A mesék az adott társadalom normáihoz igazodva tudnak a legjobban hozzájárulni a közösségek építéséhez és a befogadók értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődéséhez. Több évszázados folyamatos fejlődésüket követve mára mégis, többek között a tizenkilencedik század végén elterjedt gyermekközpontú világkép és a globalizáció miatt, a gyermekek számára készülő, leegyszerűsített és sablonos mesék és meseadaptációk kerültek előtérbe, melyeket nem csak a populáris kultúra, hanem gyakran a mesekutatás is népszerűsít. Cristina Bacchilega, a Hawaii Egyetem neves professzora a 2013 novemberében megjelent Fairy Tales Transformed? Twenty-First Century Adaptations and the Politics of Wonder (Átalakult tündérmesék? Huszonegyedik századi adaptációk és a csoda politikája) című könyvében szeretné felhívni a világszerte tevékenykedő mesekutatók figyelmét arra, hogy a problémát már nem a pszichológiai és a szociológiai megközelítésű elemzések közti versengés okozza, mint kialakulása idejekor az 1970-es években, hanem a tudományágon belüli politikai egyenlőtlenség. Európa és Észak-Amerika a kommerciális és koloniális szempontokat érvényesítő elméletek számára kézenfekvő Charles Perrault és a Grimm fivérek irodalmi, illetve Walt Disney animációs meséinek bűvölete alatt áll, míg a más területekről származó, például az indiai Az ezeregyéjszaka meséi és az aktuális társadalmi problémákkal is foglalkozó, a világunkat más szemszögből, Emma Donoghue esetében például homoszexuális mostohák szemszögéből megírt mesék csak ritkán kerülnek be a populáris kultúra áramlataiba. Ez a határ a kanonizált és marginalizált mesék között azért fontos, mert az előbbiek az Edward Said értelmezése alapján vett orientalizmus és a kapitalizmus jegyeiben újra és újra megerősítik az európai és észak-amerikai kultúrák centralitását, egyidejűleg népszerűsítve, sőt, árusítva a Disney hercegnők és a heteropatriarchális happy endek franchise-ját. Bacchilega célja nem az, hogy a huszonegyedik századi meseadaptációk hálóit teljességükben feltérképezze, hanem hogy rámutasson néhány jelentős, ámde alig alkalmazott alternatív megközelítésmódra, melyekkel a mesekutatókat kutatási területeik tágítására és a mesék „vidékesiesítésére” („provincialization”), a marginalizált mesék bevonására és a tündérmesék globális szinten való tanulmányozására ösztönözheti. Ezzel az innovatív szándékával járul hozzá a Fairy Tales Transformed? a mesekutatás terjeszkedéséhez és fejlődéséhez.

01

Cristina Bacchilega – korábbi, szintén posztmodern meseadaptációk elemzéseivel foglalkozó könyvének argumentumaira építve (Postmodern Fairy Tales: Gender and Narrative Strategies, Philadelphia, PA, University of Pennsylvania Press, 1997) – ebben a kötetben a mesékben rejlő kiaknázatlan lehetőségeket szeretné megmutatni intertextuális és multimediális adaptációk elemzéseinek segítségével. A könyvben feltett fő kérdésekre adott válaszok – vagyis hogy miért, hol, hogyan és kik számára készülnek ezek az átírások, illetve hogy miben térnek el a huszonegyedik századi meseadaptációk funkciói, célközönségei és forrásai a korábbi feldolgozásokétól – bizonyítják, hogy a mesekutatás számára szükségszerű, hogy a marginalizált mesékkel is foglalkozzon. A szerzőnő minden bizonnyal a mesekutatás szempontjából jelentős irányzatra mutatott rá, hiszen a Wayne State University Press mesekutatással foglalkozó könyvsorozatának soron következő kiadványa, mely ez év júniusában jelenik meg, Ázsiából, Európából, Észak- és Dél-Amerikából származó tudósok a Grimm mesékről és adaptációikról írt elemzéseinek gyűjteménye (Joosen, Vanessa és Gillian Lathey [szerk.]: Grimm’s Tales around the Globe. The Dynamics of Their International Reception. Detroit, MI, Wayne State UP, 2014).

