Amit Urbán András a Magyar című előadással létrehozott, az szükséges és helyénvaló. Egy olyan többélű politikai-társadalmi kritikai ív mentén szerveződő előadást rendezett, amely nem pusztán a jelenre reagáló bátor gondolati rétegei, de anyagisága, eszközei okán is kiemelkedik számomra az elmúlt néhány év színházi élményei közül. A Magyar agresszív, trágár, nem szépít azon, amivel dolgozik, nem kíméli a befogadó érzelmeit és érzékeit, lazán felrúgja a normát, nem egy tükröt, hanem egy egész tükörcsarnokot állít velünk szembe, hadd lúdbőrözzünk, dühöngjünk, üvöltsünk és sírjunk csak bele. És mindezt úgy teszi, hogy nem csap át öncélú puffogtatásba vagy értelmetlen, szerkezet nélküli sokkolásba, a koncepció nem emelkedik felül a színházon.

13239086_562044067309419_6669960612875907041_n

Fotó: Bíró Márton

A darabot, amely a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház közös munkájának gyümölcse, a kilencedik alkalommal megrendezett TESZT – Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó első napján, május 22-én mutatták be. Így abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy rögtön a fesztivál első éjszakáján nyugodtan konstatálhattam, megérte eljönni Temesvárra.

Az iskolás kórusfellépésre emlékeztető nyitójelenet fegyelmezettsége pár perc után megbomlik, az összehangolt cselekvés az érzelmi fokozódással párhuzamosan alakul át. A „magyar” szót különböző nyelveken, szép sorban állva éneklő tíz előadó teste és hangja is elcsúszik egymás mellől. Az egyenviselkedést és egyengesztusokat személyes érzelmi töltet által vezérelt mozgás és éneklés-skandálás-üvöltés váltja fel, amelyet később – és az előadás végéig – népi elemekkel tarkított punk rock zene egészíti ki (zeneszerző: Irena Popović ). A produkció néhány alapjellemzője tehát az első percekben kirajzolódik: mozgásra, hangokra és zenére épít, szavak és mondatok alig hangzanak el a nagyjából egy órás játékidő alatt. Eltekintve néhány intermezzoszerű, az előadás egészét megbontó pár perces elemtől – amikor egy elegáns, kvázi kommentátor beszél angolul és keserű-viccesen – és pár kivehető trágár dalszövegfoszlánytól, két szó dominál a színpadon: „magyar” és „kereszt”.

13237805_562045133975979_8457604068120041545_n

Fotó: Bíró Márton

Az előadás a magyar szó két fontos jelentését domborítja ki, mind a kettő összefonódik az identitás keresésével és/vagy meghatározásával (ami a címmel egyértelműen vállalt szándéka az előadásnak): magyar nemzet és magyar nyelv. A szónak a nagyjából negyed órán keresztül való ismétlése, ami többször is visszatér eltérő hosszúságú periódusokra az előadás során, kétirányú folyamatot eredményezhet. Egyrészt a szó elkezd veszíteni a súlyából, másrészt – szerencsés esetben – lecsupaszodik, az ismétlés, a skandálás lehámozhatja róla a feleslegesen (?), egyéni és közösségi élmények nyomán rárakódott jelentésrétegeket. Így eljuthatunk a betűkkel jelölt valami magjáig, és újra felfedezhetjük az értelmét – erre a transzközeli állapotot eredményező audiovizuális eszközök is rásegítenek.

Az előadás első negyedében egy jól felépített, tiszta jelenet hangsúlyozza a szöveg hiányának, a nyelv felfüggesztésének egy másik lehetséges gondolati alapját. Három ember térdel a földön, a nyelvüket pedig három másik harapófogóval kitépi, majd deszkára szögelik. Ezek először az erőszakot elszenvedettek nyakába kerülnek, de végig a színpadon maradnak. Ez a kívülről érkező fizikai agresszió jelzi, hogy a nem-beszélés nem feltétlenül saját, belső döntés eredménye, és a megalázottság állapotával jár együtt. Innen egy gondolati lépéssel eljuthatunk a nemzeti – vagy bármely más – kisebbségek szinte elnémított állapotáig. Másrészt ez a gyors aktus beleilleszkedik a nyelvrombolás-hámozás-újraépítés színpadra állításának szerkezetébe.

