Sia Furler a 2014 júliusában kiadott 1000 Forms of Fear című albumával robbant be a köztudatba, az eladott lemezek száma a megjelenést követő hetekben 50.000 fölé ugrott. Korábban is jelentek meg önálló lemezei, de 2010-től négy éven keresztül a háttérbe vonult. Nagy durranásnak számított az Elastic Heart című száma, mely az Éhezők viadala második részének, a Futótűznek (The Hunger Games: Catching Fire. Francis Lawrence, 2013) egyik betétdala volt. Ez kissé átdolgozva a 1000 Forms of Fear című albumon is helyet kapott, ám a legnagyobb feltűnést a 2014 márciusában kiadott Chandelier című szám és a hozzá készített videoklip keltette. A lemezborítón jelent meg először az a szőke paróka, mely mára az énekesnő védjegyévé vált, majd a Chandelierhez készített klipben a 11 éves Maddie Ziegler fejére került (a koncertjein pedig általában Sia is viseli). A sikeren felbuzdulva az énekesnő végül egy videoklip-trilógiát készített el, mely ugyanazt a témát járja körbe, középpontban (és kiemelkedően fontos szerepben) a táncos kislánnyal. Az alábbiakban ezt a trilógiát veszem szemügyre, külön figyelmet fordítva a szőke (haj) paróka problémájára.
Maddie Ziegler Sia figyelmét a Lifetime csatorna Dance Moms című valóságshowjában keltette fel. Ez olyan műsor, mint az Apró szépségek (Toddlers & Tiaras) volt, melyet itthon is vetített néhány tévécsatorna. Ebben az esetben azonban nem a szépségversenyek iszonyatát szenvedik végig a kislányok, hanem a táncversenyeken való szereplésüket és az azokra való felkészülésüket követhetjük végig, középpontban pedig az őket támogató anyák szerepelnek. Maddiet szereplőtársaihoz hasonlóan huszonévesnek sminkelik és öltöztetik minden fellépésen (de nemrégiben készült róla egy fotósorozat is, melyen perverzül erotikus beállításokban fényképezték). Mivel az énekesnő választása pontosan erre a lányra esett, így a dalok és a klipek is érintik azokat a kérdéseket, melyek a hasonló tévéműsorok kapcsán felmerülhetnek. Nem egyszerűen nők kiállítási tárgyként való kezeléséről van szó, hanem a Lolita-effektusról, arról, hogyan nevelik ezeket a gyerekeket arra, hogy normának tekintsék azt a fajta nőiséget, amelyet egész pici korukban aggatnak rájuk.
Sia mindhárom dala furcsa melankóliával átitatott. Chandelier című száma azokról a lányokról szól, akik a bulizásnak élnek, a csilláron lengenek a party hevében („swing from the chandelier”), alkoholizálnak, és élik az éjszakai pillangók életét. Azonban másnap reggel, mikor kikerülnek a csillogó világból, rájönnek, hogy csak egy tünékeny valóság veszi őket körül, napközben egyedül vannak kiszolgáltatottan és tele bűntudattal.
„Party girls don’t get hurt
Can’t feel anything, when will I learn
I push it down, push it down
I’m the one ”for a good time call”
Phone’s blowin’ up, they’re ringin’ my doorbell
I feel the love, feel the love
[…]
But I’m holding on for dear life, won’t look down won’t open my eyes
Keep my glass full until morning light, ’cos I’m just holding on for tonight
Help me, I’m holding on for dear life, won’t look down, won’t open my eyes
Keep my glass full until morning light, ’cos I’m just holding on for tonight
On for tonight
Sun is up, I’m a mess
Gotta get out now, gotta run from this
Here comes the shame, here comes the shame”
Az énekesnő és Daniel Askill rendezésében elkészült videoklip helyszíne egy lelakott lakás, amelyben egy őrjöngő kislány keresi a helyét. Maddie Ziegler tánca pont azt a kettősséget jeleníti meg, amiről Sia is énekel, egyfajta személyiségzavart, tudathasadást, és egyben magányt a kétfajta életvitel között. Értelmezhetjük úgy is a videót, mint a narrátor tudatát, amely nagyon kaotikus és ellentmondásos. Szinte az őrület szintjeit jeleníti meg, az identitásválságot, a depressziót. A kezdő képen Maddie látható, ahogyan az ajtónyílásba kapaszkodik, majd körbetáncolja először a saját szobáját, aztán a konyhát és a nappalit. A táncának van egyfajta sajátos lüktetése, performansszerű mozdulatai nagyon bizarrok, ahogyan a megjelenése is. A bőrszínű dressz, amelyet visel, néha azt a hatást kelti, mintha meztelen lenne, a szőke paróka pedig nagyon erőteljes kontrasztban áll kislányos arcával. A klip szintén egy ajtónyílásban ér véget, Maddie gyakorlott mozdulatokkal hajol meg, és közben olyasfajta arckifejezése van, mely azt sugallja, hogy: „Lépj be ebbe a világba, ha van merszed hozzá.”
