A Dr. House (House. M.D. David Shore, 2004-2012) című sorozat hatalmas sikert aratott már a megjelenésekor. Rengeteg olyan vonással rendelkezik, amelyek népszerűségéhez hozzájárultak, például magában hordozza a detektív- és nyomozósorozatok jellemzőit, valamint komplex narratívával dolgozik, melyet műfaji keveredéssel gazdagít.

A sorozat alapjaiban véve epizodikus felépítéssel rendelkezik, minden rész egy újabb problémát ölel fel (Krigler Gábor 2008), amire megoldást próbál találni. Főszereplőnk Dr. Gregory House (Hugh Laurie) és csapata, mely az évadok során át- és újra szerveződéseken megy keresztül. Főhősünk legjobb – és egyetlen – barátja Dr. James Wilson (Robert Sean Leonard), akivel állandóan különböző konfliktusokba kerül.

A televíziózás nagy előnye, hogy sokkal nagyobb karakterfejlődést lehet elérni a sorozatok epizódjai által, mint egy mozifilm keretein belül (Jason Mittel 2008). House karakterével ellentétben az első csapata tagjai, Dr. Robert Chase (Jesse Spencer), Dr. Allison Cameron (Jennifer Morrison) és Dr. Eric Foreman (Omar Epps) három év alatt viszonylag nagy karakterfejlődésen mennek át. House karakterén viszont az idő előrehaladtával minimális jellembeli javulás tapasztalható. A sorozatban több olyan pillanat is adódik, amikor az ember azt gondolná, valós karakterfejlődés történt főhősünk esetében, azonban ez nagyon ritkán következik be valójában. A sejtetett, illetve ritkán valós karakterfejlődés miatt azonban nem sorolható egyenesen az epizodikus formába, hiszen a karakterfejlődéshez epizódokon vagy évadokon átívelő cselekményszálak juttatták el a szereplőt.

A szerializált forma azért vonható be ebbe a komplexitásba, mert vannak vissza-visszatérő elemek, problémák, amelyek felmerülnek a cselekmény során: ilyen például, hogy House mikor fog leszokni – ha leszokik egyáltalán – a Vicodin használatáról, hogyan alakul a szerelmi élete, hogyan változnak baráti, illetve emberi kapcsolatai. Összességében az összes cselekményt előrevivő szál a főszereplőnk jelleméhez fűződik. Ezen kívül megfigyelhető, hogy a mellékszereplők magánéletébe is betekintést nyerünk és egyre több információt kapunk a karakterekről, ezzel ellentmondva a hagyományos epizodikus formának és teret engedve a szerializált történetszálnak. Ez a komplexitás engedett nagy teret annak a műfaji keveredésnek, mely megfigyelhető ebben az összetett, valamint meglehetősen hosszú életet megélt és nagyon sikeres sorozatban.

Műfaji szempontból Krigler Gábor (2008) a procedural drámák közé sorolja a Dr House-t. A készítővel, David Shore-ral készült 2006-os interjúban ő maga is azt nyilatkozta, hogy egy „CSI-szerű” sorozatot szerettek volna létrehozni, és alapvetően a bűnügyi procedural műfajába sorolták a készülő szériát (Linda Frum, 2006).

Emiatt a sorozat jellemző vonása, hogy tényleges nyomozást végeznek az epizódok cselekménye során. Szinte minden epizódban láthatjuk a páciens házának átkutatását, bizonyítékok gyűjtését, azok laborvizsgálatát, illetve a családtagok, rokonok, barátok, stb. faggatását, már-már kihallgatását a diagnózis megtalálásához. House a diagnoszta pozícióját tölti be a kórházban, azonban ezen túlmenő feladatokat is elvégez. A tipikus nyomozó karaktertől azonban annyiban eltér, hogy nagyon kevés alkalommal beszél ő maga a pácienssel, vagyis elsősorban következtetéseket von le, illetve a csapata végzi el a tényleges kutatómunkát az esetek jelentős részében. House karaktere leginkább az arrogáns, „magányos farkas”-típusú lángelme szerepét tölti be.

Gyakran párhuzamba állítják House-t Sherlock Holmes figurájával. Sherlock Holmes klasszikus értelemben vett karaktere napjainkra már némiképp átalakult, modernkori reinkarnációi járatosak a narkotikumok használatában, valamint egyfajta mindentudó karakterré vált. House karaktere hasonló jellemvonásokkal bír – narkotikumokat használ, a rejtély hozza izgalomba, hatalmas tudással rendelkezik, már-már mindentudó karakter. Kettejük párhuzamát erősíti még a Watson – Wilson párhuzam is, hiszen mindketten segítő szerepben jelennek meg a narratívában, sok esetben elengedhetetlen a jelenlétük a probléma megoldásához. A hasonlóságok között találhatjuk még a deduktív érvelés és a pszichológia módszerének használatát a két karakter gondolkodásmódjában, valamint problémamegoldásában (House and Holmes: A Guide to Deductive and Inductive Reasoning 2008).

