Arkhimédészi alapossággal rajzolgatjuk adataink véget nem érő nyomvonalait a folyamatosan változó, homokszemcsék végtelen folyamának tűnő kibertérben. Nyomokat hagyunk, de a szemünk úgy látja, ezek a vonalak el-eltünedeznek, ahogy a szél arrébb fújja a szemcséket, netán az eső is elmossa a barázdákat, vagy valaki simán eltapossa azokat. Ha már nem látszanak, bánkódhatunk vagy épp örülhetünk annak megfelelően, hogy szeretnénk-e, hogy korábban felvitt rajzolataink, életünk digitális lábnyomai megmaradjanak az utókornak, vagy sem. Az Európai Unió bíróságának egy nemrég született döntése nyomán most az a lehetőség villan fel az egyszeri nyomhagyónak, hogy kiválaszthassa, mely adatok maradhatnak, és melyek nem kívánatosak – utóbbiakat pedig, úgy tűnik, joga van mindenkinek eltüntetni.

Történt ugyanis, hogy egy Mario Costeja González nevű spanyol állampolgár a Google találati listájában arra lett figyelmes, hogy az internet nem felejtette el azt a kellemetlen eseményt, hogy 1998-ban házát a felhalmozódott adósságok miatt el kellett árvereznie. González nyilván nem szívesen szembesült másfél évtizeddel később a korábbi helyzettel, így a spanyol médiahatósághoz fordult, hogy távolítsák el az inkriminált információt az internetről. A hatóság beleegyezett, ám a Google ellenállt, cenzúrát kiáltott, és bíróságra vitte az ügyet. Abban bíztak ugyanis, hogy az EU bírósága az eddigi gyakorlatnak megfelelően figyelembe veszi a korábban hangoztatott főtanácsosi iránymutatást, mely a keresőcégnek kedvező ítélettel kecsegtetett. A bírósági döntés végül rácáfolt a várakozásokra, és az előzménnyel tökéletesen ellentétes ítéletet hozott.

A Google illetékese csalódottságának adott hangot, mert a keddi határozat ellentmond a bíróság főtanácsnokának tavaly kiadott, nem kötelező érvényű véleményének, amely szerint az érzékeny információk keresési találatokból való eltávolítása sérti a szólásszabadságot. (hvg.hu)

data.1

Az ügyet kommentálva Viviane Reding is megszólalt, aki az adatvédelmi szabályok szigorításának törekvéseit látta visszaigazolódni a döntés nyomán, ami finoman szólva is visszás kijelentés. Fontos kérdést vet fel ugyanis az adatokkal és általában véve az archiválás viszonyrendszerével kapcsolatosan: az archiváló és az archivált adatok szubjektumhoz való rendelése, az adat (rekord) szerzője és a hozzá fűződő jogok (és kötelességek), illetve végső soron maga az archiválás, az archívum érvényessége mind-mind megkérdőjeleződik a döntés kapcsán. Kié az archívum, és egyáltalán, miféle archívumról beszélünk?

Adatbázis + algoritmus = archívum

Bár valóban a webet érinti az intézkedés, fontos látni, hogy itt az archívum kérdése merül fel – és nem pusztán információs technológiai oldalról, hanem a kulturális emlékezet, a történelem, és a szubjektum tekintetében is. Akik üdvözlik a döntést, többnyire a „felejtés jogát” említik, ami az egyén szuverenitását hivatott előtérbe helyezni. Csakhogy ez esetben nem pusztán a felejtés spontán gesztusáról, sokkal inkább erőből történő elfojtási kísérletről van szó, azzal az igénnyel, hogy a szubjektum ne szembesüljön egy régebbi élethelyzetével, netán bűnével: felmerül a kérdés tehát, hogy vajon tényleg törölhető-e mesterségesen az emlékezetfoszlány?

Az archívum nem más, mint maga az indexelt adatbázis, amelynek felhasználói interfészre történő, a felhasználó számára is elérhető és működő oldalát algoritmusok alakítják igény szerint. Vagyis az adatok, az adatokat elraktározó és felkutató algoritmusok, valamint a felhasználó előtt feltűnő interfész más és más aspektusai ennek a konstellációnak, aminek ráadásul minden egyes eleme ezerféle lehet, mint ahogy interakcióik sem egyfajta logikát követnek. És éppen ebben érhető tetten az archívum trükkje az internet korában: az EU-s döntés után természetesen meg lehet akadályozni, hogy a Google keresési találatai között megjelenjen a kérelmező számára nem kívánt tartalmakra mutató link, azonban nem árt észben tartani, hogy a Google (vagy bármely keresőmotor, illetve valamilyen szinten archiválással foglalkozó cég) nem egyenlő magával az internettel. Ez azt jelenti, hogy csak azért, mert a találati listában (lásd: interfész) nem jelenik meg valami (lásd: az algoritmus működése), még nem azt jelenti, hogy nincs is (lásd: az adatbázis elemei).

