Az intermedialitás jelenségét úton-útfélen emlegetni kétségkívül csábító trenddé vált a digitális médiumok korában. Hasonlóképp, a jelenséggel való, teoretikus reflexiók keretében végbemenő foglalatosság is egyre meghatározóbb, ugyanakkor rendkívül diffúz paradigmaként épült be a tudományos gondolkodásba. Sándor Katalin Nyugtalanító írás/képek. A vizuális költészet intermedialitásáról című kötete – melynek szerves előzménye a szerző sikeresen megvédett doktori értekezése – az irodalom felől, ám cseppet sem a klasszikusnak mondható diszciplináris szigor árnyékában közelít a médiumköziség sokrétű problémájához.

borito

A kötet nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a vizuális költészet három meghatározó vonulatában (a konkrét költészetben, a betűköltészetben és a kollázsok sajátos formációjában) kövesse nyomon a képi és a textuális közegek egyidejű jelenléte által meghatározott összetett formákban újra és újra tetten érhető, az alkotások textúráját egyfajta permanens izgalomban, nyugtalanságban tartó, „a megnevezések elől mindegyre kitérő szöveg-kép probléma[ként]ˮ (12. o.) tételezett médiumköziség pontos mibenlétét.

Henri Chopin: cím nélkül

Henri Chopin: cím nélkül

A szerző mindehhez a könyv bő első harmadában magát az intermedialitást, illetőleg a terminus köré épült különféle, rendkívül szerteágazó elméleti megközelítéseket veszi módszeresen górcső alá, hogy aztán immár ebben a sokszínűségében is kritikai igénnyel körülpásztázott terminológiai környezetben, ugyanakkor hangsúlyozottan nem egy önkényesen kiemelt elméleti útvonalat követve térjen rá a vizuális költészet címben is kijelölt témájára. A fogalmi feltérképezés a bevezető gondolatok után némi történeti kitekintéssel veszi kezdetét (többek közt Horatius, Leonardo da Vinci és Lessing a mediális reflexiók szempontjából releváns nézeteinek a felvillantásával), hogy aztán ezen „előtörténete[k]ˮ (26. o.) ismeretében nyíljon meg az út az intermedialitással foglalkozó újabb kori vizsgálódások két, a szerző gondolatmenetében világosan és markánsan kirajzolódó tömbjének részletesebb bemutatása előtt.

Géczi János: Tépés. Velence, 1994. 4. 9.

Géczi János: Tépés. Velence, 1994. 4. 9.

Ez a két paradigmatikus vonulat a következő: a médiumköziséget a konkrét viszonyleírások felől megragadni igyekvő, sokszor csak deskriptív kereteket adó, a mediális egymásra hatások jelenségeit rendszerezni kívánó elméleti megközelítések sora, illetőleg a jelenség „(posztstrukturalista) újragondolásai[ból]ˮ (46. o.) fakadó, a közöttiségnek és a kép/szöveg-viszonyok heterogenitásának kritikai reflexióját tételező teóriák köre (ahol Kristeva, Barthes, Lyotard, valamint Mitchell jól ismert, diskurzusteremtő nyomdokain haladhatunk). Míg a szerző az előbbiek közé jobbára a médiumközi jelenségeket egyfajta taxonomikus struktúrába – olykor valóban csak nagy áldozatok árán – bezsúfolni igyekvő elgondolásokat sorolja (például Kibédi Varga Áron, Werner Wolf vagy éppenséggel Irina Rajewsky sajátos tipológiákat életre hívó elméleteit), addig az utóbbi tömbbe azok a teoretikus el- és továbbgondolások kerültek, amelyek számára „az intermedialitás reflexiója [...] nem arra fut ki, hogy a médiumok közötti és a médiumokon belüli különbségeket, feszültségeket, töréseket valamilyen értelemegészbe integrálj[ák]ˮ (uo.). Az erre irányuló törekvésekbe is betekintést nyerhetünk többek közt Jørgen Bruhn, Henk Oosterling, illetve Joachim Paech elméleteinek példái által.

Hansjörg Mayer: Alphabet

Hansjörg Mayer: Alphabet

A kötet ezzel a meglehetősen sűrű, ugyanakkor relevanciájában és alaposságában megkérdőjelezhetetlen teoretikus térképnek a felvázolásával maradéktalanul felhívja a figyelmet arra, hogy az újabb kori intermedialitás-kutatásokban – a tipológiák kiteljesedésével párhuzamos – elmozdulás tapasztalható, amely az interdiszciplináris megközelítések sodrában mind jobban kitágítja a terminus jelentését, illetve annak alkalmazási körét. A köztesség jelensége ekképp fokozatosan kitörni látszik a médiumhatárokra irányított figyelem piedesztálra emelt fétiséből (a viszonyleírások, az átmenet típusainak meghatározása, az egymás-mellettiségek formalizálásai, stb.) és egy annál sokkalta tágabb, illetve alapvetően kritikai hangvételű koncepcióval koncentrál a médiumköziségre, mint egy meghatározott kulturális, társadalmi, politikai és mediális miliőben konstituálódó, korántsem ártatlan vagy „pőre” esztétikai dimenzióra szűkíthető gyakorlatra.