A Fairy Tales Transformed? bevezető fejezete a mese tudományos tanulmányozásának történetét tekinti át a kialakulásától egészen napjainkig, melyet nagyszerűen kiegészít a könyv végén található irodalomjegyzék, s melyek együttesen a tudományággal még csak ismerkedők számára is megbízható kiindulópontot kínálhatnak. Bár a mesekutatók többsége mindeddig a kanonizált, Nyugat-Európából származó tündérmesékre fókuszált, Bacchilega nem kritizálja a korábbi meseelméleteket, hiszen ezek ettől függetlenül hozzájárultak a tudományág fejlődéséhez. Előremutatóan, figyelmét olyan interneten terjesztett, mesékkel foglalkozó oldalak és blogok felé fordítja, mint D. L. Ashliman online népmesegyűjteménye és az elhivatott könyvtáros, Heidi Anne Heiner SurLaLune Fairy Tales című blogja. Bacchilega bevezetőjében Charles Perrault és a Grimm fivérek mellett a tizenhatodik század fordulóján élt meseíró, Giambattista Basile, a posztmodern Angela Carter és Anne Sexton, valamint a kortárs Emma Donoghue is helyet kapnak, ez által lehetőséget nyújtva a mesék fejlődésének az áttekintésére is. Az adaptációk multimedialitására és innovativitására felhíva a figyelmet, Bacchilega többek között megemlíti egy New York-i kirakat kommercializált karácsonyi dekorációját, Dina Goldstein Bukott hercegnők (Fallen Princesses) című fotósorozatát, az egyre elterjedő filmes Disney paródiákat, melyek versenybe szállnak a klasszikusnak számító heteronormatív mesékkel, valamint a digitalizált, online megjelenő interaktív tündérmeséket, melyek nagymértékben megváltoztatják a mesélés aktusát. Mindez azért jelentős, mert ezekben az új adaptációkban megfigyelhető a mesék szociális jelentőségének és funkcióinak átalakulása, melyek következésképpen a felnőtt és gyermekközönségek gondolkodásmódjára is kihatnak.

A rendkívül alapos történelmi és elméleti áttekintést négy újabb megközelítést bemutató, elemzésekkel kiegészített fejezet követi, melyekben előtérbe kerülnek először a szájhagyomány és különféle népi hiedelmek, majd a meseolvasás gyakorlatának a mozivászonra való átültetése, a műfajok keverésének hibridizáló és kreolizáló hatása, végül pedig az orientalizmus és egzotizálás szerepe az Ezeregyéjszaka meséinek adaptációiban. Az elemzések során teljesen háttérbe szorulnak a bevezetőben említett Jack Zipes, Donald Haase, Marina Warner, Pauline Greenhill és Bruno Bettelheim mesekutatók korábbi elméletei, és Bacchilega teljes mértékben a művekre helyezi a hangsúlyt. Ezen felül a saját tájékozottságát és a terület interdiszciplinaritását is demonstrálja azzal, hogy Sigmund Freud, az irodalomkritikus Julia Kristeva, Henry Jenkins médiakutató, valamint a filmadaptációkkal dolgozó Robert Stam és Linda Hutcheon elméletei is helyet kapnak a kötetben. Az elemzett kortárs meseadaptációkat a szerzőnő „tündérmesehálók” („fairy-tale webs”) összefüggésében magyarázza, melyek legfontosabb eleme az intertextualitás, melyet Kristeva definíciója alapján használ. Ez a komplex metafora többek között azt is bizonyítja, hogy az adaptációk sosem egy megszilárdult forrás újraértelmezéséből jönnek létre, hanem hatással vannak rájuk a kortárs kultúra és társadalom, valamint a feldolgozott mese korábbi adaptációi és azoknak a korszakoknak a művészeti trendjei is. A szerzőnő a könyvet lezáró epilógusban emeli ki, hogy az elemzett aktivista, vagyis társadalmi változást előidézni kívánó vagy legalábbis egy újabb, korszerűbb világképet megjelenítő adaptációk hogyan használják a csoda erejét arra, hogy szembeszálljanak a hegemonikus európai és észak-amerikai tündérmesékkel. Az elemzések együttesen bizonyítják, hogy a genderen kívül más erőviszonyokat is érdemes tanulmányozni a mesékben, az alanyukul szolgáló mesék pedig hozzájárulnak a Perrault-Grimm-Disney triumvirátus decentralizálásához, és elősegítik a csoda egy új poétikájának és politikájának létrejöttét, mely felszámolhatja a mesékben a kolonializmust, a kapitalizmust és a globalizációs tendenciákat. A már említett orientalista és koloniális megközelítések eltörlésére azért van szükség, mert miattuk tovább marginalizálódnak nem csak a mesék, hanem a kultúrák is, a kommercializmus miatt pedig a mese személyiségfejlesztő értékei és képességei vesznek el.

