Elektronikus szövegeink megformálásakor a – szóbeli kommunikáció nonverbális-metakommunikatív jeleinek megfeleltethető – külalaki elemek, a sortávolság, a margó, a különféle kiemelési módok mellett a betűtípus megválasztása is hozzájárul a szöveg üzenetének, hangvételének kidomborításához. A szövegszerkesztő programok kínálta betűtípusok száma azonban százas nagyságrendű; amennyiben nem grafikusként vagy webdesignerként dolgozunk, a legritkább esetben vagyunk kénytelenek az alapértelmezett Calibritől, Times New Romantól vagy Arialtól eltérő formátumot használni, de ha valamilyen okból mégis lejjebb kalandozunk a gördítősávban, megértjük a bőség zavara szókapcsolatot… annak is főként második tagját.
Nem nehéz ugyan kitalálni, milyen – többnyire az elnevezésben is jelölt – koncepció ihlette az egyes betűtípusokat, és hasonlóképpen könnyű elgondolni potenciális felhasználási módjukat és környezetüket is; ha azonban mélyebbre ásunk, kardinális kérdésekhez érünk. Egyfelől górcső alá vehetjük a betűtípus által megidézett designt; ez többnyire a kultúra valamely szegmensében közhellyé kopott és/vagy ikonikussá emelkedett alkalmazott grafikai stílus; jellemzően (bár nem minden esetben és nem feltétlenül teljes egészében) inkább önkényesnek és esetlegesnek találjuk, semmint a maga autentikus környezete által szervesen meghatározottnak. Másfelől problematizálható a betűtípusok ambicionált felhasználási módjának tényleges relevanciája is, azaz hogy az átlagos felhasználó milyen gyakorisággal és mennyire indokoltan él velük elektronikus szövegeiben; e gondolatmenetet követve hamar a valódi referencialitás vagy funkció nélküli utánzatok baudrillard-i terepére tévedünk. (Az e tendenciát valószínűsítő társadalmi aktualitásokra külön kitérek.)
A betűtípusokat – funkciójuk tisztázatlansága, ill. a gyakorlatilag egyedüli funkciójukká emelkedett formaiság és imitáció miatt – saját, szorosan vett jellemzőik alapján nehéz volna kategorizálni; ám épp ezért kínálkozik az általuk imitált tipográfia természete mentén való kettős felosztás. Ez lehet kizárólag valamely tágan értelmezett kulturális jelenség vagy brand designja által meghatározott (pl. a sci-fi könyvek, folyóiratok borítójának stílusa, ill. az ezt idéző Asimov betűtípus), vagy ellenkezőleg, lehet indexikus természetű, az írás módjával és eszközeivel kauzális, nyomszerű viszonyban álló (ilyen az írógépes formátum, ill. annak digitális reinkarnációja, a Courier New, vagy a kézírás és az azt leképező Bradley Hand, Lucida Handwriting stb. betűtípusok). Utóbbiakat egy speciális jelelméleti probléma manifesztációinak – sőt jelelméleti mutációnak – is tekinthetjük, amennyiben a nyomhagyáson alapuló indexikus tipográfia hasonlóság-elvű formai imitálásával előbb az ikon, majd a tipográfiához önkényesen társítható jelentések révén a szimbólum működésmódját aktiválják.
A szimbolikus jelentéstársítás önkényessége ebben az esetben talán nem nyilvánvaló; megvilágítására álljon itt példaként a kézírásból megismerhető személyiség többé-kevésbé tudományos „legendáján” alapuló grafológia. A grafológus tevékenysége csupán azért tűnik kézenfekvő indexikus kapcsolatok felfejtésének, mert korunk vulgárpszichologizáló – vagy ha úgy tetszik, ezoterikusan vulgármedikalizáló – gondolkodási trendjeinek értelmében a kézírást ugyanolyan vita nélkül, kollektív önkénnyel fogadjuk el a személyiség indikátoraként, mint a frenológia virágkorában a koponya formáját és körméretét. Valójában azonban nagyon is összetett fogalmi spekuláció szükséges ahhoz, hogy a kézírás milyenségét ne csupán a papír és az íróeszköz érintkezésének millió parányi fizikai változója által kvázi véletlenszerűen meghatározottnak tekintsük, és ne is csak anatómiai sajátságok függvényében, hanem valamilyen (szintén elvont és konceptualizált) individuális minőség, a „lélek” vagy a „személyiség” analóg lenyomataként vizsgáljuk. Ugyanez a szimbolikusság ragadható meg bizonyos regények levél- vagy naplóformátumú részleteinek nyomdai tipográfiájában is; a kézírás utánzása itt nem elsősorban a forma leképezésének ikonikus elvét követi, hanem a szövegtest nagy részétől elütő vizuális megjelenés révén a részlet kiemelt fontosságát hangsúlyozza. E fontosság kulcsa a megidézett (indexikusnak, nyomhagyónak tételezett) műfajhoz, ill. dokumentumtípushoz, a levélhez vagy a naplóhoz járulékosan társított szimbolika (autentikusság, dokumentumérték, személyesség, titok stb. – jóllehet tudjuk, hogy pl. az említett fikciós kontextusban a szöveg szigorúan véve e sajátságok egyikével sem bír).
