Szűts Zoltán: A világháló metaforái. Bevezetés az új média művészetébe. Budapest, Osiris, 2013.

Nehéz a recenzens dolga, amikor kénytelen úgy kezdeni írását, hogy a vizsgált opuszra nem lehet mást mondani, mint hogy hiánypótló. Mit lehet ezt követően írni még – hiszen az olvasónak, a téma iránt érdeklődőnek nincs más dolga, mint sürgősen beszerezni a szóban forgó kötetet, és azonnal elmerülni benne. Ha szétnézünk a magyar nyelven írott, a világhálót, az újmédiát tematizáló publikációs felhozatalon, akkor azt látjuk, hogy kétségkívül óriási űr tátong egy olyan címke alatt, ami mindennapi életünket is egyre inkább meghatározza, valamint nálunk szerencsésebb tudományos diskurzivitással megáldott országokban éppenséggel az egyik legburjánzóbb terület. Szűts Zoltán A világháló metaforái. Bevezetés az új média művészetébe című könyve így vékony mezsgyén kénytelen egyensúlyozni: egyrészt muszáj ügyelnie arra, hogy a honi közönség érthetően, strukturáltan, értelmezve jusson az alapvető információkhoz, értesüljön a világ trendjeiről, másrészt nem vállalhatja fel a trivialitás ódiumát sem, hiszen az Osiris Kiadó kézikönyvként ajánlja a szöveget olvasóinak, azaz – egyébként teljes joggal – egyfajta hivatkozási alapnak szánják a jövő kutatóinak számára.

B1061861

Szűts Zoltán szándéka szerint arra vállalkozik, hogy leírja a világháló és a művészet kapcsolatát, mégpedig egyfajta elbeszélés keretébe foglalva. Ez kissé ellentmondásos felütés: egy olyan mediális formátumot kíván narrativizálni, melynek inherens logikája tökéletesen ellentmond ezen szándéknak (lásd például a borgesi mottót a szöveg felütéseként). Vezérfonalnak a hipertext fogalmát kívánja megtenni, ami ugyancsak a lineáris gondolatmenet potenciális ellensége, bár kétségtelen, hogy ez önmagában nem zárja ki egy újmediális nagy narratíva megszületését. Persze maga a nyomtatott könyv mint hordozó sem feltétlenül kedvez annak, hogy valaki a (technológiai értelemben vett) hipertextről értekezzen: milyen szép is volna, ha a kiadó egy nagy levegőt véve ténylegesen hipertextuális alapot biztosítva a témának, e-könyves megoldásban is gondolkodna. (Csak én érzem úgy, hogy Szűts, bár végig gyakorlottan, minden tudományos kritériumnak megfelelően kerekíti mondandóját és alakítja hivatkozásait a kívánt formára? Sokkal könnyebben magyarázna, ha lehetősége lenne kihasználni a vizsgált elbeszélési technológiát.) Szűts javára legyen mondva: deklarált céljával ellentétben egy pillanatig sem erőlteti a kizárólagosságot áttekintésében, így fellélegezhetünk, hiszen maga a szöveg sokkal szerteágazóbb, hipertextuálisabb, mint egy fejlődéstörténet – és a szerző rutinosan fel is villantja a további lehetséges gondolati ösvényeket, amelyek közül néhányat maga is bejár.

Érdekes metodológiai megfontolás, hogy a szerző a bevezetőben mentegeti magát a hivatkozások esetében a néhol el-elmaradó oldalszámért, lévén hogy forrásai egy része online lelhető fel: Szűts ezen gesztusa jól mutatja, miként viszonyul a honi tudós közeg a digitális médiához, annak is írásközeli megnyilvánulási formáihoz. Míg angolszász közegben mondata értetlenkedő (bár jobb esetben elnéző) grimaszt csalna az olvasó arcára, addig itthon csak reménykedhetünk, hogy elnézik a szerző ezen extravaganciáját, netán metodológiai pimaszságát – a recenzens pedig teljes vállszélességgel támogatja a gyakorlatot. Itt az ideje ugyanis, hogy a szerző által bemutatott hipertextuális univerzum nem elhanyagolható szektorában, az akadémiai tartalomtermelésben is bevett gyakorlat legyen a nem nyomtatott alapú források komolyan vétele és elismerése. (Nem mintha a tudományos közbeszédnek lenne más választása persze – idő kérdése csupán a hipertext tudományos diskurzusbéli teljes térhódítása.)