Géczi János: Képversek: Róma

Géczi János: Képversek: Róma

A vizuális költészet fent említett, tágabb intermedialitás-koncepció által vezérelt vizsgálatában Sándor Katalin a rendszerező alapú (a különbségek interpretatív feloldásában akár öntudatlanul is érdekelt) megközelítések helyett egyértelműen a posztstrukturalista alapokról kiinduló teóriák felé orientálódik. Nota bene: a tipologizáló szemlélet pellengérre állítása nem az inadekvátság eleve elvető ítéletének fenyegetően egysíkú kritikájában történik; sokkal inkább egyfajta nézőpontokat ötvöző, az elméleti behatároltság tanulságait szem előtt tartó, konstruktív továbbgondolásnak lehetünk tanúi. A mediális heterogenitás lineárisan felfejthetetlen tapasztalatának hangsúlyozása és folytonos játékban tartása, valamint ehhez kapcsolódóan a médiumköziség kizökkentése a pusztán fogalmi kategóriákból a befogadás testi (érzékszervi) vonatkozásaiban is tetten érhető. Ennek megfelelően a szerző az érzéki(ség) bizonytalanságától művileg nem elszakított aktusaival is számolva egy rendkívül széles értelmezői spektrumot nyit a tulajdonképpeni vizsgálat tárgyául kijelölt vizuális líra három típusa előtt.

Szombathy Bálint: Töredékek az ábécéskönyvből

Szombathy Bálint: Töredékek az ábécéskönyvből

Az „írás/képek” vizsgálata tehát ezen az igen alaposan felvezetett és átgondolt elméleti terrénumon alapszik, amelyhez a kötet legvégén az elemzett műveket megjelenítő – jelen esetben kiváltképp nélkülözhetetlen – képi melléklet (összesen negyvenkét alkotás) nyújt további tájékozódási lehetőséget. A sorra vett vizuális költészeti irányzatok mindegyikéről kapunk egy szűkebb, azok irányzati elhelyezését megkönnyítő, egyúttal a kritikai hangvételtől sem mentes és a különféle besorolási kísérletek ambivalenciáját is feltárni igyekvő, történeti szempontú elemzést, amelyhez a konkrét műelemzések nyomán feltáruló, a szó és a kép különféle konfigurációs lehetőségeinek médiumköziségével kapcsolatos teoretikus tanulságok, megfontolások társulnak. Elemzései során a szerző figyelemre méltó gondolati koherenciával építi ki a vizuális líra egyes típusai között azt a szerves kapcsolatot, amely az intermedialitás tágabb koncepcióját szem előtt tartva a képszövegek „redukálhatatlan sokféleség[ére]” (151. o.) és „a nyelv korporealitásá[ra]” (152. o.) fókuszálva teremti meg a verbalitás határain mozgó műfajok egységes keretét.

Konrad Balder Schäuffelen: Szélrózsa

Konrad Balder Schäuffelen: Szélrózsa

A konkrét költészet kapcsán kiemelt jelentőséggel bír az „írás materialitásának” (65. o.) a képiség felé elmozduló, a nyelv anyagiságát rekurzív és kontextualitásától eloldott hivatkozási pontként láttatni kívánó önreferenciális mozzanata, ami azonban számos ambivalenciával is bír. Konrad Balder Schäuffelen Szélrózsa című költeményének vonatkozásában ez különösen szembeötlővé válik: a vers egy vizuális centrumból széttartó és a rózsával kapcsolatos legkülönfélébb asszociációkat megfogalmazó sorokból felépülő „szélrózsa” képét ölti magára. Sándor Katalin elemzésében világosan rámutat, hogy bár a rózsa mint szóalak és mint a sorokból összeálló vizuális kompozíció uralja a művet, annak olvashatósága „nem a szóban van benne valamiféle adottságként, hanem az általunk létrehozott [...] (kulturális) kontextusokban” (78. o.). Nyilvánvalóan meghatározó tehát a vizuális dimenzió a konkrét költészetben, ugyanakkor annak nyelvi-kulturális környezetről való leválaszthatósága több mint problematikus, ha a médiumköziség kérdése felől közelítünk a költeményekhez.

Hasonlóan radikális elgondolással szembesülünk a betűversek teoretikus önpozicionálási kísérletei kapcsán, amelyek tudatosan az írás mediális koherenciájának megbontását és az olvashatóság megkérdőjelezését állítják a középpontba. Az írásjegyek nyelvi interpretációt felszámoló paradox aktusára bukkanhatunk az olyan művekben, mint például Jeremy Adler Írógép-vers című alkotása, amelyben „nem nyelvi textust olvasunk, hanem képi textúrát tapogatunk le” (106. o.). Mindazonáltal a nyelv materialitásának és alakiságának előtérbe helyezése – még ha az olvashatóság rovására történik is – ez esetben sem fogja végrehajtani „a nyelvi dimenzió teljes kikapcsolás[ának]” (112. o.) idealisztikus mozzanatát, amint erre Sándor Katalin nyomatékosan felhívja a figyelmünket.

