A Virág Judit Galéria őszi aukciója 2011. október 16-án (vasárnap) 18 órakor

103. Tétel

Czóbel Béla (1883 – 1976)

Csendélet, 1908

Olaj, vászon 73, 5 x 59 cm

Kezdő ár: 20 000 000 Ft / 71 429 EUR

Becsérték: 30 000 000 – 50 000 000 Ft¹

Sokunkat, így engem is vonz az árverések furcsa és rejtélyes világa. Egy-egy aukciós árrekord hallatán felvetődik bennem a kérdés: mi ösztökéli arra a gyűjtőket, hogy a licitharcban akár a végsőkig elmenjenek?

Szerintem a vevőknél első a képek szere­tete, mindenki szereti a szép festményeket, aki az árverésen vásárol. Ez nagyon jól megfigyelhető, látni lehet a vesztesek, a licitben alulmaradt emberek csalódott, olykor dühös arckifejezésén. Persze tagadhatatlan, hogy a képvásárlás egyben „kincsképzés”, befektetés is.

Hogyan képesek az aukciók az ízlést formálni, és befo­lyásolhatják-e a kultúrtörténetünket, illetve a művészettörténetet? Az aukciók bizonyos irányzatokat vagy festőket bevihetnek az érdeklődés centrumába, illetve felfe­dezhetnek eddig még nem ismert értékeket, életműveket, akár egész iskolákat. Vitathatatlan ér­deme az újkori magyar műkereskedelemnek, az aukcióknak, hogy reflektorfénybe vonták a magyar avantgárd festészetet vagy a nagybányai iskolát, hogy csak két nagyon jellemző példát említsek meg.

Magyarországon nagyjából ötven év ki­esett a művészettörténeti kutatásból, egyre-másra kerültek elő olyan képek, melyekről senkinek sem volt fogalma. Ha egy londoni galériába bevisznek egy festményt, a szakértő csak kinyitja az adott festő oeuvre-kataló­gusát, és máris nagy eséllyel azonosítani tudja a képet. Nálunk jelentős életművek maradtak feldolgozatlanul, szinte minden alkalommal döntési helyzetbe kerül a galéria a felbukkanó képekkel kapcsolatban. A magyar művészettörténet múzeumokban élt leginkább, ott fejlődött, nem a műkereskedelemben. A szakértői munka teljesen háttérbe szorult. Hosszú évtizedeken át a Bizomá­nyi Áruház Vállalat volt az egyetlen műtárgyakkal kereskedő cég, aminek szakmai munkája azonban nem volt kielégítő.

A rendszerváltozás után, az újonnan megnyíló galériákra maradt a kollektív „tudástár”, adatbázis létreho­zásának a feladata. Meg kellett keresni a hozzáértő szakembereket, és az ő tudásukat kellett egyesíteni ezen a téren. Vannak dolgok, amelyekhez a művészettörténészek vagy a restauráto­rok értenek, és vannak, amelyekhez a gyűjtők. Ezt a világot kellett felépíteniük az elmúlt húsz évben. Ez valamelyest sikerült, egyre-másra jelennek meg a monográfiák, az oeuvre-katalógusok, manapság sokkal jobb ezen a téren a helyzet. Remélhetőleg, nemsokára a magyar művészettörténet pótolja a hiá­nyosságait, utoléri magát, és a sikeres árveréseknek köszönhetően a még lappan­gó műtárgyak, valamint az eddig ismeretlen értékek is előkerülnek. Ezáltal a teljes magyar műkincsállományt feltáró adatbázishoz juthatunk majd. Most en­nek a folyamatnak a közepén tartanak a galériák és aukciósházak. A Virág Judit Galéria is hangsúlyo­zza azt, hogy az üzleti filozófiájuk lényege a kollektív tudás tisztele­te. 2