Szűts alapvetően irodalomtudományi oldalról közelíti a világháló kérdését, ami egyrészt igen szimpatikus törekvés, másrészt természetesen hiányérzetet is kelthet azon olvasókban, akik kifejezetten informatikai érdeklődéssel bírnak (még akkor is, ha vannak részek, ahol alapvető információk említésre kerülnek). Mindemellett talán fontos kiemelni, hogy a szerző deklarált intenciója, miszerint a világháló művészeti, esztétikai, hogy ne mondjam hipermediális aspektusa is górcső alá kerül, talán kissé háttérbe szorul (markánsabban csak az utolsó fejezet foglalkozik a kérdéssel), hiszen a hipertext fókusza és több oldalról történő definíciója áthatja az egész vállalkozást.

A kötet hét fő részre oszlik, ami az elméletibb, hipertextre koncentráló leírásoktól, definíciós kísérletektől halad a digitális paradigmaváltás kérdésének kifejtésén át az augmentált valóság jelenéig. A fejezetek szervesen kapcsolódnak egymáshoz, logikusan követik egymást, világos gondolatmenetet biztosítanak a szövegnek, ami nem kis teljesítmény, hiszen a téma összetettsége könnyedén mellékvágányra terelhette volna, vagy legalábbis egyenetlenebbé tehette volna a tanulmányt. Szűts otthonosan mozog az elmélyültebb, elméletibb témákban éppúgy, mint a világhálót érintő trendek áttekintésében, így amellett, hogy ügyel a kronológiára, rámutat a koncepcionális rokonságokra is, megemlíti az adott kérdés megközelítésének lehetséges alternatíváit, és attól sem riad vissza, hogy esetenként jelezze példaválasztásának esetlegességét is, ami mérhetetlenül őszinte és szimpatikus gesztus.

A kötet rögvest a címével jelzett résszel indít, melyek a szerző szerint adekvát módon, egymáshoz kapcsolódva, sőt, egymással kölcsönhatásba lépve írják le a világháló természetét. A négy alapvető metafora – a bábeli könyvtár, a pillangóhatás, a hatlépésnyi távolság, illetve a végtelen majom lemmája – mára talán már közhellyé silányul az internet tudós diskurzusában, azonban Szűts Zoltán olyan alaposan és minden aspektust figyelembe véve magyarázza relevanciájukat és előtörténetüket, hogy az ember eszébe sem jut egy legyintéssel elintézni a kérdéskört. A kötet egészére is jellemző, de talán a sok hivatkozást megmozgató részekben ütközik ki igazán, hogy a szerző nagyszerűen működteti a “kevesebb több” elvét, és a hivatkozásokkal, valamint az igen hasznos bibliográfiával mutat utat az érdeklődőknek – akik érzésem szerint a kötet forgatását követően még elszántabban kutatnak az egyes jelenségek területén, mint előtte. Az ugyanis az első oldalakat követően nyilvánvaló, hogy nem pusztán kézikönyvről van szó, hanem egy nagy ívű, gondolatébresztő tanulmánykötetről, ami nem fog a polc eldugott szegletében porosodni. Mindazonáltal talán túlságosan is rigorózusra sikerült némely téma tagolása: például a négy metafora ritkán, kevéssé hangsúlyosan tér csupán vissza a szövegben, ami kissé aláásni látszik azon törekvést, miszerint a szerző ezek mentén magyarázza az internetes logika működését.

Talán nem mellékes azonban megjegyezni, hogy az ebben a szegmensben felvonultatott elméletek némelyikét maga a szerző is alkalmazta éppen e kötet promóciójában. Szűts Zoltán ezzel érdekes kísérletet végzett: tulajdonképpen a világháló lehetőségeit kihasználva vizsgálta a mémek virális terjedésének hatását, vagy akár a pillangóhatás terjedési mechanizmusát, mindezt a közösségi média bárki számára rendelkezésre álló arzenálja segítségével – tanúsíthatom, sikerrel!