A kézírást imitáló betűtípusok alkalmazása azonban rávilágít a jelenség kétarcúságára: egyfelől személyességet, individuális jelleget hivatottak sugallni, másfelől azonban tömegjellegüknél fogva sematizáltak. Ráadásul valójában igen korlátozott módon használhatók fel: olvashatóságukat erősen befolyásolja az egyes szoftverek eltérő fejlettsége miatti potenciális dekódolhatatlanság, bizonyos alfabetikus karakterek (ő, ű) nyelvspecifikus hiánya, a különféle betűtípusok és -méretek szinkronizálása során torzuló sorköz, sőt már eleve a gépi írás principiális sajátságai, az egyszerre egyetlen vízszintes sorban, balról jobbra történő gépelés is. (E tekintetben a gépírás a nyugati írás tulajdonságainak kvintesszenciájaként is szemlélhető, mivel az írógép vagy az átlagos szövegszerkesztő mechanizmusa annyi eltérést sem enged a domináns metodikától, amennyit a – szintén egy évezredes lét- és gondolkodásmód szimbolikus rendjeként felfogható – hagyományos kézírás amúgy lehetővé tenne.)
Ezen a rugalmatlanságon felül a kézírást utánzó betűtípusok valójában nem is annyira imitatívak, mint inkább performatívak: paradox módon az individualitás univerzális ideáját teremtik meg; azt, ahogyan az „egyéni kézírásnak ki kellene néznie”. Ez a sajátság bizonyos mértékig párhuzamba állítható az általános iskolai szépírás-oktatással, amely, részben konzerválva az individuális önkifejezésbe vetett hit és a grafológia térhódítása előtti poroszos ideált, még ma is egységesen „szép” gyöngybetűk kikényszerítésére törekszik. Ez az oktatásban preferált esztétikai szabvány, amely a gyerekek eltérő motorikus fejlettségéből adódó különbségeket hivatott kontrollálni, valójában a (testi jellegzetességekben megnyilvánuló, a testen keresztül befolyásolható) személyiség fejlődésének behaviorisztikus kontrollját célozza. Az általa implikált kapcsolat a kézírás és a személyiség között kétirányúan indexikus (ugyanakkor indexicitása az uralkodó ideológiában szimbolikusan feltételezett, ld. fentebb!), tehát a látszat ellenére nem áll szöges ellentétben a grafológiai elemzéssel. Azonban utóbbitól eltérően nem a kézírásnak mint belső tartalmakat kifelé is olvashatóvá tévő jelrendszernek a dekódolását ambicionálja, hanem a jelentés kívülről befelé irányuló megváltoztatását igyekszik elérni az elvárásrendszer gyakoroltatás általi interiorizációja, vagyis egyfajta korporális-motorikus bevésés (vegyük észre, a grafológiához hasonlóan testi közvetítés) révén. Az imitatív komputeres betűtípusok hasonlóan uniformizált, de már testetlenített, az analóg nyomhagyás koncepcióját digitális kódolással helyettesítő ideálként jelennek meg a virtuális térben és a kultúránkat átszövő írott szövegekben; ne feledjük, utóbbiak még hagyományos, papíralapú formáikban is digitális meghatározottságúak, mivel a technológiai fejlődés során a nyomdai előállítás folyamata döntően komputerizálttá vált. Ez az ideál azonban, szemben az iskolai szépírással, már olyan jól rejti saját uniformizáltságát, hogy csalóka módon épp a fegyelem (tipográfiai értelemben az alapértelmezett, „jólfésült” betűtípussal szedett főszöveg) alternatívájaként értelmeződik.