„A galéria, a magyarországi aukciós piac egyik vezető szereplője. Az aukciósházat 1997-ben alapította, Dr. Virág Judit művészettörténész és Törő István üzletember. A magyarországi műkereskedelem központjában, a budapesti Falk Miksa utcában található, a reprezentatív, 450 négyzetméteres, háromszintes helyiség, amely a város egyik legimpozánsabb kiállítótere is.
A galéria, első aukcióját 1998 őszén rendezte, és azóta is a hazai műkereskedelem meghatározó szereplője. Az első aukció sikere a hosszú és alapos előkészítő munkában és a jelentős szakmai, marketing és PR újításokban rejlett, melyek azóta a magyar árverési gyakorlat mindennapos részévé váltak. A galéria vezetői szerint az árveréseknek pontosan úgy kell lezajlania, mint a nagy árverezőházakban bárhol a világon, külsőségeit és tartalmát tekintve egyaránt, átvették a nyugaton már használatos aukciós-eszköztárat, és azokat újításokkal is kiegészítve a hazai piac elvárásaihoz igazították.”3

Nagyon nagy gondot fordítanak a sajtókapcso­latokra és a különböző kapcsolatrendszerekre egyaránt. A szakmai megbecsülést a sok aukciónak és az azokról rend­szeresen tudósító írott és elektronikus sajtónak is kö­szönhetik. Szinte mindenkit ismernek, aki a szak­mában számít: eladókat, hazai és a külföldi gyűjtőket egyaránt. Ezek a kapcsolatok ma már szinte kiépíthetetlenek, megszerezhetetlenek, és mégis ez a legfontosabb. Nagyon zárt a szakma, és kívülről szinte lehetetlen betörni a rendszerbe. A minőségi tárgyak területén talán igen, de a festmények terén aligha.

A legfontosabb tartalmi újítása a galériának a Magyarországon elsőként megjelent, szakmai szempontbál feddhetetlen, kutatási adatokat közlő, művészettörténeti dokumentumokat bőségesen felhasználó katalógus volt. Az is újdonság volt, hogy a Virág Judit Galéria valamennyi eladott festmény eredetiségéért garan­ciát vállal, ami azt jelenti, hogy ha mégis tévedtek volna a festmény ere­detiségét illetően, a vételárát visszatérítik. És nemcsak a katalógus és a képek gondos előkészítése volt teljesen újszerű, hanem minden arra rászoruló képet restauráltattak, és újra is kereteztettek.

Az aukciós világban azonban egyre nehezebb minőségi áruhoz jutni, egyre inkább olyanok az árveré­sek, mint külföldön. Meg lehet nézni egy Dorotheum ­vagy egy Sotheby’s-katalógust, kevés a jó kép, sok a középszerű, egy-egy kiugró festményért, pedig óriási a versengés, az árak az égbe szöknek. Ennek a jeleit lehet már látni itthon is. A vevők részéről a vételi szándék és a pénzügyi háttér adott, hogy a hazai művészettörténetben is kiemelkedő jelentőségű festők kvalitásos festményeit megvásárolják, néha akár irreálisan magas áron, azonban az aukciós-kínálat már nem képes kielégíteni a műtárgypiaci keresletet. A hazai festők emblematikus alkotásai csak ritkán kerülnek vissza az aukciós körforgásba, azokat a bizonytalan hazai viszonyoknak is köszönhetően, befektetési és értékmegőrzési jellegük miatt, a vevők, illetve a befektető cégek, az utóbbi években már szinte teljesen kivonták a hazai piacról, így a kiemelkedő minőségű festmények ára is jelentősen felment, egyenes arányban a ritkaságukkal, a középmezőny pedig egyre inkább leszakadt.

Ugyanakkor kiszámít­hatóbbá vált a magyar műkereskedelem, és szép lassan a nemzetközi piachoz igazodott. A magyarok is vásárolnak már külföldi képeket, nemcsak hazaiakat, és itthon is érdemes kisebb nemzetközi neveket aukcionálni. Ahogy szűkül a kínálat, a galériák egyre jobban közelítenek a kortárs művészet felé.

