Árnyas Koppány Ákos szegedi képzőművész új vizekre evezett: a budapesti közönség első ízben láthatta önálló tárlatát. Habár Szegeden és Norvégiában már jelentkezett egyéni kiállítással, számos városban és országban pedig csoportos megmozdulásokon vett részt (Cambridge, Zsombolya, Makó, Szentendre stb.), tárlatával a fővárosi Galéria IX.-ben egy számára is ismeretlen közönségnek mutatkozott be.

Árnyas művészete az utóbbi időben szinte szó szerint a közönség szeme előtt alakul, és nemcsak azért, mert nagy hangsúlyt fektet az internetre, rendszeresen frissíti a Facebook oldalát és a blogját, hanem azért is, mert állandó alkotó a szegedi REÖK Palota újdonsült látványműtermében, a 6-os szobában. A REÖK-ben, Szeged egyik legjelentősebb kulturális intézményében festőműtermet kapni önmagában is nagy elismerést jelent, és ezt csak fokozza, hogy a helyi érdeklődők munka közben is meglátogathatják, akár órákig elidőzhetnek a dolgozó művész társaságában. Ez olyan nagyfokú magabiztosság-érzetet adhat, amitől már csak egy-két lépés az elkényelmesedés. (Egy vidéki város langyos kulturális vizében erre egyébként is van esély.) Árnyas viszont tudatosan próbálta elkerülni ezt az állapotot: fogta a Szeged környéki művészetkedvelők által már jól ismert kiállítási anyagát, és olyan emberek közé vitte, akiknek a túlnyomó többsége még a nevével sem találkozott.

A Galéria IX. két termének falait két különböző tematikájú festményanyag töltötte meg: az első, tágasabb térben a Szőke-Tisza-Virág című sorozat válogatott darabjait, az ebből nyíló kisebb teremben pedig Árnyas korábbi, Norvégiában készült képeinek legjobbjait láthattuk. A január 17-i megnyitó ünnepségen a galéria vezetője, Vásárhelyi Antal grafikusművész méltatta a fiatal kolléga munkáit, majd Árnyas Koppány szólt a teltházas közönséghez. Röviden, tömören beszélt a feldolgozott témákról, a hozzájuk kötődő személyes élményeiről, a kiállítási anyag összerendezésének problematikájáról, a Szőke Tisza nevű hajó sorsáról és a norvégiai utazásairól.

A kiállítást látszólagos kettősség jellemezte, ami a képek installálási szisztémáját, a témák határozott elválasztását, a szegedi és a norvégiai képek külön terembe zárását tekintve egyaránt megmutatkozott. Az egyes alkotásokra fókuszálva még inkább erősödött ez az érzés: személyes élmények, bejárt és képzeletbeli terek keveredtek a vásznakon, a geometrikus, pontos, precíz formák rendszerét/ritmusát megtörték az absztrakt, organikus elemek, amelyek szinte berontottak egy-egy kép kompozíciójába. Az egymásnak feszülő emberi és természeti erőt, az építési és a pusztulási folyamatok versengésének fázisait láttuk, azt, ahogyan a természet erejének őszinte megnyilvánulásai akaratlanul is kioltották a teremtő ember erőfeszítéseit.

Árnyas tárlata aktuális témát dolgozott fel. A Szőke Tisza Magyarország legnagyobb kétkerekes gőzhajója volt. Neve az aktuális politikai viszonyoknak megfelelően változott: IV. Károly, Sas, Felszabadulás, Szent Imre. A Szőke Tiszát 1978-ban kapta egy szegedi hajó után, melyet abban az évben bontottak le. Pályafutását a Dunán kezdte 1917-ben, majd meglehetősen kalandos időszak után Szegedre került, a Tiszára, ahol diszkóhajóként működött. A 2000-es évek elején pusztulásnak indult, az elhanyagoltság mára teljesen felemésztette. Többször került új tulajdonoshoz, minden alkalommal szó esett a felújítási tervekről is, de ezek egyike sem jutott el a megvalósulásig. Több mint egy évtizede leselejtezték és elvontatták a szeged-tápéi jachtkikötőbe, majd 2013 ősszén lebontották. Árnyas soha nem járt a hajó gyomrában, csak kívülről látta nap mint nap, iskolába menet. A Szőke-Tisza-Virág sorozat festményein mégis belső tereket ábrázol, a hajóban tett képzeletbeli sétájának kiragadott képeit. Emberalak ritkán jelenik meg az alkotásokon, de ha mégis, az arányai – a norvég-korszak képeivel ellentétben – valóságosak. A színhasználat beszédes: a hajó elemeit, omló plafonját, beszakadt gerendáit tört színek jellemzik, a realisztikusan megfestett szabályos tárgyak monokrómba hajló piszkos, kevert színeibe hömpölygő víztömegként tör be a tiszta (talán tubus) színekkel felhordott, rikító, vibráló, pasztózus absztrakció. Az önmagából fakadó, zabolázhatatlan, primér erő tisztasága, örök léte és az ember alkotta tárgyak, terek predesztinált mulandósága, fakó mivolta mind-mind gyönyörűen kiolvasható a színkezelésből.

