfajta díszítő elemet, mely a maga dekoratív módján veszi körül a cselekményt és a szereplőket, de a praktikus funkcióin túl nem lép velük semmilyen kapcsolatba. A dobozba zárt illúzióból csak a nézőteret és a színpadot elválasztó, negyedik, láthatatlan falon keresztül vezethet kiút, ez azonban meglehetősen visszás befogadói tapasztalatot teremt. A nézői térre hosszasan és mereven kitekintve éneklő szereplők egyfelől megfogalmazzák a kitörés igényét a fenyegetően köréjük magasodó díszletbörtönből, másfelől pedig megfosztják a közvetlenségüktől a belső kommunikációs aktusokat, amivel végérvényesen ellehetetlenül az akció és reakció dinamikus kettősére épülő, élő vagy életteli előadás. Hiába irányulnak a tekintetek a megvilágított színpadi térből a befogadó társas magányának sötétjébe, ha kettejük között áttetsző, de át nem eresztő fal feszül. Az aktív vagy interaktív kommunikáció gesztusa az énekesek és a nézők között illuzórikus csupán, a befogadó egy percre sem léphet ki a passzív voyeur pozíciójából. Ahogyan a filmben eljátszik a kamerába tekintő szereplő a néző megszólításának érzéki csalódásával, úgy a színházi közeg is képes megteremteni e téves észleletet. A különbség azonban határozott: amíg a film rendre tematizál egy olyan láthatatlan, hiányzó diegetikus teret, amely felfogja a kamerára irányított szereplői tekintetet, addig az operaszínházban a diegézis minden aktusa a nézőre tekintő szereplő háta mögé helyeződik. Ez az oka annak a gyakori, de rendkívül mesterkélt tapasztalatnak, melynek során az énekes olyan eseményekről tudósít, amelyek a színpad hátsó részében, tehát számára fizikailag észlelhetetlen módon történnek. Bár a “képtelen” hang és a térbeliségében körülhatárolhatatlan zene átlengi a színházi teret, a forrás és befogadó között nem alakul ki élő, aktív kapcsolat. A műfaj klasszikus színpadi adaptációinak jellegzetes ellentmondása ez a mumifikált létezés, ahogyan az opera üvegkriptába zárt látványosságként kínálja önmagát, miközben saját belső világát is halotti lepelbe burkolja.
Ezzel szemben a kortárs vagy kortárs szemléletben újragondolt produkciók kevésbé komplex díszletvilágot építenek, csupán néhány jelzésszerű elemet vagy stilizált attribútumot használnak, melyek gesztusértékkel utalnak egy teljesebb, szimbolikusabb entitás jelenlétére, vagy épp annak hiányára. Ily módon is szervesen belemélyednek azonban a szüzsébe, kommunikatív viszonyrendszert alakítanak ki vele, sőt, a történetmesélés egyik mintázatává válnak, miközben esetenként praktikus értelemben is sokoldalúan funkcionálnak. A modern színpadra állítási gyakorlat sem nélkülözi ugyan a nagy ívű egyéni zenei pillanatok kiemelését a narratív szerkezetből és a diegézis belső egységéből, a kitekintések azonban rendre monologikus tartammal bírnak, mellyel szemben a dialógusok az aktív inger-válasz modell szerint zajlanak. Az eltérő érzékelési és befogadói tapasztalat oka, hogy a kortárs vizuális kultúra egyéb területeinek jelenségei megváltozott igényeket támasztanak a hagyományos műfajokkal szemben is: azt a fajta lelassult és elmélyült befogadást, mely a látványban való gyönyörködés, a statikusság és a hamis realizmus komplexitása mentén is élvezethez vezet, mára felváltotta az akció iránti vonzalom, illetve az a vizuális és mentális szabadság, mely lehetővé teszi bizonyos képek és gondolatok önálló megalkotását a látott, hallott, észlelt töredékek alapján. A modern befogadó maga is részesévé válhat a történetalkotásnak és a látványteremtésnek, míg a klasszikus operaélvező a szó legnemesebb értelmében élvezheti csupán mindazt, amit készen kap.
Az Armel Operafesztivál a Simon Boccanegra műsorra tűzésével újabb dimenziót nyitott meg a kortárs opera és a közönség kapcsolatában: lehetőséget teremtett a műfaj-, zene- és stílustörténeti összehasonlításra, a honnan-hová fejlődési ív nyomon követésére, a kortárs opera folyamatos újradefiniálására a klasszikus függvényében, kiváltképp pedig az attól való eltávolodás tekintetében. A Verdi-bicentenárium évében az ősbemutató színpadképének pontos rekonstrukciója emblematikus értelemben is legitimitást nyerhet, hiszen a szerző által megálmodott mű felelevenítése a legméltóbb tisztelgés az olasz zeneszerző-óriás előtt. Ugyanakkor pont azért válik valamelyest kortalanná is a darab, mert a kétszáz esztendőn átívelő szellemisége is érdeklődést és lelkesedést tud kiváltani, megnyugvást és emelkedettséget sugároz a különleges este alkalmából ünneplőbe öltöztetett léleknek. Az operaverseny szempontjából egyaránt kiemelkedő és emlékezetes teljesítményt nyújtott a címszerepet éneklő román Vasile Chisiu és a Fiesco szerepét alakító olasz Stefano Olcese, noha a klasszikus és a modern opera között feszülő áthatolhatatlan szakadék megfosztja az értékítéletet az egységes és objektív mércétől, ez pedig szinte ellehetetleníti az összehasonlítást a fesztivál kortárs darabjainak versenyben lévő énekeseivel.
Fotó: Kállai-Tóth Anett