Gyökeres tehát a változás. A nyolcvanas években a festmények eladása volt nehezebb, mint a képek beszerzése. Mára megfordult ez a jelenség, rengeteg vevő lenne bizo­nyos dolgokra, és ez világjelenség, mely minket is utolért. 4

A Virág Judit Galéria évente három aukciót rendez, kizárólag a XIX-XX. századi klasszikus magyar festészet kiemelkedő darabjaiból és az 1945 előtti Zsolnay kerámiákból. Az aukcionálandó tételszám biztosítja a színvonalas anyagot és a pergő ritmusú árveréseket. A Virág Judit Galéria nevéhez fűződik a legtöbb árverési rekord is.

A galéria fontosnak tartja azt is, hogy esetenként a kortárs művészek is bemutathassák legújabb alkotásaikat, több kiadvány, monográfia megjelentetését támogatta, s segédkezik az állami múzeumok kiállításainál, és a képzőművészeti alkotások kölcsönzésében egyaránt.
A galéria, világviszonylatban is, a Zsolnay-kerámiák kereskedelmének egyik központjává vált. A cég mind eladóként, mind gyűjtőként részt vesz az internetes kereskedelemben és a világ nagy aukciós házainak árverésein egyaránt. A galéria aukciói és kiállításai mellett két éven keresztül szabadegyetemet is rendezett, melyen neves művészettörténészek tartottak nyilvános, a nagyközönség számára díjmentesen látogatható előadásokat a magyar művészettörténet jelentős fejezeteiről és kiemelkedő alakjairól. A szabadegyetem jelenleg szünetel. A Virág Judit Galéria rendszeres kiállítója és résztvevője az évenként megrendezésre kerülő Antik Enteriőr vásárnak.

Mivel az aukció dramatikus művészet is egyben, emiatt nagyon fontos az is, hogy hol rendez­ik meg azt. Olyan helyszínre van szükség, amely már ön­magában is monumentális, reprezentatív. Érezze a közönség és a szakma, hogy itt most valami fontos és nagy esemény készül, valami történni fog. Ezért választotta a Virág Judit Galéria a Budapesti Kongresszusi Központ impozáns épületét.

A régebbi, főként 1945 előtti gyűjtők mintegy kultu­rális missziót teljesítve, megőrizték a múlt nagy értékeit is. A szocializmus kezdeti éveiben a gyűjtési kedv megcsappant, a polgári vagy nemesi családok nagy része anyagilag ellehetetlenült. 1957-ben azonban megtartották az első árverést, illetve élénk feketepiac is működött, sokan cserével jutottak képekhez. Az úgynevezett maszekok körében értékes gyűjtemé­nyek keletkeztek, és léteznek mind a mai napig.

Napjainkban azonban, már más szem­pontok is érvényesülnek, manapság úgy kezdődik a gyűjtés, hogy egy sikeres üzletember vagy cég (mert már korántsem csak egyének gyűjtenek) kezdeni akar valamit a pénzével. Tehát kissé le­egyszerűsítve, kétféle gyűjtői kört ismerünk ma Ma­gyarországon. Az egyik a hatvanas években kezd­te, ma már nemigen vásárolhat, hiszen többnyire igen idős emberekről van szó, illetve az árak is magasak már a számukra. A másik, pedig 20-25 éve indult a „pénz olda­láról”, de végül ugyanoda jutottak el, a szép és értékes műalkotások megvásárlásáig, és azok szeretetéig, óvásáig. Ugyanis, egy szemet gyönyörködtető és egyben esztétikai élményt is okozó műalkotásért a gyűjtő és a befektető egyaránt kitartóbb és a pénztárcát nem kímélő küzdelmet képes folytatni.