Felmerül a kérdés, hol az a pont, ahonnan az indexikus kézírást ikonikusan utánzó és szimbolikus minőségekkel társító betűtípusok jeltermészetében felbukkannak a (nota bene, nagy merészséggel) negyedik jeltípusként értelmezhető szimulákrum sajátságai. Ehhez meg kell szűnnie az utánzott tárgy vagy jelenség és az utánzat közötti ontológiai különbségnek. E mozzanat csírái felfedezhetők az X-Files-hoz hasonló, a betűtípusok korábban említett kettős felosztásánál határesetként szemlélhető, márkaelvű önkényességük ellenére is indexikus ihletésű betűtípusoknál. Az X-Files által másolt tipográfia, bár a jól ismert tévésorozat főcíme, ill. brandje által meghatározott, nem tekinthető egészen öncélúnak, mivel már az eredeti design is referencialitást ambicionál egy indexikusan meghatározott írásmód (titkos akták gépírásos címzése) leképezése által. Az ehhez hasonló komputeres betűtípusok tehát másolatok másolataiként is felfoghatók; és bár az alárendelő referencialitás ténye itt még a szimulákrumként való értelmezhetőség ellen hat, az alárendelés már viszonylagos, a referencia tárgya már tagadhatatlanul konstruált, ill. maga is referenciális: Escher híres lépcsőjére emlékeztető végtelen imitációs láncot vetít elő.
Ám a kultúra egyes tendenciái az írás szimulákrummá válásának ennél lényegesen átfogóbb társadalmi relevanciájú, messzebbre mutató példáját nyújtják. A nemzetközi médiában nagy felzúdulást keltett az amerikai közoktatás kilátásba helyezett, sőt meg is kezdett drasztikus reformja, a folyóírás oktatásának eltörlése; nem véletlenül, hiszen lokális jellege ellenére az eset – némi disztopikus általánosítással – a közeljövőbeli trendek indikátorának is tekinthető. Egy ilyen intézkedés következménye, a remedializáció mintázatának ismeretében belátható módon, a technológiai értelemben már nem, kognitív, pszichológiai, pedagógiai és értékhierarchiai szempontból azonban annál inkább releváns kézírásnak mint társadalmi és egyéni praxisnak a marginalizálódása, szelektálódása – vagy legbizarrabb esetben muzealizálódása – lenne. (A kézírásszerű gépi formátum bizonyos értelemben már önmagában annak jele, ahogyan a felemelkedő médium, a funkciók átvétele mellett, eleinte még alaki jellegzetességeket is „kölcsönvesz” a megelőzően regnáló eszköz- és praxiskomplexumtól; a könyvnyomtatás hajnalán Gutenberg nyomdakarakterei még a kódexbetűk formáját imitálták.) A gépírás mint egyeduralkodóként fennmaradó írásos forma tovább differenciálódna azokba a jelzésszerűen individuális, valójában azonban sematizált kategóriákba, amelyeket már a digitális írás mai státuszának kapcsán is megfigyelhetünk, és amelyek a technicizáltság aktuális fokán az eltérő jelelméleti mechanikájú betűtípusokban körvonalazódnak. E betűtípusok azonban, mai körülmények között értelmezett minőségüktől eltérően, voltaképpen már nem is minősülnének imitatívnak, mivel az alaki imitáció által implikált sajátságoknak és funkcióknak – a kézírás személyessége, az aláírás identikus jelentőségének hitelesítő szerepe stb. –, „valós” modellje nem lévén, már csírányi relevanciája sem maradna. Ugyanilyen elven válna érvénytelenné a performatív funkció is. Egyfelől a tendencia épp ennek a performativitásnak a legadekvátabb társadalmi terepén, az oktatásban ütötte fel a fejét, másfelől pedig – tágabb értelemben – alapvető szóhasználatunkat, fogalmi gondolkodásunkat is revideálni kényszerülnénk: nemcsak a „kézírás ideális formája” válna értelmezhetetlenné, de kézírás híján a nyomhagyásaiban tetten érhető individualitás egész fogalma, maga az indexikus megnyilvánulások és testi praxisok tükrében megmutatkozó, megfejtendő vagy épp felülírandó személyiség-koncepció is.
A disztopikus felhang ellenére fontos leszögezni, hogy a felvázolt kontextusban a kézírás társadalmi gyakorlatból való kikopása talán nem veszteségként értelmeződne, hanem egyszerű jel-evolúciós fordulatként, a szimulákrum diadalaként. Abban, ahogyan az írással mint bármilyen formai értelemben referenciálisnak – ha úgy tetszik, valamihez hasonlítónak, ill. valamit kifejezőnek – tételezett jelrendszerrel szemben támasztott elvárások lassanként irrelevánssá válnak, felfedezhető a mintázat, miszerint a társadalom és kultúra definitív jelrendszerének átíródásával maga a társadalom és a kultúra is kvázi digitális transzkódolási folyamaton megy keresztül.