Blogunkban a főcímek kapcsán már foglalkoztunk a paratextualitással, most azonban a World Press Photo kiállításon (mely a Millenáris Fogadójában látható szeptember 25.-e és október 25.-e között) szerzett tapasztalataim alapján egy olyan paratextusra szeretném irányítani a figyelmet, mely a közvetítő médium tekintetében is eltér a főszövegtől: a sajtófotóra.

A fényképezésen belül a sajtófotó kategóriája külön műfajcsoportot képvisel, hiszen esetében a célt elsősorban nem az esztétikai kívánalmak határozzák meg, hanem a dokumentálás, az írás minél korrektebb és sokatmondóbb illusztrációja. Éppen ezért ezek a fényképek kontextusuktól megfosztva jelentéktelenné, semmitmondóvá válhatnának. Ezt valószínűleg a World Press Photo kiállítás szervezői is így érezhették, hiszen – a cikkbeli megjelenő egymondatos képaláírás helyett – a fotók mindegyike mellett rövid leírást olvashatunk arról, hogy hol készült és mit mutat be az adott alkotás, továbbá címükben is utalnak a referencialitásra (pl. a kiállítás győztes fotójának címe:). Így a sajtófotó nem választódik le teljesen a főszövegről, hanem inkább csak az arány változik a kép és a szöveg között: míg egy egy kolumnás cikket egy, maximum két fénykép kísér, addig a kiállításon egy képet vagy egy képsorozatot 4-5 mondat kontextualizál.

61 Carlo Gianferro, Portré, 1. díj

Ezek a szövegek nagyban hozzásegítik a befogadót ahhoz, hogy megértse: mitől különlegesek a képek. Hiszen sok kép abszolút nem tűnik „jónak”, mégis, ha elolvassuk a hozzájuk tartozó néhány mondatos „cikket”, akkor az elkészítéséhez szükséges újságírói munka miatt már tudjuk értékelni őket. Ugyanis e fényképek (és természetesen a hozzájuk tartozó cikkek) elkészültét általában hihetetlen sok munka előzi meg: az újságírónak meg kell ismernie a témát, szinte a részéve kell válni, be kell épülnie – ezzel együtt azonban a képeknek a kevésbé felkészültek számára is „ütőseknek” kell lenniük. Úgy kell tehát a fotóriporternek a tárgy közelébe férkőznie, hogy közben megtart egy külső, kritikai nézőpontot is, ahonnan rálátást nyújthat a témára mások számára is. Jó példa erre Gen Yamaguchi sorozata, mely a Hétköznapok kategóriában lett 3. helyezett: egy olyan családot mutat be, melyben az anyuka négy évvel ezelőtt elvesztette férjét, így egyedül neveli kilencéves hármasikreit, akik közül kettő autista. A magyarázó szöveg nélkül a befogadó nem értené, miért viselkednek furcsán a gyerekek a képeken, vagy hogy miért sír az anya.

17 Gen Yamaguchi, Hétköznapok 3. díj

A sajtófotó még egy nagyon lényeges dologban különbözik a beállított képektől: a fotóriporternek ugyanis jóadag szerencsére is szüksége van, hiszen egy-egy „ellesett pillanat”, sokkal megrázóbb lehet, mint egy gondosan megtervezett beállítás – nem véletlen, hogy a legtöbb kiállított kép az „egyszeriség” és „megismételhetetlenség” érzetét kelti, ahogyan például Lissette Lemus felvétele, melyen El Salvador-i diákok két iskolatársuk édesanyjának holttestét nézik egy kisbuszból. A gyerekek arcáról az értetlenség, a döbbenet és a fájdalom jelei olvashatók le – az úgynevezett fejlett országokból származó látogatót pedig sokként éri, hogy vannak olyan helyek a világon, ahol ez egyáltalán megtörténhet.

Azonban ha egyszer megismertük a kontextust, képesek vagyunk-e tisztán esztétikai kritériumok alapján megítélni a képeket? Véleményem szerint ez szinte lehetetlen, de talán nem is szükséges. Ezt mutatja, hogy néhány kategóriában mintha a munkakörülmények nehézsége, vagy éppen a dokumentált esemény megrendítő ereje döntött volna a helyezések között. Ezáltal a „sajtófotó” címke méginkább elkülönül a fényképészeti műfajokon belül, hiszen a képek minőségét a fotó művészi értéke és referenciális kontextusa együtt határozzák meg – szemben mondjuk a tájképekkel vagy a portrékkal. Ezek alapján a jó sajtófotó olyan, mint egy reklám: felkelti az érdeklődést a cikk iránt, valamint érzelmi reagálásra készteti a befogadót még az olvasás előtt. Vagyis olyan, mintha a cím (vagy a korábban közölt cikkre visszautalva: a főcím) vizuális megfelelője lenne.