A gyűjtő többnyire zárkózott, visszahúzódó ember.5 A gyűjtésben a gyűjtő mintegy materializálja, tárgyiasítja azt a szellemi közeget, amely végeredményben nem más, mint saját maga. Megfo­galmazza önmagát a kultúra egy kis szelete révén, legyen az akár a szalvétagyűjtés. Ha az ember nem alkotó- vagy előadóművész, ezeken a dolgokon át képes megjeleníteni önmagát. A létezé­sének jelenvalóságát bizonyítva, hogy itt volt köztünk, és a gyűjteménye révén hagyott valami jelet a világban, noha pontosan tudja ő maga is, hogy ez mennyire törékeny és mulandó. A gyűjtő egy kissé „előadóművész”, mint egy zon­gorista vagy egy színész, aki ugyan nem ír zenét vagy drámát, de közvetíti mindeze­ket.

A gyűjtés, ahogyan az erotika is, ragadozó jellegű. A gyűjtésnek ennyiben van erotikája, de persze ez nem pótolhatja a természetes erotikát. Ha a gyűjtés pótcselekvéssé válik, akár torz irányt is vehet. A „ragadozóösztön” a tárgyak birtoklá­sának a vágyát jelenti, ez felemelő érzés, hiszen birtoklunk valamit, amire sokáig vágytunk. Annak a tudata, hogy egy gyönyörű műtárgy az enyém, és nem másé, önmagban is erotikus színezetű.

Bizonyos tárgyak birtok­lása társadalmi rangot, presztízst is jelent, és ez olykor egészen abszurd cselekedetekre ragadtat embereket. A gyűjtők nagy része férfi. Ennek nyilván van szoci­ológiai magyarázata, hiszen a nőemancipáció újabb keletű fejlemény, a XIX. század terméke. A gyűjtők többsége magányos férfi, aki nem osztja meg döntéseit senkivel, egyedül cselekszik, a háttérben marad.

2011. október 16. reggel nyolc óra. Sokak számára átlagos, szürke nap kezdete, azonban másoknak döntő jelentőségű e vasárnap minden pillanata. A Budapesti Kongresszusi Központ épületében mindenki teszi a dolgát, a mozdulatok begyako­roltak, a gépezet rutinszerűen működik, a kívülálló számára kiismerhetetlen rendszerben hamarosan felsorakoznak a festmények a fal mellett. Az aukció folyamán a katalógusban meghatározott sorrendben e halmokból kell majd pillanatok alatt elővenni a megfelelő képet. Gördülékenység, határozottság, időérzék, többek közt ezek a jó árverés legfőbb követelményei.

Természetesen nemcsak a képek, hanem a Zsolnay- és Gorka Géza-kerámiák is megérkeznek, a szivaccsal bélelt, különleges belső terű autó­val. Közben a színpad két szélén ki­alakítják a képek csomagolására, kiadására és a hi­telkártyák telepítésére alkalmas tereket. A színpadon felállítják a festmények bemutatására szolgáló forgóasztalt, az árverező ­pulpitust, a telefonos és a vételi megbízásokat intéző munkatársak asztalait. A zenekar elhelye­zéséről is gondoskodnak. A technikusok bekötik a színpadra a telefonvonalakat, beállítják a hangerősítést, a világítást és a kivetítőrendszert, melyen nemcsak az éppen árverezett festményt láthatja felnagyítva a közönség, hanem különféle valuta­nemekben nyomon követheti a tétek emelkedését is.

Megérkeznek a helyszínt biztosító rendőrök, és a robbanóanyag után szimatoló, különlegesen kiképzett kutyák is. Elhelyezik a licitáló-tárcsákat, bekapcsolják és ellenőrzik a színpadi szá­mítógépeket és nyomtatókat.6 Délután háromkor már együtt a teljes „stáb”. A biztonságiak felsora­koznak a nézőtéren, a festményeket bemutató fiúk piros kötényben és fehér kesztyűben, a galéria vezetői az egyenruhás pénzbeszedőket, vételizőket és telefonos alkuszokat hívják össze végső egyeztetésre. Megszólalnak a mobiltelefonok, a telefonkezelők sorra hívják a külföldi ügyfeleket, számok peregnek franciául, angolul, olaszul, néme­tül, mindenki egyszerre beszél, miközben a színpa­don mikrofonpróba folyik, a büféből behallatszik a poharak csörgése, a kávéfőző gép sziszegé­se.