Jeremy Adler: Írógép-vers

Jeremy Adler: Írógép-vers

A szó-kép dimenziók megbonthatatlan egységének talán egyik legismertebb formáját képviselik a kollázsok, amelyekben a tágabb nyelvi és kulturális környezet legkülönfélébb elemeinek a kreatív mediális játéktérbe való bevonása, illetve ezen elemek kritikai (újra)pozicionálása válik központi kérdéssé mind az alkotói, mind pedig a befogadói oldalról. Ebből a szempontból különösen tanulságos a szerző Zalán Tibor Mi van? című kollázsáról készített elemzése. Sándor Katalin szerint Zalán képverse egyfajta metakölteményként aposztrofálható, amelyben a címben felvetett kérdés egyrészről a látható és olvasható mediális minőségek lehetséges interpretációjára, másrészről pedig arra a háttérben megbúvó „kulturális tudásrendszer[re]” kérdez rá, „amivel a kollázshoz fordulunk” (122. o.). A Mi van? tehát egy „önreflexív kérdéssé” (123. o.) alakul, ami a kollázsok olvashatóságával szembeni alapvető kritikai attitűd ébren tartásának zálogaként jelenhet meg a néző/olvasó előtt.

Zalán Tibor: Mi van?

Zalán Tibor: Mi van?

A szerző gondolatmenetét követve, a vizuális költészetben megnyilvánuló mediális heterogenitás tehát nem egy strukturális absztrakció mentén bekövetkező, mediális alkotóelemekre való szétbonthatóságban és az egymásmellettiségre való redukálhatóságban tetten érhető, vagy éppenséggel adaptációs képletek összességében kimerülő jelenség. A köztesség sokkal inkább egy folytonos „kimozdító kérdés[ként]” (153. o.) tételeződő, a verbális és a vizuális észleleteket egyszerre izgalomban és feszültségben tartó, voltaképp lezárhatatlan és pontosan ebben a lezárhatatlanságban megragadható és termékennyé tehető kulturális folyamat értelmezői tapasztalatát ölti magára.

Tagadhatatlanul hasonló kérdések és problémák mátrixában közelíthető meg a digitális költészet is, amelyet a kötet a három nagyobb lírai típust célkeresztben tartó koncepció lezárásaként, mintegy a képversek tükrében továbbgondolásra érdemes kitekintésként tárgyal. Ez a rövid fejezet szintén konzekvensen megerősíti és alátámasztja annak a fogalmi megközelítésnek a használhatóságát, amely egyfajta metanézőpontra törekedve emeli ki az intermedialitás jelenségét az adaptív átfordítások közegéből, és helyezi azt egy szélesebb körű, a kulturális értelemképzés medialitására reflektáló, „a megfigyelés megfigyelésé[t]” (90. o.) szem előtt tartó elgondolás gyújtópontjába. (Például a digitális költészet esetén nem csupán kép és szöveg konvencionális kölcsönhatására, együtt- vagy különmozgására, hanem a virtuális tér testtapasztalatára, az észlelhetőség határán mozgó mediális elmozdulások sajátos problematikájára, mondhatni a digitalitás ideológiájára is rámutat).

Camille Utterback és Romy Achituv: Text Rain

Camille Utterback és Romy Achituv: Text Rain

Összességében tehát elmondható, hogy A nyugtalanító írás/képek egy igen komplex és részint talán magának a kötetnek a határait is folyamatosan feszegető – ugyanakkor nem fenyegető – kérdéskörre irányítja a figyelmet. A vizuális költészet interpretatív horizontjának felvillantása ez esetben több lesz puszta „felvillanásnál”, s a műelemzésekhez társuló intermedialitás-elméletek panoptikuma által az olvasó igen alapos rálátást kap a médiumköziség körüli elméleti gócpontokra és az azokban, illetve azok közt feszülő, olykor valóban szembetűnő ambivalenciákra. Sándor Katalin következetesen alkalmazott kritikai szemlélete ugyanakkor hozzásegít minket ahhoz is, hogy a teoretikus rengetegből kibukkanva egy reflexíven alkalmazott nézőpont mentén követhessük végig a vizuális költészet elénk tárt nyomait, mindeközben pedig kétségtelenül érzékelni fogjuk, hogy az elméleti horgonyok itt kényszerű túlsúlyoknál bőven többek.

(Sándor Katalin: Nyugtalanító írás/képek. A vizuális költészet intermedialitásáról. Erdélyi Tudományos Füzetek, 271. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület, 2011. 195. o.)

Hozzászólások

hozzászólás