Amikor a digitális bölcsészet kifejezés egyáltalán megjelent és egy új típusú metodológia kezdetét jelentette, még sokan legyintettek, azt gondolván, hogy ez is egyike a folyamatosan felbukkanó majd ugyanolyan hirtelenséggel eltűnő elméleti trendeknek, így sok figyelmet nem érdemel. Ráadásul a kezdetek – természetszerűleg – nem rendelkeztek pontos elméleti háttérrel, sőt egészen elképesztő ötlet megvalósítását tűzték ki célul: a bölcsészetet a számítástechnikával, a digitalizációval óhajtották összeházasítani, ami ellen minden becsületes bölcsész minimum berzenkedett, hiszen teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy irodalmi stúdium eredménye attól függjön, hogy milyen algoritmusok segítik (illetve hátráltatják) az interpretációt.

digital book2

A berzenkedés, idegenkedés mind a mai napig megvan, ám a Modern Language Association idei összejövetelén (amely, jelzésértékű módon, saját twitter-hash-sel rendelkezik) már egy teljes szekciót szentelt a témának, amely azt jelzi, a digitális bölcsészet immáron nem csak egy megvalósítandó ötlet, sokkal inkább maga a jelen. Még akkor is így van, ha a fejlesztésekben és a metodológia kidolgozásában résztvevő kutatók minden fórumon hangsúlyozzák, hogy bár óriási potenciál lakozik a megközelítésben, egyrészt nem beszélhetünk egy monolitikus elméleti-módszertani keretről, másrészt még nem is mondható teljességgel kidolgozottnak a módszer, hiszen még csak az elején vagyunk valaminek, amely azonban már most láthatóan át fogja írni a bölcsészet megannyi területét – vagy legalábbis erőteljes vérfrissítés várható.

Nem mondhatni, hogy teljesen tiszta lenne, pontosan mit is takar a digitális bölcsészet. Talán a legvisszafogottabb és értelmezhetőbb megfogalmazást a kifejezéssel kapcsolatosan a Wikipedia szolgáltatja, amely azt hangsúlyozza, hogy a digitális bölcsészet (amelyet néha bölcsészeti számítástechnikaként is aposztrofálnak) egy olyan, a bölcsészet és a számítástechnika metszéspontjában található interdiszciplináris metodológia, amelynek fő jellemzője, hogy már a kutatási cél meghatározásában, majd magában a kutatásban, elemzésben, a következtetések levonásában, valamint az eredmények bemutatásában az elektronikus, digitális formátum meghatározó szerepet játszik.

Mielőtt olyan bölcsészetet vizionálnánk, amely a CSI-sorozatokhoz hasonló vizuáliákkal és vizsgálati attitűdökkel felvértezve forradalmasítaná a kutatást (annak ellenére, hogy a CSI-párhuzam önmagában annyiban mindenképpen releváns, hogy a vizuális megjelenítés, a technológiai aspektus és a nyomozati munka orientációja hasonlóképpen alakította át a bűnüldözésről alkotott képzeteket, mint ahogyan a digitális bölcsészet kívánja átformálni a bölcsészetről dédelgetett képeket), talán fontos sorra venni milyen konkrét eredményeket tud felmutatni ez az új megközelítés már most is. Mindeközben fontos látni azt is, hogy a digitális bölcsészet nem egy mindenre alkalmazható-adaptálható rendszert vagy metodológiát jelent: éppen az a lényege, hogy a digitális alapokból (a számalapú reprezentáció segítségével) a kutatási céloknak megfelelő eszközt hozzunk létre, amely olyan feladatokat lát el, amelyet emberi erőforrással nem vagy csak óriási befektetéssel lehetne pótolni.

book

Az egyik legszemléletesebb példa Dan Cohen nemrégiben bemutatott kutatása, amely a viktoriánus irodalomra vonatkozik. A The New York Times számolt be arról a konferenciáról, ahol Cohen és kollégája, Fred Gibbs bemutatták kutatásuk első eredményeit, amely tulajdonképpen a viktoriánus irodalom kvantitatív analízisét jelenti. A vizsgálat lényege az, hogy egy irdatlan nagy adatbázisra ráengednek megfelelően cizellált algoritmusokat, aminek eredményeként szép statisztikai adatokat kaphatunk a felvetésekre, illetve kutatási kérdésekre, s ami – várhatóan – radikálisan meg fogja változtatni mindazt, amit például a viktoriánus irodalomról, illetve a kor társadalmáról gondoltunk, de talán nem túlzás azt állítani, hogy magáról az irodalomról is elkezdhetünk más megközelítésekben gondolkodni. Fontos megjegyezni, hogy korántsem arról van szó, hogy mostantól a kvantitatív jellegű, statisztikai metodológia egyszerűen átvenné a teret a hagyományosan bölcsész tevékenységektől, vagy hogy mindez alapjaiban átírná elméleteinket vagy interpretációs arzenálunkat. Csupán arról, hogy bizonyos kutatási célok megvalósítását – mint például a viktoriánus kor irodalmának, összegészének olvasását és meghatározott szempontok alapján kért szöveg-analízisét – egy adatbázisra ráeresztett algoritmus jóval rövidebb idő alatt, jóval pontosabban, és akár több szempontú felhasználásra-feldolgozásra készen meg tudja valósítani. Ezáltal egy adott elmélet vagy kritikai vélekedés konkrét, szövegszerűen visszakövethető hivatkozáshalmazra épülhet, vagyis az elmélkedésnek nagy halmazba gyűjtött adatokból visszakövethető, meghatározható alapjai keletkeznek.