Megérkezik a zenekar, az előtérben Törő Ist­ván úr fogadja a tévéstábokat, a bejáratnál az első vendégek már kiváltották a lici­táló-tárcsáikat, a színpadon megszólal a zene. A kutyás felügyelők diszkréten az oldalfolyosókra húzódnak.

Úgy tűnik, ma mindenki itt akar lenni, je­les társasági esemény ez, látszik az öltözködé­sen is, sokan elegáns, színes csokor­nyakkendőt is kötöttek, de persze akadnak olyanok is, akik egyszerű, hétköznapi farmerben és pulóverben jöttek el. Sok a hölgyvendég is, noha a gyűjtés elsősorban a fér­fiak műfaja, sokan feleségük, barátnőjük társa­ságában érkeznek, hiszen az árverés harc is, ne­mes küzdelem, a férfierő megmutatása, és az ilyesmi tanúk nélkül mit sem ér. A vendégek pezsgőspohárral a kezükben izgatot­tan tárgyalják a várható eseményeket.

A komoly vevők persze nem fecsegnek, nem fo­gadnak, pénzről egyáltalán nem beszélnek, szótla­nul bolyonganak. Ha ugyan itt vannak egyáltalán, hiszen a nagy tételeknél egyre inkább divatba jött a te­lefonos licitálás, ami teljes névtelenséget biztosít. A vérbeli gyűjtők egy része rejtőzködő ember, hall­gatag, magába forduló.

Árad a tömeg, a parkoló megtelt, lassan a nagyte­remben is elfogynak a szabad helyek. Virág Judit már fent áll a színpadon, még egyszer végigpásztázza a termet. A mai napon nem lehet hibázni senki­nek, főleg neki nem. Még néhány perc, és fél év megfeszített munkájának eredménye dől el a következő 3 órában.

A teremben min­den ülőhely foglalt, meg kell nyitni a karza­tot is. A kezdés előtt Virág Judit lemegy a nézőtérre, elsétál a sorok előtt, mosolyog, pár mondat és kézfogás a kedves ismerősökkel. Törő István érkezik a telefonos asztalhoz, jelt ad: kezdődjék a játék!

A zenekar elhallgat, a közönség szokásos kö­szöntése után gyorsan peregnek az események, szinte automatikusan folyik a licitálás, felcsattan az első taps. Felszolgálják a pezsgőt az első sorokban ülő „aukciós elitnek”, a közönség láthatja, hogy az első vásárlók kapnak egy kis csomagot, amelyben ajándék van, az erre az alkalomra külön felcímké­zett bor.

Az árverés drama­turgiája, az árverező gesztusrendszere, mimikája lenyűgöző. Virág Judit mélyen átélve, hihetetlen energiával vezeti az árverést, gyönyörű, hófehér kosztümben, ébenfa nyelű kalapácsával. Mint, aki vezényel, és az emberek engedel­meskednek, lelkesen és boldogan emelgetik a ke­züket, a tárcsáikat. Az emberek akarnak vásárolni, részt vesznek teljes odaadásukkal. A közönség egy-egy szép levezetését és a nagyobb liciteket tapssal jutalmazza.7

A lényeges külsőségekhez tartozik az árverés látványossága is, az aukciót egyenruhá­ba öltözött stáb bonyolítja le, fehér kesztyűben és a Virág Judit Galéria emblémájával díszített kö­tényben. Az aukció ná­lunk társadalmi esemény, és inkább hasonlít egy show-műsorra vagy színházi előadásra, mint komoly kereskedelmi tevékenységre. Hiszen Magyarországon az egész szakma alig húsz éves, nyilván sokkal többen kíváncsiak arra, hogy mi történik és hogyan, mint külföldön, ahol az árverezőházak sok évtizedes, akár több évszázados történeti háttérrel rendelkeznek. Itthon ez so­kak számára program, a gyűjtőkön, eladókon és a szakmán kívül az egyszerű érdeklődők is jelen akarnak lenni.