Az epizódok zárójelenetei nagyban hasonlítanak a Gollowitzer Dóra Diána (2010) által említett bűnügyi rekonstrukciók felépítéséhez. Napjainkban már képes arra a filmes technika, hogy könnyedén lehessen rekonstruálni – akár CGI technikával – olyan jeleneteket, amelyek különben nem lennének láthatók. House rendszeresen hasonló magyarázatot ad az esetekre, mint a tipikus nyomozó karakterek: felgöngyölíti a rejtélyt, elmagyarázza okát és végkifejletét, végül pedig magyarázatot ad mindenre, ami az epizódban történt – hasonlóan a nyomozósorozatok „finálé” jeleneteihez, továbbá a sorozat készítői mindezeket a megfelelő technikai eszközökkel a néző elé is tárják.

Seen on allwallpapersfree.blogspot.com

A sorozat egyszerre ötvözi magában a kórházi dráma, a komédia és a nyomozósorozatok tulajdonságait, azonban vannak epizódok, amelyek kifejezetten a fikció általi hatáskeltésre hívják fel a figyelmet, valamint a 7. évad 15. epizódjában további műfajelemeket emel be a sorozat. Az említett epizódban musical vonások jelennek meg, továbbá szituációs komédia elemek, akciófilm képsorok, visszarepít a film noir képi világába, de még westernfilmekre emlékeztető jelenetsor is megtalálható benne. Némely jelenetsorok más sorozatokat vagy filmeket parodizálnak [Két pasi – meg egy kicsi (Two and a Half Men. Lee Aronsohn, Chuck Lorre, 2003-2015), Butch Cassidy és a Sundance kölyök (Butch Cassidy and the Sundance Kid. George Roy Hill, 1969)]. Az említett műfaji jelenetek álomképként jelennek meg az epizódban, mely újdonságot hoz a sorozat képi világába. Az említett epizód előtt is alkalmaztak már olyan képi eszközöket, amelyeket nem láthatnának a nézők – például többször felmerülő kérdés a hallucináció megjelenése a sorozatban, amelynek leginkább a narratíva szempontjából van jelentősége, valamint cselekménygördítő szerepe van, de akár a thriller műfajával is kapcsolatba lehet hozni a sorozaot – bizonyos epizódokban például kísérteties, megmagyarázhatatlan események követik egymás, ritka esetben pedig erre nem kapunk ésszerű választ az epizód végére. Ezen kívül a hallucinációk esetében előszeretettel alkalmazzák az ijesztő jelenetsorok bevágását, halott karakterek megjelenését, illetve rémképek megjelenítését is, amelyek szintén a műfaji komplexitáshoz vezetnek. Egyes epizódoknak van egy kifejezetten komikus oldala is, amely leginkább a szereplők közti helyzeteket oldja fel, vagy bonyolítja meg.

Összességében elmondható, hogy a Dr. House nem a komplex narratívát használó sorozatok tipikus példája, azonban megfigyelhetőek benne a kiemelt stílusjegyek és jellemzők, amelyek alapján a Dr. House mégiscsak besorolható ebbe a kategóriába. Az epizodikus és szerializált forma keveredése nem csak a fent említett példákban, hanem több más ponton is megfigyelhető a sorozatban, ezért a széria akár napjainkban is megállná a helyét az újabb sorozatok között.

Bibliográfia

Frum, Linda. 2006. “Q&A with ‘House’ creator David Shore” Maclean’s. Rogers Communications.

Gollowitzer Dóra Diána. 2010. Kép és szubjektum. A CSI: Helyszínelők című televíziós sorozat a narratológia tükrében. Apertúra, tél. URL: http://uj.apertura.hu/2010/tel/gollowitzer-kep-es-szubjektum-a-csi-helyszinelok-cimu-televizios-sorozat-a-narratologiai-tukreben/

“House and Holmes: A Guide to Deductive and Inductive Reasoning” 2008. https://web.archive.org/web/20080807010831/http://www.factchecked.org/Downloads/LessonPlans/DeductionInduction/teacher.handout.2.guide.to.clinic.scene.pdf

Krigler Gábor. 2008. „Az előző részek tartalmából. Az amerikai sorozatok világa.” Metropolis, 4: 10-28.

Mittel, Jason. 2008. „Narratív komplexitás a kortárs amerikai televíziózásban.” Metropolis, 4: 30-53.