Erre irányul a Google azon irányú törekvése is, amelynek első konkrét jeleit már nem csak láthatjuk, de ki is próbálhatjuk (egyébiránt Cohenék is Google-adatbázisokat használtak). A web nyilvánosságának számára is elérhető Google Books Ngram a Google Könyvek programja keretében digitalizált szövegekben keresi a megadott kifejezéseket, kulcsszavakat, majd az eredményt grafikonon ábrázolja, amely alapján azonosíthatóvá válnak a keresett trendek, változások adott kulturális kontextusra szűrve az adatokat. Az Ngram algoritmusának tehát egyáltalán nem célja, hogy megoldja a kutató problémáját, megválaszolja a kérdéseket, pláne nem, hogy értelmezze az adatokat: pusztán egy olyan analitikai eszközt ad a kezébe, amelyet saját kutatási preferenciájának és céljainak megfelelően alkalmazhat. Sőt, az aggregált adatok nincsenek elzárva az érdeklődőtől (amely egyben válasz is a Google-szkeptikusoknak, akik évek óta azzal vádolják a Google digitalizációs programját, hogy az saját használatra gyűjti az adatokat): egyetlen kattintással hozzáférhetünk a teljes adatbázishoz, így mi magunk is készíthetünk olyan algoritmusokat, amelyek az óriási adathalmazból a számunkra megfelelő módon, a számunkra releváns információt, az általunk elvárt módon prezentálja. A Harvard Egyetem Cultural Observatory kutatói még egy tájékoztatót is összeállítottak annak érdekében, hogy rámutassanak, mi mindenre használható az Ngram, milyen kutatási potenciál rejlik benne, és a hasonló jellegű vállalkozásokban, amelyek már az Ngram előtt megszülettek, és amelyeket divatos módon a „culturomics” névvel szokás illetni. Ilyen formán a digitális bölcsészet alap elképzelése nemhogy a hagyományos bölcsészet ellenében, sokkal inkább azt új lehetőségekkel felvértezve és erősítve jelenik meg.

Úgy tűnik egyébként, hogy csak a szövegalapú vizsgálatokkal vannak problémáik a módszer, illetve a digitális bölcsészet névvel fémjelzett irányzatok kritikusainak, hiszen például a Lev Manovich és csapata által kidolgozott kulturális analitika, amely képi (állókép és mozgókép) információk analízisére szolgál, szinte kizárólag pozitív visszhangra lelt, holott lényegében ugyanolyan alapelvek mentén működik, mint a szövegekre specializálódó vizsgálati trendek: a cél ez esetben is a kulturális trendek vizsgálata. Manovich egyik munkatársa, Jeremy Douglass például Mark Rothko festményein végzett el egy vizsgálatot, amelyet kiemelkedő vizuális megjelenítéssel társítva mutatott be – az eredményeket itt sem maga a technológia szülte, viszont csak a technológia és az algoritmusok segítségével vonta le konklúzióit illetve jelölte ki a kutatás további irányvonalait.

Egy másik alkalommal Manovich és kutatótársai a TIME magazin címlapjait vették digitális górcső alá: a meglehetősen nagy képi adatbázist a különböző kérdésfelvetésekhez igazított keresési feltételek és algoritmusok mentén aztán a korszakok kulturális trendjeiről igyekeztek mind többet megtudni – például a színek szaturációja, a betűtípusok és egyéb tipográfiai váltások alapján rámutatni egy adott korszak társadalmi-kulturális jellegzetességeire. Manovich programjának érdekessége, ami jellemző egyébként a legtöbb digitális bölcsészeti kezdeményezésre is, a nyílt forráskód mentén történő kutatás: a szoftverek, adatbázisok, algoritmusok szabadon letölthetőek és használhatóak, nem egy kutatói elit csoport kiváltsága, amely hosszú távon óriási lehetőségeket rejt magában nem pusztán a kutatási metodológia fejlődésében, de a határokon átívelő kutatási projektek eredményességét illetően is.