Bíró_Márton

Fotó: Bíró Márton

A lecsupaszító, eredeti jelentés – ha az meghatározható egyáltalán – keresésének folyamata nem csak nyelvi szinten és a szavakkal dolgozva működik, hanem a díszlet, a mozgás, a jelmezek és a maszkok erejével a magyar nemzeti szimbólumokra is kiterjed. A produkciónak ez a mestergerendája – talán nem túlzás, hogy elkerülhetetlenül – összefonódik egy szintén többirányú társadalmi és aktuálpolitikai éllel. A díszlet az első pár percben egy punk rock banda kellékeiből áll, majd lekerül a hátsó falról egy lepel, amelyen egy hatalmas nemzeti konzultációs plakát látható az alábbi szöveggel: „Ha nem mész Magyarországra, nem kell tiszteletben tartanod a kultúrájukat”. Ez az egy mondat roppant frappánsan csavarja ki az eredeti, a jelenlegi magyar kormány által használt retorikát, és ezzel három fő dolgot tesz. Egyrészt a többes szám harmadik személy használatával elhatárolódik Magyarországtól, másrészt erősen kritizálja a plakátkampányt, és ezzel összefüggésben harmadrészt ráirányítja a figyelmet a határon túli magyar kisebbségekre. A kisebbségekre, amelyeket nemlétezőként, vagy inkább idegenként kezel(t) a kampány – a számos más kritizálható jellemzője mellett –, és amelyeknek kultúráját – úgy fest, a magyar kormány szerint „legálisan” – számos esetben nem tartják tiszteletben az adott országok. Hiszen a kampány egyik eredeti szövege („Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat!”) Magyarország határain belülre teszi a magyar nemzetet és a magyar kultúrát, amit tisztelni kell. A határon túli magyar közösségekkel és kultúrájukkal nem foglalkozik, tulajdonképpen azt is kimondja, hogy azokat nem kell tiszteletben tartani, egy kis túlzással prédává teszi azokat, a magyar kisebbségeket pedig összemossa az idegenekkel, hiszen a határokon kívül vannak.

Marko_Radojicic

Fotó: Marko Radojicic

A gondolati szál csalódott, tehetetlen dühét az agresszív, szinte az egész játékidő alatt ugyanolyan magas hőfokon izzó, frusztráló, sőt, nyomasztó zene ellentmondást nem tűrően fejezi ki. A punk rock bandának előkészített hangszereken szinte folyamatosan játszanak is az előadók, amely a zenei műfaj lázadó jellemzőjén túl az egyik jelenetben egy konkrét formáció megidézésével építi tovább az aktuálpolitika kritikáját. Női előadók vörös maszkot húznak a fejükre, két lábon ugrálnak előre-hátra mozogva, akár a boxolók a ringben, csak közben magasra emelt, ökölbe szorított kézzel a levegőt ütik, ráadásul kiabálnak: kész a Pussy Riot. Az orosz feminista aktivista csoport, egyben punk banda beemelésével – amely tömören fogalmazva Vladimir Putyin politikáját kritizálja – a jelenlegi magyar kormány demagóg, antidemokratikus, putyinizálódó mivoltára irányítja a figyelmet remekül, de a jelenet az előadás szövetébe is jól illeszkedik. (Ráadásul egy lehelet erejéig az aktuális magyar kormány attitűdjére, a nyugat-európai és amerikai feminista törekvések totális figyelmen kívül hagyására, sőt, kigúnyolására is felhívja a figyelmet mintegy mellékzöngeként.)