data.2

Teszem azt, a Google-étől eltérő algoritmussal működő, más archiválási, indexelési logikát alkalmazó keresővel próbálkozom: könnyen lehet, hogy akár előkelőbb helyezést kap az inkriminált link, mint amilyennel a Google listájáról történt eltávolítása előtt rendelkezett, ami egyenesen kontraproduktív a rendelkezés alapján kérelmezők intencióját illetően – másrészt, mondjuk ki, egész egyszerűen nevetségessé teszi nem pusztán a folyamatot, hanem magát a rendelkezést és a jogszabály alkotóit is. Ugyanis ez a megfogalmazás egész egyszerűen arra mutat rá, milyen hihetetlen mély szakadék húzódik az internet mögött működő technológia és a jog őreinek tudása között. Itt nem is az a probléma, hogy egy jogász nem tudja, mi az az archívum és hogyan működik, hanem az, hogy nem tájékozódik a szakértőktől kellő mélységben.

A felejtés joga kontra a kulturális emlékezet

Ormós Zoltán internetjogász például arról beszél, hogy sok esetben egy elavult információ előkelőbb helyezést ér el a találati listán, mint a relevánsabb, frissebb tartalom, így az nyilvánvalóan hátrányos, netán káros is egy adott egyén számára. Szerinte éppen ezért helyes döntés, hogy az adat gazdája visszavonhassa vagy egyenesen megtilthassa az adatkezeléshez való jogot. Ez a jogi magyarázat két alapvető félreértésre alapoz. Egyrészt a keresők találati listájának rendezési elve elsősorban nem az adatbázis kérdése, így az onnan történő eltávolítás nem magára az adatra van befolyással: ez ugyanis a keresők mögött szorgoskodó algoritmusok műve, amelyek rengeteg szempont alapján automatikusan, progresszíven, ráadásul személyre szabva bírálják el, mi és hol szerepel egy adott keresésből kialakuló találati listán. Másrészt azt feltételezi, hogy a Google hozza létre és kezeli az adatokat, így az ő adatbázisából törölve az adat eltűnik a hálózatról.

Az alapvetően elhibázott elgondolás szerint ugyanis a Google lenne a nagy Másik, aki a tudás, ez esetben az adat tudója-kezelője. Csakhogy a Google Másikja, ha úgy tetszik, maga az a hálózati infrastruktúra, pontosabban a hálózat pillanatnyi, illékony állapota (az adott milliszekundumban összekapcsolt rendszerek összessége, az az állandó változó, ami épp a stabil rendszer alapja, a konok alteritás – jó példa erre a torrent működése: decentralizált, peer-to-peer alapon szerveződő, folyamatos mozgásban lévő adatátvitel, ahol az adatok is csomagokban, feldarabolva utaznak), az az adatbázis, amire az egyébként dinamikusan fejlődő kereső algoritmusok működése húzza rá azt az interfészt, amelyen keresztül végül a felhasználó interaktivitásba léphet az adatokkal. Márpedig, mint tudjuk, ami egyszer az interneten megjelenik, az soha többé nem tűnik el – legfeljebb nem válik közvetlenül, gyorsan, egyszerűen hozzáférhetővé.

data.3

Ormós saját weboldalán arról is beszél, hogy szerinte az egész adatvédelmi ügy az EU-ban, így ez a rendelkezés is az USA adatszerzési mechanizmusai ellen fogalmazódik meg elsősorban. Finoman szólva is bagatellizált képet festve a két hatalmi szervezet feltételezett összecsapásáról, Ormós azt állítja, hogy remélhetőleg mindenki meg fogja érteni, mit miért tesz az EU, ha „a netes óriáscégek, a Netgodzillák ellenfele, az EU Mechagodzillája, Viviane Reding” elmagyarázza az elveket. Nem mehetünk el szó nélkül azonban amellett, hogy egyrészt a González-ügyre hajazó törlési kísérletek egyáltalán nem érintik például az Ormós által említett PRISM-botrány résztvevőit, másrészt diszkréten hallgat (a felejtés jogán?) az európai adatgyűjtés színteréről és résztvevőiről (élükön a brit Government Communication Headquarters, ami a napvilágra jutott értesülések szerint durvábban avatkozik bele az internetes forgalomba és visszaél adatainkkal). Valóban szükség lenne értelmes és a gyakorlatban is hasznosítható adatvédelmi rendelkezésekre, ám ennek valószínűleg nem a keresőcégek ellenében kellene elsősorban megnyilvánulnia (gondolok itt például a Facebook adatkezelési anomáliáira, vagy egyéb online szolgáltatások adattulajdonlási és -átruházási eljárásaira, amelyeket egyébként törvénycikkelyekre és rendelkezésekre hivatkozva gyakorolnak).

