A videoklipek esztétikai bírálata kapcsán megkerülhetetlen kérdés áru- és reklámjellegük, és ezzel párhuzamosan az is, hogy lehet-e művészetről beszélni egy olyan végtermék kapcsán, melynek fő célja a hozzá tartozó dal értékesítése. A klipekről ugyanis nagy általánosságban elmondhatóak a fentiek, és ezzel kapcsolatban nincs is az embernek különösebb hiányérzete vagy ellenvetése. Éppen ezért hat üdítően egy olyan klipsorozat, mint a Goldfrapp 2013-as The Tales of Us című albumához készült ciklus szoros együttműködésben Lisa Gunning rendezővel, amely a duó weboldalán, illetve a YouTube-on debütált. A klipek nem csak egymást, de nyilván a dalokat is szervesen kiegészítik, és szoros egymásutánban alkotnak egy egészet. Az öt klip végeredményben egy kisfilmmé olvad össze, mely az öt karakter (Jo, Annabel, Drew, Stanger, Laurel) identitásválságát, a társadalomba való beilleszkedni képtelenségét meséli el.
A klipek mind vizuális megjelenésükben, mind narratív ívükben összekapcsolódnak, egyik lehetséges sorrendjüket a dalok albumon való elhelyezkedése határozza meg. E lehetséges sorrendben az első klip, a Jo, több szempontból is különbözik a többitől, ugyanakkor ez a különbözőség ékeli be a klipeken átívelő elbeszélésbe. Jót maga Alice Goldfrapp alakítja, ezzel mintegy bevezeti a szériát. Mivel hiányzik belőle a többit fémjelző bevezetés, a Tales of Us főcíme, ez a klip egyfajta narrátori pozíció kijelölésnek is értelmezhető, azaz Jóban azonosíthatjuk a következő négy karakter történetének mesélőjét. Jóban, aki saját magányában azonosul a másik négy címszereplővel. Annak ellenére, hogy ez a klip színes, szervesen kapcsolódik tehát a többi fekete-fehér darabhoz. Mind fény-árnyék játéka, mind a bűn központba emelése a film noirok hangulatát idézi.
A kirekesztettség érzése mind az öt klipben erőteljesen megjelenik, noha ennek társadalmi vonatkozásai leginkább az Annabelben körvonalazódnak. Képileg a kirekesztettség az ürességben válik megjeleníthetővé. Mind az öt klip utcái néptelenek, az esetlegesen megjelenő emberek fantáziák vagy emlékek csupán. A terekből, épületekből olvashatók ki az érzések. A Joban megjelenő szűk, sötét belső terek ütköznek a nagyváros nyüzsgése felé vetett pillantásokkal. Mindeközben a bűn árnyékában végképp kirekesztődő nő közelképeit látjuk. A szöveg nem engedi másfelé haladni az értelmezést, itt történt valami megbocsáthatatlan, ami miatt Jo kirekesztődött a társadalomból. Ez az a kapcsolódási pont, ahol belépünk a Tales of Us terébe. Kapunk egy értelmezési horizontot, mely erős társadalomkritikus fellépésként értelmezhető, azaz minden magány, mely ez után következik, bűnös, és joggal vonzza maga után a kirekesztődést. Ez az ironikus gesztus még inkább felerősödik, ha belegondolunk, hogy Stranger már valóban elköveti a bűnt.
A Jo tehát bevezeti a többi klipet, melyeknek egységes formanyelve nem is hagy kétséget összetartozásuk felől. Mind a négy darab fekete-fehér, és ugyanazzal az intróval indul. A Tales of Us főcím és a nevet füzetbe író kéz képe explicit módon is összekapcsolja a videókat. A témát illetően pedig a magány szövi erős rendszerré a klipeket. Annabel magányát az identitásválságából eredő társadalmi kirekesztettség táplálja, melynek kapcsán valós személyiségét csak elbujdosva képes megélni, Drew (szintén Alice Goldfrapp) önkéntes száműzetésbe vonul egy megcsalatás után, és az emlékekből építi fel újra saját személyiségét, Stranger kirekesztettségében törvényen kívül helyezi magát, Laurel pedig áruba bocsájtja testét. Mind az öt női nézőpont egyféle válasz a társadalom ítéletére, a klipek ugyanakkor nem a férfiak ellenében határozzák meg ezeket a női nézőpontokat. A Drew filmjében megjelenő tárgyiasított férfiak Drew önkéntes magányával társítva az erős nő képét tárja a néző elé, ugyanakkor mind Annabel, mind pedig Laurel klipjében a nő tárgyiasul a fétistárgyakon keresztül. Annabel a nőképet klasszikus eszközökkel, gyöngysorral, csillogó ruhával alkotja meg, melyre szinte válasz Laurel csillogó rúdtáncos ruhája. A nőhöz tartozó fétis Stranger filmjében kifordítottan jelenik meg, és szintén a hatalmat és erőt szimbolizálja, mely hatalom épp olyan magányos, mint Drew számára. Így állítható párba a négy klip, melyekhez Jo bevezetője a famme fatale alakjában ötvözi a hatalmat és a fétistárgyakkal felaggatott, de kiszolgáltatott nőt.