Az irodalomelméleti, illetve -kritikai megközelítés természetes kapcsolódás a hipertextualitás kontextusában, ennek megfelelően a következő, immáron a hipertext hőskorának bemutatására vállalkozó rész a “szokásos elkövetők” felsorakoztatásával kezdődik: bevezetésnek a nagy klasszikus Vannevar Bushtól és Ted Nelsontól és persze a memextől és a Xanadutól kezdve eljutunk Tim Berners-Lee-ig, illetve a világháló és a webkettő elképzeléséig. A szerző néhány megjegyzése mindazonáltal megerősíti abbéli meggyőződésemet, hogy a szoftveres, internetes, digitális technológiával kapcsolatos diskurzusokba igenis szükség van mélyebb technikai elmélyülésre, amely segítségével kiküszöbölhetőek lennének bizonyos félreértések. Ilyen az, amikor a szerző Nelson kapcsán megjegyzi, hogy mind a mai napig nem léteznek olyan szövegszerkesztők, amelyek lehetővé teszik egy szöveg megjegyzésekkel, széljegyzetekkel, margóra biggyesztett hozzászólásokkal történő ellátását (47) – holott valójában napjainkban már minden modern alkalmazás képes erre a Microsoft Wordtől kezdve a felhőben használható megoldásokig bezárólag. Nemrégiben maga Nelson is elismerte a fenti funkciók megjelenését és hasznát a szövegszerkesztő szoftverekben, az azóta egyre inkább natív funkciónak mondható valós idejű szinkron szerkesztési lehetőségekről most ne is ejtsünk szót. Hasonlóképpen feleslegesnek tűnik azt mondani, hogy a Delete gomb véglegesen eltávolít tartalmakat a világhálóról, ha néhány oldallal később (56) maga a szerző is éppen ennek ellenkezőjét bizonyítja be. Mint ahogy azon sarkos kijelentés sem teljesen helytálló, miszerint “a Xanadu végül sohasem jött létre” (58), hiszen a XanaduSpace ingyenesen elérhető, kipróbálható és használható szoftver, bár kétségtelen, hogy finanszírozás hiányában a fejlesztése megtorpant. (Szegény Theodor Nelsonra egyébként is rájár a rúd: éppen a neki szentelt fejezetben láthatóan a search and replace áldozataként Teodor (sic!) lett.) Nem húsbavágó, az argumentációt akár egy fikarcnyit is veszélyeztető szarvashibákról van szó, de az ilyen és hasonló megjegyzéseket igazán megspórolhatta volna a szerző – mi pedig írjuk ezt a kötet elején deklarált technológiai szemlélet hiányának számlájára.

fwDemoOrigins-panorama2

Ezen fejezetekben Szűts rámutat, a korai elméletek, illetve elképzelések majd’ mindegyike tetten érhető jelenünk technológiai megoldásaiban, ráadásul egyes esetekben még most is előrevetítik a fejlődés lehetséges irányait. Nem “letudott” történeti felvezetéssel van dolgunk a kötet ezen részében, hiszen a szerző a kötet további részeiben többször is visszautal az itt leírt magyarázatokra és előzményekre, ha egy-egy újmediális jelenség bemutatásánál szükséges. Érdekes lett volna az ismertetésbe foglalni egyébként több vitatott értelmezést is, például Nelson Berners-Lee kritikáját is, de nem lehetetlen, hogy a kritikai diskurzusok ilyen mélységű vizsgálata a kötet határait feszegette volna. Szűts a Gutenberg-galaxis taglalása során egyébként egy kuriózumnak is beillő kitekintést nyújt Ázsiára, amiben például a nyomdatechnológia kapcsán olyan információkkal gazdagítja az olvasót, amit máshonnan magyar nyelven keresve sem találhatnánk meg.