A norvég-korszak képei több tiszta színnel és kisebb méretű vásznakon, de ugyancsak a természetes és mesterséges elemek, formák, képződmények ellentétét jelenítették meg. (Vagyis a fent említett szembetűnő tematikai kettősség pusztán látszólagos, a felületes vizsgálódás eredménye.) Árnyas eddigi munkássága a geometria és az ornamentika körül mozog, melyek a vizuális jelenlét szintjén kiegyenlítik egymást. Néha eltolódnak ugyan az arányok, vagy hangsúlyossá válik az emberi alak és az önarckép, ez az útkereső bizonytalanság azonban egy pályakezdő, húszas éveiben járó képzőművész esetén inkább a hiányával keltene aggodalmat.

Árnyas két alkalommal is járt Norvégiában, mindkétszer pár hónapig tartózkodott az országban. Az új környezet, táj, építészet, élet- és szemléletmód elkerülhetetlenül hatott rá, kontrasztot képezve a megszokott magyarországi, dél-alföldi látvánnyal. Mintha a skandináv országban rádöbbent volna a természet hatalmasságára, és hazatérve az itthoni környezetben és látványban is elkezdte volna (tudatosan vagy tudat alatt) keresni, tetten érni a környezet erejének megnyilvánulásait – például a Szőke Tisza pusztulását. Árnyas úgy beszél az ember és a környezete viszonyáról, hogy az embert vizuálisan zárójelbe teszi, elhagyja a képekről és helyére a produktumait helyezi. A norvég-korszak képein házakat, különféle architekturális elemből összeállított hibrid építményeket jelenít meg, melyeket szabvány, matematika, geometria, pontosság és precizitás jellemez. Ezt állítja szembe a természettel. Ez az ellentét azonban látszólagos. Hiszen bizonyos értelemben a természet sem más, mint matematika, precizitás, ami nem ismer véletleneket, talán pontosabb bármilyen ember által létrehozott produktumnál.

Talán ezért nem melankolikusak Árnyas festményei. Nem keltik az elmúlás, a kilátástalan küzdelem, a pusztítás lehangoló vagy frusztráló hangulatát. Árnyas nem kesereg a felismerésein, legalábbis vizuálisan nem fejezi ki azt. A képeivel közöl, tényeket tár elénk, nem kertel, de mégis a háttérbe vonul, ránk bízza azok értelmezését, nem kommentálja őket és nem árulja el a közönségének, hogy őt hogyan érinti mindez. Ez az attitűd teret ad a közönségnek, a befogadó gondolatainak. Árnyas helyesen teszi, hogy nem erőltet értelmezési folyamatokat, csak azok támpillérjeit jelöli ki, nem tolja előrébb saját személyét a képeinél, nem közli előre, hogy mit kellene látnunk, észrevennünk a festményeken.

A tárlat címe is több értelmezési lehetőséget rejt magában. Hajóval jöttem: hajóval, tehát közlekedési eszközzel, építménnyel, masinával, ami víz nélkül nem működik. Hiába feltaláló az emberiség, minden téren az adott körülményekre kell támaszkodnia. Árnyas hajóval jött – hozta magával a Szőke Tisza nevű hajót, egyenesen a képzelet és valóság találkozási felületéről. Hajóval jött – eljött ide valahonnan, hogy megismerjék, hogy újdonság legyen, hogy kiderüljön, valóban újdonság-e.

Árnyas Koppány Ákos

Egészen biztos, hogy Árnyas Koppány Ákos festészete jelentősen tisztulni fog, a gesztusok, a színhasználat és a témák tekintetében egyaránt. Zavarba ejtően fiatal képzőművész, akitől még zavarba ejtően nagy eredmények várhatók. Jelen kiállításának magas létszámú közönsége azt támasztja alá, hogy befogadóra talál a majdnem teljesen ismeretlen közegben is és van igény a vizuális beszédmódjára.

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

1991-ben születtem, azóta egy csomó vizualitással kapcsolatos gyakorlati és elméleti dolgot tanultam már (festészet, design, animációkészítés stb.), most épp az SZTE-BTK Vizuális kultúratudomány mesterszakán teszem ezt. Leginkább mégis költő vagyok, 2012 óta rendszeresen publikálok országos irodalmi lapokban.