E klipciklust látva ismét felmerülhet a kérdés, mennyiben nevezhető művészeti kifejezésformának a klip. Bruce Conner 1962-es kisfilmje, a Cosmic Ray, melyet Ray Charles What’d I Say című dalához készített, azért nem nevezhető az első videoklipnek, mert valójában egy kísérleti film, melyet Ray Charles dala ihletett. Conner nem reklámcéllal készítette, és a rövidfilm soha nem is mosódott össze a dallal, mint videoklip.
Mit lehet azonban elmondani a The Tales of Us sorozatról? Lisa Gunning rendezései nem csak ihletetten illusztrálják, hanem értelmezik és kiegészítik a Goldfrapp dalait, a ciklus kerek egészként értelmezhető, és társadalomkritikai kitekintést ad, ugyanakkor darabjai felvállaltan klipként funkcionálnak. Minden fórumon hivatalos videoklip besorolást kapnak, és ha rájuk keresünk, elsősorban a Goldfrapp neve alatt találjuk meg őket, annak ellenére, hogy egy trailer is készült a sorozathoz. Mindezek alapján azt gondolom, továbbra is kijelenthetjük, hogy klipekről van szó, melyek a dalok kiegészítéseiként működnek, és azok népszerűsítésére szolgálnak, hiszen megjelenésük soha nem független a zenétől.
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy ezek az alkotások közvetlenül webre készültek, így lehetőséget kaptak a ciklusban való megjelenésben rejlő erő kiaknázására. Abból kifolyólag, hogy az interneten már nincs szabályozva, hogy mikor kell megnéznünk egy videoklipet, létrejöhetett ez a forma. A YouTube-ot böngészve ugyanis nagyon hamar szembetűnik a klipek összetartozása, és így egyben válnak értelmezhetővé. Az a sorrend, melyet fentebb meghatároztam, nyilvánvalóan egy értelmezési lehetőség a sok közül, de a narratívát tekintve nyilván nagyon laza a kapcsolat a klipek között, elsősorban az egységes formanyelv tartja össze őket. Úgy működnek, mint a series típusú tévésorozatok, melyeknek epizódjai gyakorlatilag felcserélhetőek, egy bizonyos sorrend kialakulásának oka leginkább a televízió médiumának időbeli megkötöttsége. Az újmédia azonban lehetőséget ad arra, hogy ezt a sorrendiséget eltöröljük, így fontosabbá válik a formanyelv általi összetartozás.
Véleményem szerint, ha létrejöhet egy ilyen komplex, több értelmezési réteget felvonultató klipsorozat az interneten, akkor lehet, hogy a klipek megtalálták a maguk médiumát ahhoz, hogy ne csak egy-egy dal áruba bocsátásának asszisztensei legyenek, hanem hozzá tudjanak tenni egy szerkezetileg is kidolgozott album értelmezéséhez, és megvalósítható legyen egy szoros interpretációs együttműködés a klip rendezője és a zenész között. Nem gondolom azt, hogy ez a fajta együttműködés nem volt korábban is megvalósítható egy-egy klip kapcsán, de az Y generáció dalokhoz és klipekhez való viszonya új utakat nyithat a klipkészítők számára. Ha a dalok népszerűsítése kapcsán a tévé médiuma valamelyest háttérbe szorul – márpedig ez a tendencia figyelhető meg –, akkor nem feltétlenül a klip fogja eladni a dalt, hanem csak bizonyos dalok klipjeire leszünk majd kíváncsiak, hiszen azokra keresünk rá az interneten, melyek az ismét reneszánszát élő rádiózás (online rádió), vagy online zenehallgatás során megtetszettek. Ez talán teret enged a klipekkel való kísérletezésnek is, persze ez jelenleg csak egy talán.
Felhasznált klipek:
https://www.youtube.com/watch?v=Z_BpEL1IDr4
https://www.youtube.com/watch?v=-Vnk_j1iKMA
https://www.youtube.com/watch?v=7Bmr1_19HfI
https://www.youtube.com/watch?v=pEBU8k64vrE