De Urbán továbbmegy a kritizáló-jelentésromboló/kereső folyamat fókuszpontjainak tárházában, és előveszi a magyar nemzeti szimbólumokat. Egy ember még az előadás első felében egy hatalmas fallosszal meghág egy fekete lovat, így leszünk mi a „feketelófiai”. A csodaszarvas ólálkodik misztikus külsejével a színpadon több jelenet alatt is, míg végül az előadás utolsó negyedében összetalálkozik a turulmadárral. Még szerencse, mert megtetszenek egymásnak, és miután a színpad közepén közösülnek, előbújnak a néma utódaik: egy csorda szürkemarha, felettük szögesdrót-glóbusz. A Magyarban így találkozik a jelen és a múlt, a durva valóság és a mítoszok világa, amely ismét nem szimpla és kényelmes, nem csak sokkhatást remélő fogás. Ahogy a szavak esetében sem egy negatív folyamat, nem a jelentéktelenné tevésük, a szimbólumoknak sem a meggyalázása vagy lenézése, hanem egy normától eltérő használat általi lecsupaszítása a végső cél. Urbán a feleslegesen és sok esetben károsan rájuk rakódott jelentésrétegeket kritizálja, ezzel irányítja a figyelmet egyrészt az eredeti lényegükre, másrészt azokra a kártékony társadalmi-kritikai folyamatokra, amelyek megteremtik ezeket a lehámozandó rétegeket.

13233021_562044183976074_7821032846264502699_n

Fotó: Bíró Márton

Az előadás meghatározó jellemzője a kidolgozott, pontos, lírai expresszív színpadi mozgás (koreográfus: Kiss Anikó), de a lírai expresszivitás jellemzi a turul, a csodaszarvas és a marhák maszkjait tervező Daniela Mamužić munkáját is. Nem csak fogalmi szinten, hanem a vizualitás erejével is megteremti a produkció a misztikumot, a mítoszok, legendák atmoszféráját úgy, hogy az nem hat kevésbé, mint a jelenre koncentráló percek hangulata. Az egész produkción keresztül a fekete, a fehér és a vörös hármasa dominál, ami szerencsés választásnak tűnik, a gondolati ív törekvéseihez idomulva a vizualitás is az egyszerűség felé húz, inkább a lényegre tört, mintsem burjánzott.

13267964_562045310642628_3392879127673044930_n

Fotó: Bíró Márton

A szürkemarhák bámulásával záródó előadás után az egyik néző kimondottan hangosan és zaklatottan megjegyezte, hogy máshol a nemzeti szimbólumok ilyen típusú használatáért börtön járna, és ő maga szemmel láthatóan egyetértett ezzel. Igen, mi, (bármilyen módon, papíron, szívben, lélekben, elméletben stb.) magyar emberek is kaptunk a Magyartól három istenes pofont, az előadás nem kizárólag egy rajtunk kívül álló, absztrakt valamit célzott. Van min gondolkozni, de mindenképpen érdemes megnézni az előadást, ami habár erős idegeket kíván, rettenetesen hangos, agresszív zenével és hangokkal bír, és durva koncepciót tol az arcunkba, megmarad elsősorban színházi élménynek, amelynek eszközhasználata magas színvonalú – nekem önmagában ez is elég csábító lenne (ma).

Előadók: Borbély B. Emília, Csata Zsolt, Éder Enikő, Lőrincz Rita, Simó Emese, Czumbil Orsolya, Kiss Anikó, Kucsov Boris, Mikes Imre Elek, Nagyabonyi Emese

Rendező: Urbán András

Zeneszerző: Irena Popović

Koreográfus: Kiss Anikó

Jelmeztervező: Marina Sremac

Maszkok: Daniela Mamužić

Pszichodrámás szakmunkatárs: Boris Telečki

Dramaturg: Góli Kornélia

Ügyelő: Molnos András

Koprodukciós partner: Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázis

Hozzászólások

hozzászólás