Talán kevesebb szó esik róla, de a film sem maradt ki a digitális bölcsészetet jellemző változásokból. Épp ellenkezőleg, például a Cinemetrics projekt a bölcsészet digitális frissítéséről meginduló diskurzus előtt, egészen korán kialakította annak lehetőségét, hogy filmek vágástechnikáját a vágások hossza, illetve gyakorisága mentén vizsgálni lehessen. David Bordwell The Way Hollywood Tells It (Berkeley and Los Angeles: University of California Press, 2006) című könyvének fő argumentumát, amelyet a „fokozott folytonosság” (intensified continuity) jelenségének magyarázatára fejt ki, tulajdonképpen a Cinemetrics szoftverének segítségével tudta megalapozni, hiszen így vált lehetővé, hogy nagy mennyiségű mozgóképes anyagot tudjon feldolgozni és kielemezni – akár összehasonlító vizsgálatokat is kezdeményezni (erről lásd: http://www.cinemetrics.lv/bordwell.php). Ezen túlmenően természetesen számos más vállalkozás is foglalkozik a mozgókép statisztikai elemzésének és az így keletkező adatok értelmezésének lehetőségeivel – az egyik látványos projekt az esztétikai dimenzióban is kiemelkedő, Brendan Dawes által létrehozott Cinema Redux, amely egy állóképbe sűríti egy adott film beállításait – vizuálisan hasonló megoldást kapunk így, mint a TIME magazin borítóinak adatbázisa, persze teljesen más adatfeldolgozó algoritmusok segítségével.

A filmtudományok területén mindemellett heves vita alakult ki nemrégiben a digitális bölcsészet tanulságairól. A Cinema Journal 2009. téli számában, a külön a témának szentelt, digitális tudomány és pedagógia viszonyáról szóló részben Anne Friedberg rögvest azzal indít, hogy éppen itt az ideje annak, hogy kihúzzuk a fejünket a homokból és belássuk végre, hogy óriási változások történtek tudományos környezetünkben (Anne Friedberg: On Digital Scholarship. Cinema Journal, 48, 2. szám, 2009. tél, p. 150.). A témához kapcsolódó bevezető tanulmányt jegyző, a számot szerkesztő Tara McPherson (Introduction: Media Studies and the Digital Humanities, pp. 119-123.) és a további hozzászólok, John Hartley (Digital Scholarship and Pedagogy, the Next Step: Cultural Science, pp. 138-145.), Alexandra Juhasz (Learning the Five Lessons of YouTube: After Trying to Teach There, I Don’t Believe the Hype, pp. 145-150.), Avi Santo és Christopher Lucas (Engaging Academic and Nonacademic Communities through Online Scholarly Work, pp. 129-138.) is egyetérteni látszanak abban, hogy bár a bölcsészettudomány még nehézkesen, néhol kifejezetten kelletlenül reagál (ha reagál egyáltalán) a küszöbön álló változásokra, sőt, meglehetősen ellenségesen viszonyul a trendekhez, támadásként értelmezve az új szelek eljövetelét, ideje inkább megtanulni a tudomány hasznára forgatni az új megközelítésből nyerhető tanulságokat.

digital book

Jól látható trend immáron, hogy a bölcsészet a digitális technológia felhasználásával igyekszik update-elni, frissíteni magát, és ezzel bizony az is jár, hogy sokan félteni kezdik azt, ami egyáltalán nem szorul rá erre a féltésre: bebizonyosodott, hogy a digitális analízisek új lehetőségeket, sőt, új területeket nyithatnak meg a bölcsészet számára, amely meginvitálja és friss nézőpontok kialakítására ösztönzi a gondolati kereteket működtető kutatókat, akik így új irányokat jelölhetnek ki, vagy a már meglévő projekteket egészíthetik ki illetve teljesíthetik be. Mivel a kultúra egyre inkább szoftverizálódik, vagyis egyre inkább digitális formában, szoftverek segítségével, azok interfészén keresztül jutunk hozzá a kulturális tartalmakhoz illetve ugyancsak szoftverekkel hozzuk azokat létre, így talán nem túlzás azt állítani, hogy a digitális bölcsészet nem egy múló szeszély vagy bizonyos kutatócsoportok hirtelen techno-eksztatikus fellángolása, mindösszesen egyrészt annak felismerése, hogy megváltozott kulturális közegünkben a tudománynak is idomulnia kell a változásokhoz, másrészt ehhez létre kell hozni és működtetni kell a megfelelő értelmezési kereteket is. A bölcsészet tudományos szoftverének frissítése tehát nem egy alternatív lehetőség, futurisztikus látomás – ez a jelen.

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Dragon Zoltán a Szegedi Tudományegyetem Amerikanisztika tanszékének oktatója. Kutatási területei a digitális kultúra és elmélet, a filmelmélet, a filmadaptáció, és az elméleti pszichoanalízis. Könyvei: The Spectral Body: Aspects of the Cinematic Oeuvre of István Szabó (2006), Encounters of the Filmic Kind: Guidebook to Film Theories (Cristian Réka M.-mel közösen, 2008), és Tennessee Williams Hollywoodba megy, avagy a dráma és film dialógusa (2011). Az AMERICANA ? E-Journal of American Studies in Hungary folyóirat és az AMERICANA eBooks alapító szerkesztője, valamint a Digitális Kultúra és Elméletek Kutatócsoport vezetője. Webhely: www.dragonweb.hu Email: dragon@ieas-szeged.hu

One Response