Az Elastic Heart is hasonló feszültséggel operál. Shia LaBeouf társul Zieglerhez, egy nagy ketrecharc erejéig. Mindketten szinte meztelenül, ismét testszínű alsóneműkben esnek egymásnak. Nem egyértelmű, hogy kötődésről, beteges szexuális vágyakról, vagy fogva tartói és fogvatartotti szerepekről van-e szó. A közelség nagyon erőteljes, ám mégsem erotikával fűtött, ahogyan azt sok twitterező állította, amikor támadta az énekesnőt.
A trilógia utolsó darabja, a Big Girls Cry már nem olyan látványos, mint az előző két klip, de itt is nagy hangsúly esik az identitásválságra, mely szerintem elemi módon határozza meg ezeket a videókat. Maddiet láthatjuk, ahogyan egy fekete háttér előtt eltúlzott mimikával egyfajta önkínzást mutat be. Megrögzött, mániákus mozdulatai arra utalhatnak, hogy az a bizonyos melankólia nem feltétlenül csak alkoholizmus vagy drogfüggőség eredménye. Ezek a mozdulatok, kifejezések olyanok, mintha irányítottak lennének, nem csupán egy belül dúló harc eredményei, kívülről jövő kényszer hatásai is.
Mindezzel párhuzamosan a videók az énekesnő hasonló jellegű problémáit is megjelenítik. Sia köztudottan és vállaltan alkohol- és gyógyszerfüggő, küzd a biszexualitásával és a gyermekkori konfliktusaival, melyeket az apja skizofréniájához kapcsol, melyet bevallása szerint az Elastic Heart-klip jelenít meg leginkább. Ezzel a kijelentésével próbálta meg visszaszorítani azokat a vádakat, melyek a videoklipben fellelhető pedofília-nyomokat kifogásolták.
Sia videói és dalai bizonyára sokat tartalmaznak az énekesnő depresszív hajlamaiból és frusztrációiból, ám az a mozzanat, hogy mindezt pont Maddie Zieglerrel táncoltatta el, utal arra a problémára is, ami nem csak az énekesnő életében, és nem is csak a húszéves lányok életében van jelen. Az a fajta identitásnélküliség, melyre Sia felhívja a figyelmet, nem feltétlenül csak a szórakozáshoz (party life) kapcsolható. A média, mely szinte iparszerűen termeli ki magából a pszichésen kontrollált lányokat, azt sugallja számukra, hogy már gyermekkoruktól kezdve a súlyukkal és a szépségükkel kell foglalkozniuk, és az Apró szépségek vagy a Dance Moms című tévéműsorok ennek csak nagyon sarkos példái. A Sia dalaiban megjelenő „nagylányok” is amiatt keseregnek, hogy sírás közben lefolyik a sminkjük, elveszettek egy olyan világban, ami a külsőségekről szól. A paróka viselete erre a fetisizált nőiségre utal, arra hívja fel a figyelmet, hogy egyfajta álarc viseletét kényszerítik rá a lányokra, és kérdéses, hogy a sok máz alatt, ha az éjszakai bulizás után egyedül maradnak, megtalálják-e a maguk személyiségét. Ebben rejlik Maddie táncának őrülete is, a túlzott megkonstruáltság és a valóságtól való teljes távolság az, ami ebbe a bizarr, húszévesre sminkelt világba vezet.