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

A Szegedi Tudományegyetem végzős kommunikáció-magyar szakos hallgatója vagyok. A filmelméti és filmtörténeti speciális képzésen 2008-ban végeztem. Érdeklődésem középpontjában az adaptáció, a narratológia, illetve a vizuális kultúra áll.

4 Responses

  1. silencio

    Míg nem olvastam e cikket, nem értettem, mégis miért, milyen megfontolásból lett az év sajtófotója az év sajtófotója. Hát ezen gondolatmenet alapján. Kiválasztásával mintha a zsűri téged akart volna igazolni.
    Szinte az összes kiállított munka közül ugyanis talán éppen ez függ a legjobban attól a pár mondattól, mely alapján igazán értékelni tudjuk. Suau fotója önmagában ?erőtlen?, nincs benne semmi rendkívüli. Csupán egy rendőrt látunk rajta, amint maga elé tartott fegyverével óvakodik előre egy lakásban. Ettől még nem lesz a kép különlegessé, láttunk már ilyet, sőt ?még ilyenebbet? is. Az a néhány mondat ?kelti életre?, melyből megtudjuk, hogy a clevelandi zsaru egy jelzáloggal terhelt házban teljesíti épp kötelességét: fegyverével valójában a házban lakó családot ?keresi?, illetve azt ellenőrzi, hogy azok valóban elhagyták hajlékukat miután fizetésképtelenné váltak, és elvették tőlük azt.
    Az év sajtófotója valóban igazolja, amit írsz.
    Amiért én mégsem értek teljesen egyet cikked minden megállapításával, azt pont arra tudom visszavezetni, hogy messzemenőleg nem értek egyet a fődíjas munka ?fődíjasságával?.
    A kiállításon 196 képet láthattunk. Mielőtt olyan közelségbe érhettem volna némelyikhez, hogy akár csak el tudtam volna olvasni a kísérő szöveget, számos kép már elsőre lenyűgözött. Csak néztem, és miután kigyönyörködtem benne magam, csak utána olvastam el, miről is szól valójában.
    Jó példa erre az általad is beszúrt sorozat első fotója. Egy példája az önmagában fantasztikus munkáknak. Lenyűgöző, mennyi érzést hordoz önmagában. Árad belőle a magány, az elhagyottság. Valami nincs rendben, egy gyermek ül magába roskadva, arcát elrejtve, a háttérben heverő labda csak erősíti az érzést bennünk. Esetében a magyarázat másodlagos. Nem ?teremti újra? a képet, igazából nem ad hozzá sokat, tökéletessége nem függ tőle.
    A sajtófotó is csak fotó. És mint ilyen, egy sajtófotó is képes önmagában lenyűgözni, minden további magyarázat nélkül. Hogy mennyiben függ attól a pár mondattól, az már más kérdés. Számomra itt húzódik a mérce. Amelyik kép magyarázatra szorul, az már alapból nem lehet az év fotója. De ezek szerint az év sajtófotója simán.

    Válasz
  2. Gollowitzer Dia

    huhh, ez nem lett rövid :-)
    szerintem nagyjából egyet értünk – én sem gondolom úgy, hogy a győztes kép volt a legjobb választás. talán még a tatamira csöpögő vér is alkalmasabb lett volna arra, hogy képviselje a 2009-es kiállítást.
    mondjuk szerintem a kulturális közelség is sokat nyomott a lattban az ítélethozás során.
    de ha már ennyit beszéltünk a győztesről, gyorsan be is rakom a cikk után.

    Válasz
  3. silencio

    Azt nem tudom, mennyi szerepe lehetett a kulturális közelségnek a kiválasztásban. Mert kinek a kultúrájához kell közel állnia? A kiállítás vándorkiállítás, különböző kultúrával rendelkező társadalmakban, az év sajtófotója pedig mindenhol ugyanez? :-) Azt a 13 szakértőt (zsűri) persze nem ismerem név, és származás szerint, de az bizonyos, hogy különböző kultúrákat képviseltek.

    Válasz
  4. silencio

    jah, és köszi a módosítást, így volt értelme annyit pötyögnöm róla :-)

    Válasz