Az is fontos, hogy az árverezőnek legyen saját, csak rá jellemző stílusa. Ezt nyilván a személyisége határozza meg, fontos, hogy le­gyen egyénisége, súlya, megjelenése annak, aki ár­verezni akar. A jó árverezőnek van légköre, ha feláll a színpadra, rászegeződik az emberek tekintete. Nyilvánvaló, hogy a kibontakozás lehetősége nem nagy, hiszen nyelvileg voltaképpen csak számokkal dolgoznak. Amiben eltérés lehet, az a gesz­tusrendszer és a mimika.

Ahány árverező, annyiféle levezetés, de az árverezőnek elsősor­ban értenie is kell ahhoz, amit árverez, és ismernie kell azokat a személyeket, akiknek árverez. Minden to­vábbi technikai fogás, fizikai felkészülés csak ez­után jöhet. Mert azért ez utóbbiról se feledkezzünk meg, hiszen egy árverés, mintegy három órán keresztül tart, és folyama­tosan, felfelé tartott kézzel kell érthetően beszélni, színt, ritmust, dallamot csempészni a számok mo­noton darálásába, miközben a nagy színházterem utolsó sorában a legkisebb mozdulatot is észre kell venni. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha a licitlépcsők automatikusan buknak ki a szájból, ha az árverező helyesen osztja be a levegőt, képes spórolni a hangjával, és főleg vigyázni tud arra, ne­hogy kiszáradjanak a hangszálai. Ez csak hasi lég­zéssel kivitelezhető.

A vásárlók sem egyformák, mindenkinek megvan a rá jellemző licitálási stílusa, taktikája. A legritkább eset, ha valaki folyamatosan és jól látha­tóan tartja a tárcsáját. Általában kivárnak, és csak az utolsó pillanatban villantják fel ismét, már ha egyáltalán használnak tárcsát. Olyanok is akad­nak, akik nem veszik kézbe, és csak tollal, biccentéssel jeleznek, és ahogy meg­figyeltem, ők szinte mindig a hátsó sorokban ülnek. Sok a babonás vásárló, aki ragaszkodik bizonyos tárcsaszámokhoz. Van olyan gyűjtő, aki csak az egyes számú tárcsával hajlandó licitálni, van, aki csak pá­ratlan számúval, és van, aki ragaszkodik a kislánya születési évéhez. Akad, aki egy bizonyos szék meg­szállottja, ha nem kapja meg a tizedik sorban a hatos ülést, úgy érzi, hiába jött, reményte­len a küzdelem. Nem ritka, hogy valaki szán­dékosan felemás zoknit húz az aukciós napon, má­sok ragaszkodnak egy nyakkendőhöz vagy inghez.8

A licitálás közben az is előfordulhat, főleg a nagyon magas áraknál, hogy a vevők bekiabálnak, és kisebb licitet ajánlanak az esedékesnél, vagy az ellenkezője, hogy valaki unja a fokozatos emel­kedést, és egy nagyobb összeget kiabál be, elret­tentve ezzel a többieket a vételtől. Van tehát, mire fi­gyelnie az árverezőnek.

Itt­hon a festménypiacon szinte csak női árverezők vannak, érdekes, hogy a férfihegemónia megszűnt. Az érmek, a könyvek kereskedelmében azért még akadnak férfiak, de külföldön is egyre több nőt látni. Szinte női szakma lett az árverezés, a nők jobban is csinálják. Ez abból is adódhat, hogy a nézőtéren jórészt férfiak foglalnak helyet, a vevők és a gyűjtők nagy része férfi. Ráadásul a nők empatikus készsége is jobb, tehát jobban átélik az aukció dramaturgiáját, és egyszerre többfelé is tud­nak figyelni. Jobban beleéreznek, belelátnak egy té­tova mozdulatba vagy gesztusba és gyorsabbak a reflexeik is.