Ha lehet ilyet mondani, egyértelműen a hipertext elméletére és irodalmi vonatkozásaira koncentráló fejezetek vonultatják fel azokat a témákat és teóriákat, melyekben a szerző a legjobban érzi magát: világos, logikus, érthető, ám szakmailag alapos, széles merítést nyújtó részek ezek, az olvasó úgy érzi, Szűts szinte lubickol a témában. A kötet harmadik részében aprólékos gonddal összeállított alfejezetekben taglalja a hipertext megannyi megnyilvánulási formáját, külön figyelmet fordítva a különböző megközelítésekre, és az azokban rejlő akár nüansznyi eltérésekre, kiváló példatárral megtámogatva a száraznak egyébként sem mondható elméleti-kritikai alapokat. Külön üdvözlendő a szerző azon igyekezete, amint párbeszédet hoz létre a már-már unalomig ismert angolszász gondolkodók meglátásai, valamint a magyar teoretikusok felvetései között.

Szűts termékenyen működteti a posztstrukturalista alapokról induló elméleti diskurzusokat a szerző, az olvasó és a szöveg viszonylatában, ahol rámutat, a világháló egyértelműen az utóbbi szegmens felé tolja el a hangsúlyt. Olyannyira, hogy ez már felveti a referencialitás problematikáját, aminek következtében a szerző sok esetben egészen egyszerűen – a hipertextuális kapcsolatok rizomatikus hálózatában – feloldódik, visszakereshetetlenné válik.

Az ilyesféle, kifejezetten elméleti alapozásnak tekinthető részeket releváns, jó érzékkel válogatott példatár követi, amelyben helyet kapnak azok a webalapú hipertextes projektek, melyek nem pusztán kihasználják a világháló adta lehetőségeket és alkalmazzák az elméletekben megfogalmazottakat, de némelyikük egészen odáig elmegy, hogy kifejezetten feszegeti a határokat, és bátran kísérletezik. A hipertext újabb iterációjaként megjelenő webkettes platformok és műfajok is helyet kapnak, így a blog és a wiki, a többszerzős megoldások is megjelennek. Szimpatikus a szerző azon hozzáállása, hogy teljes értékű platformként, illetve műfajként gondol a blogokra akár irodalmi, akár tudományos alkotás színterének vonatkozásában. Tőlünk nyugatabbra ez már egyre kevésbé kérdés, hiszen számos író vezet olyan online naplót, ami sok esetben egyre inkább kiegészítésévé, de legalábbis komoly értékkel bíró szegmensévé válik “szerzőfunkciójának” (Foucault); illetve egyre több tudós érzi úgy, hogy megkerülve a hagyományos publikációs formákat, eredményeit közvetlenül az értő-érdeklődő közönségnek adja közre. Kialakulóban lévő gyakorlat is épül már az efféle közlésmódokra: a crowdsourcing korrektúra és lektorálás már üzleti megoldásokat is eredményezett.

web20

A kötet második felének elején visszatérünk az irodalom területére, de most a hipertext időket megelőző, az elképzelést megelőlegező példák, a pszeudohipertextek tárgyalása kap teret. Sterne, Nabokov, Cortázar mellett itt kap helyet Fűzfa Balázs és Milorad Pavic Kazár szótára is, majd elérkezünk a cyberkultúra irodalmi lenyomatát vizsgáló alfejezethez, melynek fő fókusza a cyberpunkban megjelenő testreprezentáció. David Bell meghatározását idézve Szűts kijelenti, hogy a “cyberpunk azt írja le, amilyen a jövő lehetett volna” (134), mintegy implikálva, hogy általánosságban véve ez a műfaj a be nem teljesedő jóslatokról szól. Nem feltétlenül így van azonban, hiszen a technológiai fejlődés és a társadalmi átalakulás áll az érdeklődése középpontjában, és sajnos nem mondhatjuk azt, hogy a tipikus zsánerkörnyezet ne kezdene néhol riasztóan visszaköszönni. A műfaj kapcsán többnyire nem “digitális utópiáról” beszélhetünk, sokkalta valami disztópikus techno-jövőről – amit nem haladtunk még meg, előttünk jár. Bár az inkriminált alfejezet nem pusztán erről az irodalmi műfajról szól, hanem a cyberkultúráról és a virtuális valóságról, az irodalomtudományi megközelítés ez esetben szélesebb rálátás felvonultatásával árnyalhatta volna a műfaj definícióját.

