Egy online lexikon értelmezése szerint az entrópia: „[…] az energia átalakulási képességét jelző fizikai mennyiség. […] Az entrópia a rendezetlenség mértéke.” De mit érthetünk egy város, azaz az urbánus tér entrópiája alatt? E kérdést tematizálja a Műcsarnok november 22-től látogatható rendhagyó tárlata. Az időszakos kiállítás anyaga egyfajta tudatos, a helyszínre szabott kompiláció az egyik legjelentősebb kortárs audiovizuális magángyűjtemény, a düsseldorfi Julia Stoschek Collection anyagából. Pontosabban egy 2011-es tárlat, a Cities of Gold and Mirror aktualizálása. A kiállításon összesen 11 művész 26 munkája tekinthető meg.
Stoschek érdeklődésének középpontjában saját elmondása szerint az ún. időalapú (time-based) médiumok állnak, tehát az olyan mediális reprezentációk, melyek az idő egyes rögzített szegmentumait rendezik valamiféle vizuális keretbe. (Bár kissé enigmatikus módon, de Stoschek definíciója könnyen beláthatóan a mozgóképiséghez vezet.) Ez lehet a diafilm, a videoszalag, valamint bármely digitális médium – e sokszínűség jelen tárlaton is tetten érhető. Julia Stoschek elsősorban saját korának digitális lenyomatait kívánja összegyűjteni, majd azokat a nagyközönség elé tárni. Ebben az értelemben a szerepe kettős: a műgyűjtő attitűd kiegészül a folytonos publikáció és artikuláció igényével. A kiállított műtárgyak az ember és a tér kapcsolatának különféle aspektusait vizsgálják, illetve jelenítik meg adott mediális keresztmetszetben. Egyfajta összefogó intellektuális kapocsként az entrópia fogalmának újradefiniálása szolgál. Ebben az értelemben az entrópia minden olyan emberi beavatkozás eredménye, amely által az urbánus tér visszafordíthatatlan változásokat szenved el, a rendezetlenség állapotába süllyed. A fogalmat jelen értelemben az egyik kiállító művész, Robert Smithson határozta meg. Olyan határsértések, transzgresszív folyamatok ezek, amelyek hatására az ember és környezetének harmóniája megbomlik, a természetes cezúrák eltolódnak, átformálódnak. A tér fogalmát a kiállító művészek mind egyéni módon értelmezik, annak speciális vertikumait vizsgálják. Mindezek alapján a tárlat összesen három traktusra osztható.
A kiállító legidősebb generáció alapvetően a múzeumi tér diszfunkcióját, illetve a tradicionális és formalizált környezet anakronizmusát tematizálja. Láthatjuk Gordon Matta-Clark architekturális interakcióját (Kúp alakú kimetszés – hetes program), melyben pusztulásra ítéltetett épületek lerombolása folyamán nyerhetünk titkos bepillantást szeparált szférák, intim terek újabb és újabb rétegeibe oly módon, hogy a művész saját kúp alakú falkivágásai, térbeli beavatkozásai eredményeként hasít egyfajta behatolási utat a szkopofil tekintetek számára. A múzeum apszisában Clemens Von Wedenmayer hatalmas háromszögletű vetítővászna látható Lángoló múzeum címen, mely három fázisban, a három főszereplő szemszögéből mutat be egy egyszerű történetet. Hárman lépnek be egy múzeum kiállítótermébe: a látogató, a hajléktalan, valamint a teremőr. Az alkotás amellett, hogy a behatolás aktusának illetékességét is vizsgálja, komoly kritikát fogalmaz meg a prototipikus múzeumi térrel szemben. A nyúlfarknyi narratíva végén szimbolikus módon kigyullad maga a múzeum.
A fiatalabb generáció tovább tágítja megfigyelésének határait, mozgóképes diszkusszióikat a társadalmi érzékenység határozza meg leginkább. Ilyen módon térszemléletük egyre absztraktabb kategóriákban nyilvánul meg. Kiemelt szerepet kap a társadalmi, a politikai, a kulturális, a tudományos térkülönbségek, illetve az általuk keltett feszültségek vizsgálata. E terek egyre tendenciózusabb jellemzője az immanens performativitás, az önálló artikuláció képessége. Továbbá egyre hangsúlyosabbá válik a műformák közötti átjárhatóság, a határsértés, illetve a multimediális reprezentáció. A Mexikóban élő Francis Alÿs Sziszüphosz mitologikus küzdelmét helyezi modern, intermediális környezetbe, mely két műben összpontosul. A Próba I. sorozatban számítógép által modellált környezetben próbál egy bogárhátú Volkswagen egy domb emelkedőjén feljutni – eredménytelenül. A Koldusokban Alÿs mindezt valós közegbe emeli, majd diafilmen rögzíti. Az emelkedő alján még Mexikó található, túl felén már Amerika. De jelen esetben e kulturális terek nem átjárhatók, a bogárhátú sziszifuszi harcában minduntalan visszakényszerül. Kép és hang tökéletes szinkronizációjának lehetünk tanúi, a vizuális élményt kiegészíti egy mariachi zenekar próbája. Amikor a zene alábbhagy, a bogárhátú is nyomban visszacsúszik.