Az első fejezet nem csak a mesék intertextuális hátterével, hanem az aktivista, új társadalmi normákat elősegítő adaptációk eseteiben gyakran használt mediális váltásokkal és a narratívákat időben vagy térben elmozdító stratégiákkal is foglalkozik. Bacchilega, a kortárs adaptációs elméletekhez híven, adaptáció alatt azokat a műveket érti, amelyekben nem csak felismerhető egy régebbi történet, hanem amelyekben észrevehető az újabb feldolgozás egyedisége is. Az új megközelítések lehetőségei között a nemi szerepkörök újraértékelése és a nők szemszögének a megjelenítése is fontos szempontok Nalo Hopkinson Skin Folk (2001) történetei, Emma Donoghue novellái a Kissing the Witch (1997) című gyűjteményben és Dan Taulapapa McMullin Sinalela (2001, 2003, 2004) című verse és rövidfilmje részletes analízisében. A művek a homoszexuális és transzszexuális szemszögek mellett néhány közép-amerikai társadalom hagyományából és nyelvezetéből is kölcsönöznek. Bacchilega elemzéseinek középpontjában mégis a „HEA,” vagyis a heteronormatív és patriarchális „happily ever after” („boldogan éltek, amíg meg nem haltak”) kétségbevonása áll, melynek helyettesítésére alternatív múltakat vagy jövőket, a fókusz más személyekre vagy eseményekre való eltolását, illetve mediális váltásokat ajánl a meseíróknak és -adaptálóknak. Bacchilega ellenzi a műfajt és a meseelméleteket átitató heteropatriarchális hegemóniát, mely a kommerciális szemszögű elemzések számára nagyon is kézenfekvő. Az eddigi mesekutatókkal ellentétben, akik eddig csak rámutattak a problémára, de megoldást nem találtak rá, Bacchilega a kutatási terület bővítésével, illetve a perifériára szorult történetek bevonásával szeretné dekolonizálni és újra megközelíthetővé és mesélhetővé tenni a meséket.

A mesekönyvek, az olvasás és a mesélés filmekben való ábrázolásáról szóló második fejezetben Bacchilega először a Bűbájt (Enchanted. Kevin Lima, 2007) és A faun labirintusát (Pan’s Labyrinth. Guillermo del Toro, 2006), majd a francia Barbe Bleue (Catherine Breillat, 2009) és a koreai Az erdő foglyai (Henjel gwa Geuretel. Yim Pil-Sung, 2007) című filmeket hasonlítja össze. Míg a Bűbájban a mesekönyv mindössze keretet ad a romantikus történetnek, és egyszerűen árusítható termékként jeleníti meg a mesék varázsát és a hercegnőséget, A faun labirintusában a mesekönyv alternatív, a gyermek számára könnyebben értelmezhető, de semmivel sem biztonságosabb világot nyújt a főszereplő kislánynak, amelyben aktívan részt vehet, ezáltal nem leegyszerűsítve, hanem új értelmet adva a mese fogalmának. A második összehasonlításnál, bár a meseolvasás az elsődleges fókusz, a gender is fontos szerepet kap. A Bluebeard című filmben a mesét olvasó kislány szembeszáll az engedelmes és passzív hercegnői szereppel, ezáltal biztosítva a túlélését, Az erdő foglyai pedig horrorfilmbe burkoltan igyekszik a látványra támaszkodva bemutatni a mesék által is népszerűsített gender sztereotípiák hátrányait, sőt veszélyeit. A műfajelméletekkel foglalkozó Rick Altman állítása szerint a filmiparban nem létezik külön tündérmese műfaj, hanem ez egy alfaja a fantasy zsánernek, mely más műfajoktól, sőt, más médiumokból kölcsönzött elemekből áll. Az 1937-es Hófehérke és a hét törpében (Snow White and the Seven Dwarfs. David Hand et. al., 1937) a mese a musicallel való keresztezéséből jött létre, a kortárs filmkészítők pedig már akár a horrorral, krimivel vagy sci-fivel is bátran vegyítik a meséket, ahogy azt a már említett szürreális A faun labirintusa vagy A lány és a farkas (Red Riding Hood. Catherine Hardwicke, 2011) teszi. A könyve harmadik fejezetében Bacchilega két filmes Hamupipőke-adaptációt hasonlít össze: az egyik a New York-i Chinatownban játszódó Year of the Fish (David Kaplan, 2007), a másik pedig a jamaikai Kingstonban játszódó Dancehall Queen (Rick Elgood és Don Letts, 1997). Ezek az egyértelműen felnőtteknek szánt történetek, melyek különböző szokások és hiedelmek segítségével állnak szembe a kolonializmussal, egy-egy hősnő feltörekvését és harcát mutatják be az igazságosság mellett és a szexuális bántalmazás ellen. Az alábbi képkockák a Bűbáj és a Year of the Fish című filmes meseadaptációkból – melyek közül az utóbbi rotoszkóp eljárással készült – tökéletesen kihangsúlyozzák a kommerciális és alternatív adaptációk közötti kontrasztot.