Az újabb, kifejezetten irodalmi kirándulást követően a digitális paradigmaváltás kérdés kerül terítékre, vagyis elszakadunk az analóg alapú irodalmi értelmezések és gyakorlatok világától, és belépünk a hipertext kifejezetten hazai környezetébe. A szöveg felőli megközelítést logikusan folytatva első kardinális kérdésként a képernyőről történő olvasás problémája vetődik fel, ami a paradigmaváltás egyik sarkalatos pontja. Kutatási eredményekre hivatkozva Szűts rámutat, másként olvassuk a nyomtatott szöveget, mint a digitálisat – míg előbbiben könnyedén elmélyedünk, addig utóbbi esetén inkább szkennelünk, mintegy linkről linkre, kulcsszóról kulcsszóra ugrálva haladunk. Ezen meglátás megérdemelt volna egy bővebb kifejtést is, lévén, hogy az ismertetésből nem derül ki, vajon hasonló jellegű szövegeket vizsgált a kutató a megállapítások alapjaként, vagy jellegzetesen elbeszélő szöveget vetett össze jellegzetesen hipertextuális példákkal. A magam részéről azt látom – tökéletesen tudománytalan önvizsgálat alapján -, hogy az eszközök kijelzőjének fejlődésével egyre kevésbé okoz problémát hosszabb szövegek befogadása bárminemű digitális interfész segítségével, és nem igazán vettem észre azon jeleket olvasási szokásom alakulása során, amelyek a hivatkozott kutatás által kimutatott divergenciát támasztaná alá. Egyébiránt maga Szűts is finomítja ezt az értékelést később, amikor rátér az e-tinta[1] technológiával készült kijelzők bemutatására (140), ahol jelzi, hogy ez az olvasástechnológiai változás bizony feledteti a korábbi disputákat.

A digitális paradigmaváltás történetében az olvasás problematikáját megelőzte egy másik forradalom, mégpedig a zeneipar, illetve a zene mint kulturális termék területén. A világháló alig hallható hangja címet viselő alfejezetben Szűts Zoltán a fizetési hajlandóság kérdéskörében röviden vizsgálja a zeneipar analóg modelljének hanyatlását, ezzel együtt rámutat arra is, hogy valójában a digitális modellek sem oldották meg a bevételi oldal problémáját, hiszen véleménye szerint például az Amazon.com vagy az iTunes fizetős szolgáltatása csupán “kisszámú réteg körében népszerű” (144). Nem világos, a szerző milyen adatokra alapozta e kijelentését, hiszen a hivatalos statisztikák mást mutatnak, továbbá a streamingen alapuló zenei szolgáltatások (mint amilyen a Spotify vagy a Deezer) sem vallottak sorra kudarcot (152) a kötet állításával szemben – sőt, kifejezetten népszerű megoldásnak bizonyulnak jelen pillanatban.

A zeneipari példát nyilvánvalóan a könyvkiadás jelenkori kérdései miatt hangsúlyozza Szűts, hiszen a muzsika után hamar visszatér az elektronikus könyvek helyzetének taglalására. A magyar nyelvű művek terjesztésének átalakuló paradigmája című részben a könyvpiac helyzetére reflektálva azonban a szerző olyan elmaradt fejlesztések és lépések miatt ostorozza a magyar könyvkiadást, ami érzésem szerint nem feltétlen az ő hibájuk. Van sok olyan pont, nem vitás, ahol a könyvpiac honi szereplőit el lehet marasztalni esetleg az elektronikus kiadások szövevényes problematikájának halmaza ürügyén, de például azért hibáztatni bármelyik szereplőt, mert nem teszi az Amazon.com rendszerében elérhetővé kiadványát, hogy az könnyedén a Kindle olvasóeszközre kerülhessen, valójában nem nekik szól. Talán nem annyira köztudott, de az amerikai cég nem engedi a – többek között – magyar nyelvű kötetek Kindle-re történő forgalmazását (vannak egyébként mellékutas, félhivatalos megoldások, de egy komoly kiadó nyilván nem kísérletezhet ilyesmivel).[2]