A képi és a hangi regiszter a kiállítás folyamán még számos csomópontban egyesül. Áll ez Klara Lidénre is, aki videó- és diafilmekkel is szerepel a kiállításon. Építészként számára az épített környezet, illetve annak degenerált rongálása a körülölelő kultúra rombolásának allegóriája is egyben. Egyik kontemplatív installációjában egy nekünk háttal álló figura kacsázik egy folyó partján. Ahogy múlik a nap, egyre nagyobb tárgyakat dobál a vízbe, mígnem beesteledik, s az egyszerű gyermekjáték a kultúra anarchisztikus megsemmisítéséig fajul. Utalás ez Sartre Az undorára, pontosabban a rombolás gesztusára mint a létezés bizonyítékára.
A legfiatalabb generáció figyelme elsősorban a virtuális terek, illetve az emberrel alkotott határmezsgyéik felé fordul. Ezzel egy egészen új egzisztenciális és ontológiai szemszögből vizsgálják a szubjektumot, valamint környezetét. Olyan szélsőséges, borderline térátlényegüléseket tematizálnak, ahol egyre nehezebben húzható határ valóság és fikció, reális és virtuális, szubjektum és külvilág közé. Teszik mindezt a legteljesebb multimedialitás igényével és eszköztárával. Cao Fej RMB város címmel egy teljességgel virtuális térbe, a Second Life nevű program segítségével létrehozott saját imaginárius városába kalauzol minket. China Tracy alkotásában pedig szintén a virtuális avatarjával ismerkedhetünk meg. Mi lenne hát a valóság? – kérdezi e két műalkotás tükrében a művész, de a válasszal adós marad. Valamiféle kiméravalóság ez, ahol a valós és a virtuális világ határai összemosódnak, értelmezhetetlenné válnak. Fej a további két teremben Kinek az utópiája címmel egy teljes installációsorozatot mutat be a médiumok egész seregét felsorakoztatván. Ebben a reprezentációs sokaságban a Wolfram izzógyárban dolgozó kínai munkások magánszféráját állítja szembe a gyár hatalmas termeivel, illetve a közösségi médiatér végtelenségével.
Hangsúlyos körülmény még a műalkotások kapcsolata a Műcsarnok kiállítóterével. Amellett, hogy a legkorábbi alkotások kifejezetten a múzeumstruktúra antitéziseként kívánnak artikulálódni, mégiscsak sikerült a kiállítást egyfajta tudatos rendszerbe szervezni. Hiszen amennyiben az egyes műalkotások egyenként is speciális térproblémákat konstituálnak, úgy szükséges, hogy globálisan is valamiféle kapcsolatot ápoljanak a befogadó környezettel. Julia Stoschek elmondása szerint e kollekció tartalmát kifejezetten a magyar urbanizmus sűrű mozgása alapján aktualizálta. A kiállítás kurátora, Készman József hozzáfűzte, hogy határozott céljuk volt a műtárgyakat egy addig ismeretlen környezetbe emelni. Ismeretlen alatt értette azt, hogy míg a düsseldorfi kiállítótér mint volt gyártelep a modernizmus jegyében született, addig a Műcsarnok neoklasszicista épülete hatalmas belmagasságával, szinte szakrális berendezkedésével egy egészen új kontextusba ágyazza a műalkotásokat.
Jelen válogatás mindemellett rendkívül emblematikusan érzékelteti, milyen elemi erővel hatnak korunk médiumai – mint egyfajta speciális, önelvű rendezőerők képesek akár radikális tér-idő kontinuitást, akár szélsőséges fragmentáltságot is kifejezni. Mindez egyrészt McLuhan szinte már frázis értékű kijelentéséhez vezet bennünket („Media is the massage!”), másrészt rámutat korunk remedializált berendezkedésére. A vizsgálandó tér már nem a reprezentált valóság, hanem maga a mediális környezet, a diegetikus vagy virtuális tér. És e tendencia egyre határozottabb. Amennyiben a kiállítást egyfajta tematikus láncolatként értelmezzük a három kiállító generáció tekintetében, jól láthatóan domborodik ki előttünk valamiféle vonulat, amely Baudrillard szavaival élve a legteljesebb szimulákrumhoz vezet. Olyan borderline vagy hibrid terekhez, amelyeknek identitása erősen kétséges, s határai már egyre nehezebben értelmezhetők.
A kiállítás 2014. február 23-ig egy belépővel két ízben is megtekinthető.