A szegedi Belvárosi Galériában évszaktól függetlenül mindig hőség van. A Lenyomatok című tárlaton Laczkó Andrea és Peták Mária szegedi festőnők képeinek meleg színvilága erre kellően rásegített, és a lágy atmoszféra már a küszöbön hatalma alá vont. Elvárásokkal érkeztem, mert ismerem a munkáikat, Szegeden már számos alkalommal megmutatkoztak, sőt, az aktuálishoz hasonló közös, kettős kiállítást is rendeztek. A páros most is a szokásos formáját hozta.

10723627_331526243696027_1121598549_n

A kis galéria jobb falán Peták Mária, bal oldalt Laczkó Andrea festményei kaptak helyet. A szűk térnek megfelelően kisméretű képekkel jelentkeztek, de jellemzően nem is dolgoznak méteres vásznakkal. Külön-külön és összességében is majd’ egységes anyag fogadta a kiállításra látogatókat. Technikáik a külső szemlélő számára nem különböznek sokban, a színkészleteik ugyanabból a halmazból merítenek, és a finom nőiesség végképp összefogja nonfiguratív munkáikat.

10723471_803690599651690_1218071968_n

Peták Mária festményein nagy, energiával töltött gesztusok és apró, csak a sokadik szemlélésre észrevehető részletek teremtenek egységet. Kötéltáncot jár rajtuk a harmónia, és néha egy-egy pillanatra, mikor egyik képe előtt állva pihen a szemem a nyugodt foltokon, színeken, mintha bevágnának egy horrorisztikus snittet: a vonalak karmokká válnak, és valami erőszakos energia próbál a felszínre jutni. Zabolázatlan érzések, amelyeket most szelídségre utasítottak, de fel-feltörnek az egyszer megjelenített formák önálló utóéletében. Az az érzésem, hogy Peták Mária előbb vagy utóbb szabadjára engedi ezeket az erőket, amelyek figyelemre vágynak, és ütősebb munkákkal fog jelentkezni. Ennek előszele ezen a kiállításon egyértelműen érződik két nagyobb méretű képén, amelyeket a nemrég fiatalon elhunyt festőtárs, Kereszty Zsolt emlékére készített. Hátborzongató foltokat, erőteljes színeket, összeomló irányokat, egyszóval mélyről jövő megrendültséget jelenített meg. Ezek a képek kilógnak a többiek közül, más irányba nyitnak, ami izgalmasabb, mint az általánosan rá jellemző – szinte túlzott és közhelyes – lágyság és szelíd nőiesség. A szakmai tudása, a türelme és a precizitása nem kétséges, és mind nagy erény, de ez önmagában nem elég ahhoz, hogy valaki kitűnjön a művészek rengetegéből, hogy újat vagy maradandót alkosson. Peták Mária munkáiban most az a legérdekesebb, hogy mi fog belőle kialakulni. Mintha már megállt volna, és körvonalazódott volna a stílusa, de egy titokzatos másik kezdi átszőni újabb festményeit tisztább színeivel, keményebb ecsetkezelésével. Ez az állapot izgalmas, talán direkt kelti ezt a feszültséget az alkotó. Olyan számomra, mint egy gúla csúcsára helyezett üveggolyó – nincs mit tennünk nekünk, szemlélőknek, megvárjuk, meddig tart ez az egyensúly, s hol találja meg a következőt.

10726343_803690512985032_1537783475_n

Laczkó Andrea teljesen száműzte munkáiból a tiszta színeket, az okkersárga tört formáival dolgozik. Stílusa határozottabbnak, tisztábbnak tűnik. Az aprólékos részletek adják nála is az alapot, amelyet egybefüggő, fehér foltokkal, formákkal tör meg, kompenzál, ezek azonban egyáltalán nem gesztusok, hanem inkább kitakarásos technikára emlékeztető – nem vagyok benne biztos, hogy valóban az – elegáns, sőt, ünnepélyes sima felületek. Nonfiguratívak a festmények, de a felületek olykor ember- vagy angyalformává állnak össze. A leegyszerűsített, letisztított formák nagy merészséggel vallási jelleget, ikonokat idéznek.

10589491_803690132985070_70156459_n

Nézőpontja mintha az égben volna. A felületek vastag alapozásába vájt karcok, árkok, gyűrések – amelyek Peták technikájának is alapjául szolgálnak, de megjelenik például Marosi Kata, Felházi Ágnes és Nádas Alexandra művésznőknél is – izgalmas textúrát kölcsönöznek a képeknek, és térképként vagy felülnézeti tájként is értelmezhetőek, amire a földszínek használata is ráerősít. Ebben az esetben a fehér formák felhőrétegeknek feleltethetőek meg, s már az égben is vagyunk. Így megint magasztos, vallásos, globális érzések kerítenek hatalmukba. Nincs olyan darab, amely kiesne az egységből, de a falnyi képet végignézve hajszálon múlik, hogy nem válik unalmassá a formanyelv és a tartalmi lehetőség. Visszafogott igazságok húzódnak meg a felületen, visszafogott technikával, a figyelemfelkeltés minimális igényével, közhelyes, de legalábbis felejthető címekkel ellátva. Laczkó Andrea képei esztétikusak, szelídek, atmoszférájuk nem dönt le a lábamról, nem kapunk sokkot a látottaktól, nem gondolkozunk rajta hazafelé a villamoson, de szeretjük, mert szerethetőek, és kellenek a szerethető festmények, az általános igazságokat át és át kell mosni egyéni gondolatmeneteken, beleszőni egy szál fonalat a nagytörténetekbe.

10719280_803690559651694_1960155065_n

Nehéz a közös megmozdulásoknak címet adni, de ők eltalálták. Technikájuk kapcsán szó szoros értelmében is lenyomatokat látunk. És míg Laczkó Andrea „tájain” az emberiségét vagy az égét, vagy az ezeket működtető lélek- és energiarendszerekét, a természeti erők összességét, addig Peták Mária személyes történeteket mesél, elénk tárja fájdalmait, majd füllent, álruhát ölt, vagy fordítva, mindegy, de ezeknek a kis életútmorzsáknak a nyomait mutatja be a kiállításon.

10723501_803690536318363_1256388801_n

Pataki Ferenc képzőművész a kiállítást megnyitó gondolatait úgy zárta: „Szárnysuhogás hallatszik.” Hogy madáré, angyalé, istené, sárkányé vagy szörnyé, mindenki döntse el maga.

A kiállítás október 26-ig látogatható.

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

1991-ben születtem, azóta egy csomó vizualitással kapcsolatos gyakorlati és elméleti dolgot tanultam már (festészet, design, animációkészítés stb.), most épp az SZTE-BTK Vizuális kultúratudomány mesterszakán teszem ezt. Leginkább mégis költő vagyok, 2012 óta rendszeresen publikálok országos irodalmi lapokban.