Az árverezőn nagyon sok múlik, folyamatosan éberen kell tartania egy­fajta termékeny feszültséget, nem hagyhatja, hogy a hangulat leüljön, és ellaposodjon az árverés. Na­gyon fontos a tempóérzék, nem szabad indokolat­lan helyen hosszú ideig kivárni, ahogy túl gyorsan leütni sem. Egy érdektelen tételnél fel kell pörgetni a licitet, minél előbb túl kell esni rajta. Egy jelentős darabnál viszont tudni kell, kik ülnek ott, ki­nek a gyűjteményéből hiányzik ez a darab, ki hol ül, látni, ismerni kell az arcokat, érezni kell, hogy valaki még mindig nem szánta el magát, még mindig ki­vár, ismerni kell a szereplők reakcióidejét. Nemcsak a tárgyakat kell ismerni, hanem a szereplőket is. Nagyon fontos a ritmus, az aukciót egyfajta „húzd meg, ereszd meg” játékhoz lehetne hasonlítani.

Az árverező két „malomkő”: az eladó és a vevő közt őrlődik. Az eladónak a legmagasabb áron kell érté­kesítenie a képét, ugyanakkor a vevőnek folyamatosan „kapaszkodnia” kell, hogy meg­szerezze azt a bizonyos tárgyat. Illetve az eladó szempontjából mindig túl korán, a vevő nézőpontjából, pedig mindig túl későn üti le a tárgyat. Mert az eladó azt gondolja, hogy még várhatott volna egy kicsit, hátha akad még egy li­cit, a vevő meg azt, miért várt ki még egy má­sodpercig, hiszen akkor ő olcsóbban győzött volna. Egyszóval olyan dolog ez, amit nem lehet mindenki megelégedésére csinálni, mert lehetetlen két ellen­tétes érdeknek egyidejűleg megfelelni.

Közben az aukción „jár” a kalapács, Virág Judit dolgozik. A 100. tételnél szokás szerint szervírozzák a pezsgőt a „VIP- szektorban” ülőknek, a poharak csörömpölnek. Nemsokára leüti az utolsó tételt is, vége.

Pontosabban, dehogy van vége, hiszen az árverésnek csak a színházias aktusa ért véget. Egy rövid pihenő, azután becsomagolják a képeket, egyeztetik az eladási adatokat, a tárcsaszámok alapján azono­sítják a vevőket, számítógépre viszik a leütési lis­tát.

A hatalmas épület lassan elcsendesedik.

Másnap a galériában a tele­fonon vagy a vételi megbízás alapján történt vásár­lásokat leellenőrzik, a vevőket értesítik telefonon, fa­xon, e-mailen. Ezután következik a számlák kiállítá­sa, a különféle aukciós százalékok hozzáadásával. Unalmas papírmunka, de elkerülhetetlen.9

A magyar piac aukciócentrikus. A ma­gas árak, a meglepetések itt születnek, és az el­adók éppúgy, mint a vásárlók, az árverésekbe he­lyezték a bizalmukat. Bizonytalan a magyar piac, bizony­talan szereplőkkel, és az átláthatóságot, a tisz­ta, követhető üzletmenetet az aukció jelentette és jelenti ma is.

Az átlátha­tóság – ez az árverés egyik lényege. Ha kinyitunk egy katalógust, abban le vannak írva a szabályok vi­lágosan. Amikor valaki el akar adni, akkor először odaraknak elé egy kitöltetlen aukciós szerződést. Ez egy rövid, kb. féloldalas szöveg. Aki ezt elolvassa, pontosan tudja, hogy milyen szabályok szerint fog­ják eladni a képét, és a vevő is pontosan tudja, hogy milyen szabályok alapján vásárolhat majd.