A kötetet záró, hetedik nagy tartalmi egység címe, Kép a világhálón. Az új média vizuális művészete, azt sejteti, hogy a hipertext szövegiségén lépünk túl, a vizualitás, a képi reprezentáció és egyáltalán, a médiakonvergencia irányába. Itt eljutunk a könyv kézbevételekor felvetődő, a kötet alcímére vonatkozó első kérdésemhez is: vajon miért látszik meghonosulni az “új média” kifejezésforma az “újmédia” helyett? A jelzős szerkezet azt sugallja ugyanis, hogy új reprezentációs platformok (így, többes számban) jelennek meg – így a hipertext, a digitális kép, a motion graphics és ki tudja még mi, mind-mind monolitikus formákként tagozódnak be a digitális számítógép eszköztárába, holott a lényeg éppen abban ragadható meg (amit egyébként Szűts szövege a médiakonvergencia kapcsán tökéletesen alá is támaszt, körül is jár), hogy a digitális alap végérvényesen eltörli a technológiai határokat, átjárhatóvá téve a korábban elkülönülő reprezentációs logikák és formulák közötti záróvonalat. Talán a Lev Manovich által egyenesen a digitális korszak hősének kikiáltott Alan Kay metamédiumra vonatkozó elképzelései hiányoznak ahhoz, hogy ez a jelen kötetben is ilyen expliciten, kikristályosodva jelenjen meg, talán csak a jelenleg legelterjedtebbnek tűnő kifejezésforma átvételéről van szó csupán – mindenesetre lehet, hogy épp e kötet kapcsán jött el az ideje, hogy a terminológia ehelyütt is tisztázódjon.

A hipermédia, az intermédia, illetve a multimédia, a szimuláció és a képi fordulat világhálót érintő kérdésein túl kifejezetten új és üdvözlendő törekvés a kiterjesztett vagy augmentált valóság tematikájának beemelése: Magyarországon tudományos diskurzusban meglehetősen alulreprezentált fogalomról és gyakorlatról van szó (lásd az erre vonatkozó bibliográfiai gyűjtés tanulságát), miközben jelen pillanatban ez a téma tartja lázban a digitális kultúrával foglalkozó kutatók jelentős részét. Szűts eleinte a konzolokra megvalósított augmentált valóság példákat részesíti előnyben, valamint a hagyományos média egyes elemeinek átvett és továbbfejlesztett módozatait, úgy mint a könyv vagy éppen – érintőlegesen – a film. Később azonban rátér a kiterjesztett valóság egy hétköznapi, éppen ezért talán még a megemlített példáknál is húsba vágóbb aspektusának vizsgálatára, mégpedig a mobil interfészek és technológiák világára. Ez azért fontos lépés, mert legtöbben már eleve ily módon tapasztalják meg ezt az újmediális formát (a hipermédia dimenzióját) – még akkor is, ha nem feltétlenül tudatosul mindenkiben, hogy mivel is van éppen dolga. A Layar és a Wikitude böngészői, a GPS, illetve a földrajzi helyeken címkézett és előhívható tartalmak mind-mind egyre természetesebbé, hétköznapibbá, a valóságnál is valóságosabbá teszik a környezetet, információkkal töltik meg az üres tereket, és végérvényesen megváltoztatják a felhasználó és a számítógép, illetve ezen keresztül a digitális média és tartalmai kapcsolatát.

lg_wikitude

Sajnos éppen itt, kicsit talán túlságosan is hirtelen, a levegőben lógva ér véget a könyv szövege (a beígért narratíva lekerekítése hiányzik kissé) – az Ottlik-séta zárja az augmentált valóság bemutatását, aminek legfőbb aspektusa a mobilitás, a hálózati kapcsolat jelentősége, a felhasználó (sétáló) műben, szövegben, szövegvilágban való kiterjesztettsége, beágyazottsága. Ez ugyanis a világháló új kihívása és formája – és egyben újszerű kapcsolata az egyre inkább hálózatba kapcsolt felhasználói csoportokkal.

