Mi neked, ha azt mondom, tánc? Összerándul-e a gyomrod, lüktet-e erősebben véredényeidben a testnedv a szó hallatán: táncz? Felismered a hangzásban a német átvételt, ahogy Éder József Károly tette, és nevezte ezért bitang szónak a tántzot is, noha azt ő 1796-ban topporzoknak mondta híven a székely nyelvjárás kifejezéséhez. Mi neked, ha azt mondom, tánc? A divattáncokon, a polgári társastáncokon és a népi figurákon túl, amelyek mind kivesztek a mindennapi életből, és csak alkalmilag mutatja be őket a táncos, túl az ismeretlen rituális táncokon, mint a gyertyás-, a maskurás vagy hajnaltűztánc, mi a tánc neked? Emlékezel te is Jean-Georges Noverre születésnapjára úgy, mint a tánc világnapjára? A balettmester ballet d’action mozgalmára, ami miatt annyit kellett és kell beszélned ma is érzelmekről és a tánc karakterről. Múzeumnak tűnik ez a történeti táj, amelyben a rabolt kincsek között elvész az emlékezet. Igen, eszembe jutott Boris Charmatz kortárs tánc múzeuma, a Musée de la danse, amiről ő azt vallja, a valódi múzeum talán maga a test. Vagyis te magad. Mit gondolsz, ha a tánc múzeum lenne, és múzeum a test, akkor te magad a tánccal lennél egyenlő? Mit ismernél meg akkor a mozdulatok tükrében önmagadról? A kortárs tánc folyton újraértelmezett teste lennél? Változékony, gépies, vagy végletesen kitárulkozó? Netalán klasszikus bálvány, az önfegyelmezett balett hithű követője? Népies? Vagy csendes, mozdulatlan, félszeg? Ki a (tánc)mestered?

1901. április 30-ra az Uránia Filmszínházban tűzték ki A táncz első előadását. Benne Márkus Emília a Salome, Balogh Szidi a görög, Schmidek Gizella a spanyol táncot adta elő. Kuriózum volt, hogy az idegen táncokat is hazai táncosnők mutatták be. Ráadásul A táncztól számítják a magyar némafilm kezdetét. Érezted akkor a különbséget magyar, izraeli, görög vagy spanyol között? Kezdődött örömünnep bensődben, hogy mozgásod megörökítették? Talán mellkasod boltozatán megpihent a kezed, hogy légzésed nyugtassa, de az is lehet, hogy egyszerűen egy jóízűt aludtál, amíg az események véget nem értek, és alszol azóta is. Bár ott voltál, amikor Madzsar Alice előadásait az 1930-as évek közepétől kezdve a hatóságok ellehetetlenítették, és a nagy háborúellenes mozgásdrámájuknak, a Korszerű szvitnek, amelyben a Gázmaszkos halál is megjelent (1932–1933), már csak részeit mutatták be. És ott voltál Alice halálakor is, és emlékeztél rá, amikor egyszer azt mondta: „Minden mozgás valamilyen szempontból lefotografálja a belső embert.” Te látod, amit én nem, emlékszel a múltadra. Az ezeréves tapasztalatod nem vész el a többszöri halállal, hiába nem hiszek neked, nem veszem észre a mozdulatokban megelevenedő arcképet. A gonoszt olykor jónak, a jót gonosznak vélem, eltompítva érzékszerveimet, nehogy emlékeztess rá, mi vagyok. És mégis több ezer éve itt vagy kitartóan.

A test a tánc, és tánc a test, bár két világnak tűnik, egy az, ha az akarat vagy érzés karnyújtásnyi távolságot nem tart. Nem tudom, honnan jössz, test, de félelemmel vegyes tisztelettel tölt el a létezésed. Ma inkább ne táncolj, ne mozogj! Várjuk a szférák zenéjét együtt, mesélj, és csak aztán folytassuk.