Az aukció megszünteti a bizonytalanságokat. A bizonytalan és gyanakvó tulajdonosok számára az árverés az „igazság pillanata”. Ezért a magyar piac még egy ideig biztos, hogy aukciókon forrja ki magát. Nyugat- Európában csak a képek 30-40 százaléka aukciós vásárlás. Nálunk ez 80 százalék körül mozog.         Kommerszebb képekkel nem, de csúcsképekkel biztos, hogy az aukción le­het a legnagyobb sikereket elérni.10

Az árverés legdrágábban elkelt tétele Czóbel Béla 1908-as csendélete volt, 32 millió forintos leütési áron. Becsértékét 30-50 millió forintban határozták meg. Czóbel sokáig lappangó műve három éve bukkant fel a piacon, szerepelt a Virág Judit Galéria 121 legszebb magyar festmény című nagy sikerű tárlatán, majd a ház 2008. őszi árverésén is. Akkor 24 millión kezdett és 48 millión ütötték le, de ez még a válság előtti időkben volt (Napi Gazdaság, 2008. október 21.).11

A 2011-es őszi aukción nagyon sokan voltak, egyrészt a szakma krémje és mindenki, aki ebben a körben mozog, másrészt olyanok is, mint én, akiket csak a kíván­csiság vezetett erre a szép és élményekben gazdag eseményre.

A 154 tételből 26 nem talált gazdára.

Az árverés összforgalma 267 millió forint volt.12

Felhasznált irodalom

Virág Judit: Senki többet? Harmadszor!. Budapest, Korona Kiadó, 2004.

Virág Judit Galéria: 2011. Őszi aukciós katalógusa. Budapest, Virág Judit Galéria és Aukciósház, 2011. 127.

Jay David Bolter – Richard Grusin: A remedializáció hálózatai. Ford. Babarczi Katica. Apertúra, 2011. tavasz

(http://apertura.hu/2011/tavasz/bolter-grusin  2011. 12. 09.)

Jankó Judit: Virág Judit Galéria: jól fogadták a becsértékes árverést

(http://www.napi.hu/nincs_rovat/virag_judit_galeria_jol_fogadtak_a_becsertekes_arverest.499601.html; 2011. 12. 09.)

Jankó Judit: Czóbel lett a sztár Virág Juditék újfajta árverésén

(http://www.napi.hu/nincs_rovat/czobel_lett_a_sztar_virag_juditek_ujfajta_arveresen.498976.html; 2011. 12. 09..)

Virág Judit Galéria és Aukciósház weblap

(http://viragjuditgaleria.hu/hu/rolunk/tortenet/ 2011. 12. 19.)

¹ Virág Judit Galéria: 2011. Őszi aukciós katalógusa. Budapest, Virág Judit Galéria és Aukciósház, 2011. 127.

2 Virág Judit: Senki többet? Harmadszor!. Budapest, Korona Kiadó, 2004. 22. 24. 31.

3 Virág Judit Galéria weblap http://viragjuditgaleria.hu/hu/rolunk/tortenet/

Jay David Bolter – Richard Grusin: A remedializáció hálózatai. Ford. Babarczi Katica. Apertúra, 2011. tavasz

4 Virág Judit: Senki többet? 15. 16. 23. 26.

5 Virág Judit: Senki többet? 24. 32.

6 Virág Judit: Senki többet? 28-30. 169.

7 Virág Judit: Senki többet? 13-14. 33. 170-173.

8 Virág Judit: Senki többet? 15. 20-21. 170.

9 Virág Judit: Senki többet? 21-23. 30. 174-175.

10 Virág Judit: Senki többet? 33-35.

11 Jankó Judit: Virág Judit Galéria: jól fogadták a becsértékes árverést

12 Jankó Judit: Czóbel lett a sztár Virág Juditék újfajta árverésén