Az internet, a World Wide Web – különösen a Web 2.0 fordulata óta – a kulturális emlékezet első számú dokumentációs tere, egyre inkább az eljövendő nemzedékek számára formálódó archívum. Korántsem egységes, sem elméleti, sem technológiai értelemben: megannyi szegmens véget nem érő dialógusa, hipermediális kapcsolati rendszere alakítja valós időben, így soha nem tekinthető lezártnak, véglegesnek, definitívnek. Mindez azt is előrevetíti, hogy megregulázni a legoptimistább nekiveselkedéssel is legfeljebb egy-egy felületét lehet, ami azonban csupán az adatokhoz, objektumokhoz történő hozzáféréseket érinti, magát a hálózatot feltöltő adatbázis tartalmi aspektusát jelen pillanatban lehetetlen megregulázni.

A felejtés joga ideológiai tekintetben pontosan azt a fetisiszta logikát emeli rendeleti erőre, amely szerint attól, hogy valami van, még nyugodtan gondolhatom és hirdethetem, hogy nincs – vagy fordítva. Arról van ugyanis szó, hogy az adattal (rekorddal) a Google törlése következtében az égvilágon semmi sem történik: pusztán a cég indexéből kerülhet ki az adatra mutató hivatkozás, illetve az algoritmusba építik bele, hogy a kérdéses hivatkozást ne értékelje találatnak a továbbiakban. Bár az adott keresőfelületen vélhetően valóban megszűnik az adat reprezentációja, az adat természetesen nem semmisült meg, nem törlődött: másik keresési interfész, másik algoritmus, más elérési út továbbra is előhívhatja a rendszerek sokaságából.

data.4

A problémára rávilágító González-ügy további kérdéseket is felvet. A történet úgy kerek ugyanis, hogy nem csupán a Google rendszeréből kívánta töröltetni a rá vonatkozó negatív adatot, hanem a La Vanguardia című újságból is. Az a furcsa döntés született, hogy míg a keresőcégnek el kell távolítania a Gonzálezre vonatkozó linkeket, az újság (és annak online változata!) jogszerűen tette közzé az inkriminált információt, így nem kötelezhető annak eltávolítására. Lefordítva, ez a fetisiszta legszebb álma: az, aki bemutatja a tényállást, vagyis létrehozza az adatot, nem köteles az adat törlésére, viszont az, aki csupán az adatra mutató hivatkozást indexelte, adatkezelési kihágást követ el, amennyiben nem tesz eleget az index (és nem a rekord) törlésének! Van is adat, meg nincs is, és González tökéletesen boldog lehet, ha azt a hitet választja, hogy nincs többé rámutató link.

Mindebből a rendelkezés álságossága, az adatkezelés kérdésének komoly ruhában feltűnő sekélyes komolytalansága, valamint az adatok kezelését végző technológia felületes ismerete tűnik ki. Ennek következtében a felejtés joga valójában az önámításra vonatkozik, semmint az adatvédelemre: nem az adatot, de nem is az adat érintettjét védi a rendelet, pusztán egy ideológiai gesztus hangzatos, jogi paragrafusba öltöztetett kinyilatkoztatása – éppúgy látszat, délibáb, mint ahogyan hatékonysága, hatása is az. Az adatbázisra filozófiai értelemben persze lehet episztéméként tekinteni, azt gondolni, hogy a Google par excellence az interfésze mindazon kulturális produktumoknak, amelyek a részvételi kultúra következtében összegyűlnek a világ és a világháló területein. Azonban problematikus az attitűd a hálózat technicitásának figyelembe vétele nélkül, hiszen jelen esetben épp a techné az, ami az episztémé keretét és lehetőségét megszabja, nem pedig fordítva. Ennek következtében bárminemű szabályozásnak, az egyén életébe történő politikai, jogi, végső soron ideológiai beavatkozásnak is ebből kell kiindulnia.

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Dragon Zoltán a Szegedi Tudományegyetem Amerikanisztika tanszékének oktatója. Kutatási területei a digitális kultúra és elmélet, a filmelmélet, a filmadaptáció, és az elméleti pszichoanalízis. Könyvei: The Spectral Body: Aspects of the Cinematic Oeuvre of István Szabó (2006), Encounters of the Filmic Kind: Guidebook to Film Theories (Cristian Réka M.-mel közösen, 2008), és Tennessee Williams Hollywoodba megy, avagy a dráma és film dialógusa (2011). Az AMERICANA ? E-Journal of American Studies in Hungary folyóirat és az AMERICANA eBooks alapító szerkesztője, valamint a Digitális Kultúra és Elméletek Kutatócsoport vezetője. Webhely: www.dragonweb.hu Email: dragon@ieas-szeged.hu