02

03

A negyedik fejezet az Ezeregyéjszaka meséinek észak-amerikai adaptációira fókuszál, melyek egyszerre elnyomják és megkülönböztetik, ugyanakkor előtérbe helyezik a keletet és a gyarmatosított társadalmakat. Az Egyszer volt, hol nem volt (Once Upon a Time. Adam Horowitz és Edward Kitsis, 2011-) sorozat első évadában szereplő egzotikus külsejű Dzsinn jó példája a sztereotipikus reprezentációknak, nem csak külsője miatt, hanem azért is, mert naivitása miatt gyorsan áldozatául és szolgájául esik a gonosznak tűnő királynőnek. Az egyébként mesélő keretet formáló Seherezádét általában elhagyják az adaptációkból, de a sablonos turbánok, kardok, varázsszőnyegek, kincsek és a szexuális élvezetek megjelenítése szinte mindig jelen van. Bill Willingham Fabulák (Fables. 2002-) című képregénysorozata az Egyszer volt, hol nem volt-hoz hasonlóan keresztezi a mesék sztereotipikusan ábrázolt szereplőit és világait. A 2001. szeptember 11-i New York-i tragédia azonban egy különös válaszvonalat formál, mely két különböző attitűdöt határol el egymástól. A Fabulákban a 2001-es terrortámadást követően Dzsinn veszélyessé vált, olyannyira, hogy az egyik képkockában készen állt az Egyesült Államok elpusztítására. Ezzel szemben Mary Zimmerman antihegemonikus, színpadra írt Ezeregyéjszaka meséi adaptációja (Arabian Nights, 1994) a „mi” és a „ti” közötti ellentétet, illetve a sztereotípiákat igyekszik eltörölni, még akkor is, ha ez a kulturális autenticitás kárára megy. Az alábbi képkockákban az Egyszer volt, hol nem volt és a Fabulák sztereotipikusan, illetve agresszíven ábrázolt Dzsinnjei láthatóak, melyek közül Bacchilega szerint egyik sem elfogadható, hiszen mindkettő az orientalizmus jegyében jeleníti meg, és kívülállóként tekint az indiai szellemre.

04

05

Mivel a mesekutatás a néprajzon belül alakult ki, a kutatók általában előszeretettel foglalkoznak saját kultúrájuk hagyományaival és termékeivel. Az elismert mesekutató, Vlagyimir Jakovlevics Propp például orosz népmesék segítségével dolgozta ki narratológiai elméletét, de ez a trend magyar kontextusban is megfigyelhető, hiszen a jelenleg is aktívan tevékenykedő Boldizsár Ildikó folklorista és meseterapeuta is magyar népmeséket szeret a legjobban használni munkája során. Amiről Bacchilega nem ír, viszont szinte magától értetődő, az az, hogy a mesék marginalizálása az adott nép elszigetelődését is eredményezheti, ahogyan ez Magyarországon történik, hiszen a jelen kötetet is beleértve, kevés angol mesekutatásról szóló könyv kerül magyar nyelven kiadásra. A kifogásolt nyugati kapitalista és kolonialista tendenciák csak egy fajta, erősen kommercializált ideológiát reklámoznak, miközben folyamatosan fenntartják és erősítik az egyenlőtlenségeket a mesék és kultúrák között. Habár Bacchilega célja az, hogy a genderen kívül más alternatív szempontokat is ismertessen, minden meseelemzésében feltűnik a nemi szerepek és sztereotípiák jelentősége. Ugyanakkor emellett különböző példákon keresztül sikerül felhívnia a figyelmet a nyilvánvalóan helytálló interkulturális, intermediális és intertextuális megközelítésekre is, melyeket többek között a marginalizált népmesék és a felnőttek számára készült meseadaptációk elemzése tud nyújtani. Sőt, mindezen felül további kiaknázatlan lehetőségekre is rámutat a kötetben, mint amilyen a rajongói közösségek befolyásosságának megfigyelése a készülő művekre, elsősorban internetes és televíziós tartalmakra vonatkozóan. A Fairy Tales Transformed? mindezáltal a mesekutatásnak egy olyan szükségszerű elemévé válik, mely nagy lépéssel viheti előrébb a tudományágat.

Bacchilega, Cristina: Fairy Tales Transformed? Twenty-First-Century Adaptations and the Politics of Wonder. Detroit, MI, Wayne State UP, 2013. Kindle e-book.

Hozzászólások

hozzászólás