Szűts Zoltán nem kis fába vágta virtuális fejszéjét, amikor nekilátott a világhálót leíró metaforák feltérképezésének, illetve jelentésük kibontásának – az olvasók szerencséjére nem hogy nem tört bele a bizonyos eszköz éle, de nem is csorbult. Kiemelkedő teljesítmény, hogy a téma összetettsége, sokrétegűsége ellenére is jól érthető, szakszövegként is kiválóan forgatható, ugyanakkor kifejezetten élvezetes olvasmányt tár elénk. Magyarázatai tökéletesen érthetőek, ám soha nem válnak leereszkedően tudálékossá, így azok is bátran belevághatnak a kötet tanulmányozásába, akik eddig esetleg idegenkedtek volna a téma technicitásától. Nem hiú ábránd, hogy Szűts Zoltán szövege igen gyorsan megtalálja helyét az oktatásban is – nagyon valószínű, hogy hamarosan egyetemi kurzusok olvasmányaként találkozhatunk vele, és remélhetőleg, az egyik metaforához híven, hatása folyamatosan hatványozódik majd.


[1] Az e-tinta, illetve az e-papír működéséről lásd: http://hu.wikipedia.org/wiki/E-pap%C3%ADr

[2] Számomra ennél egy kissé problematikusabbnak tűnik az, hogy Szűts úgy véli, az epub formátum csak költségesebb olvasóeszközökön használható, nem úgy mint a Kindle által használt prc/mobi, ráadásul jóval kevésbé elterjedt szabványról van szó, mint az amerikai óriás által favorizált megoldás. A helyzet ugyanis az, hogy összességében az epub jóval elterjedtebb formátum (az Apple és a Sony mellett többek között a Barnes and Noble, vagy a Kobo is ezt támogatja), összehasonlíthatatlanul több e-könyvolvasó eszköz támogatja a mobival szemben: itt csupán az Amazon piaci ereje mutatkozik meg abban, hogy legalábbis kiegyenlítődik a két formátum eloszlása – de az epub (eleve piacilag is erősen támogatott, nyílt szabványként) egyáltalán nem marad el. Abban is korrekcióra szorul Szűts ostorozása, hogy a honi kiadók adósok maradnának a Kindle-formátumú magyar nyelvű kiadásokkal – elég csak egy pillantást vetni a kereskedők weboldalaira, máris jól látszik, hogy annak ellenére, hogy az Amazon nem engedi őket webboltjába közvetlenül, igenis igyekeznek figyelembe venni, hogy Magyarországon is a Kindle a legelterjedtebb eszköz, és a legtöbb esetben ott találjuk a mobi verziókat is az e-könyves oldalakon. Bár szimpatikus a szerző kiállása az e-formátumok, illetve maga az e-könyv terjedése mellett, ez a kirohanásnak beillő alfejezet véleményem szerint nem igazán illeszkedik az ilyesféle nézőpontot nélkülöző kötetbe. Itt jegyezném meg azt is, hogy célszerű lett volna többek között az anglicizmusokat következetesen egységes magyar változattá alakítani, hogy például a legzavaróbb e-book – e-könyv – elektronikus könyv triád terminológiája tisztázódjon, ami talán orvosolta volna azt is, hogy a tárgymutató utóbbi elnevezés emlegetésével csupán a bevezetőre mutat a téma részletesebb tárgyalása helyett.

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Dragon Zoltán a Szegedi Tudományegyetem Amerikanisztika tanszékének oktatója. Kutatási területei a digitális kultúra és elmélet, a filmelmélet, a filmadaptáció, és az elméleti pszichoanalízis. Könyvei: The Spectral Body: Aspects of the Cinematic Oeuvre of István Szabó (2006), Encounters of the Filmic Kind: Guidebook to Film Theories (Cristian Réka M.-mel közösen, 2008), és Tennessee Williams Hollywoodba megy, avagy a dráma és film dialógusa (2011). Az AMERICANA ? E-Journal of American Studies in Hungary folyóirat és az AMERICANA eBooks alapító szerkesztője, valamint a Digitális Kultúra és Elméletek Kutatócsoport vezetője. Webhely: www.dragonweb.hu Email: dragon@ieas-szeged.hu

2 Responses