Fotókiállítással költözött vissza megszokott fészkébe a szegedi Grand Café október elsején. Mintha pont ide tervezte volna Keller Annamária a kevés fényképből álló, ám annál érdekesebb fotósorozatát, a véletlenek összecsengése ugyanis meghatározta az egész eseményt, a témától a megnyitóig. Egy figyelmetlen madár koppant az üvegablakon, aminek lenyomata ötletet adott az alkotáshoz.
Az esemény apróságai, mint az otthon készült pogácsa, a nyáridéző képek a kivetítőn vagy a gyerekek spontán szerepvállalása könnyed hangulatot teremtettek, ami kifejezetten hasznosnak bizonyult a szemlélődéshez, hiszen a fotók játékosságának felfedezéséhez nem árt hangulatba jönni. Különösen, mivel a fotóson kívül Kollár Árpád költőt is megihlette a téma, aki két gyermekverset olvasott fel zárásul. Verseivel rávilágított a maszat mögötti lényegre. A két költeményben egy kismadár les be egy család mindennapjaiba, az ablaküveg viszont útját állja abban, hogy tüzetesebben szemügyre vegye az otthonukat, csupán a koccanás hangja és az ablakon maradt nyom árulja el, hogy ott járt.
A képek is ennek bizonyítékát mutatják meg, ám a fotók nagyobb időintervallumot ölelnek fel, mint a baleset napja. A fényképek nagyjából fél év alatt készültek belső térből, ablakon kifelé fotózva. Az üvegre nyomott alakot megjelenítő felvételek dőlésszöge, valamint a napszak, amikor készültek, azonos. Az előtárulkozó külső világ változásából következtetünk csak az idő múlására: a képbe belógó szőlőindák először még csupaszak, fotóról fotóra hajtanak ki, és visznek egy kis színt a képekre. A felvételek azonban nem az eget, az ablakot vagy a szőlőindák levélbe borulását tematizálják, sokkal inkább a maszatot, a foltot, ami zavarja a látványt. Első pillantásra nem világos, hogy hol is van ez a kis maszat: az üvegen, az objektív lencséjén vagy távolabb. Alakja az időjárás hatására képről képre változik, csak a körvonalaiban konzisztens. Ennek ellenére átgondolt művészi tervezésről árulkodnak a fényképek, hiszen Keller Annamária valószínűsítette a lenyomat változásait, és erre építette fel a koncepcióját, ami nem kis feladat egy olyan fotós számára, akinek ez az első alkotói próbálkozása és kiállítása.
A fotók apropója tehát egy véletlen, egy (angyal?) madárbaleset, melynek szemtanúi nem voltak, ám a nyoma elegendő alapot nyújtott ahhoz, hogy Ami gépet ragadjon. Az eltévedt látogató nyoma jelenik meg a képeken, valahogy úgy, mint amikor az ujjunkkal rajzolunk mosolyt a párás üvegre, ami bármikor újra alakot ölt, ha rálehelünk. A fotókon a fény teszi ugyanezt a nyommal. A képeket kronológiai sorrendben, a bejárattól a tér belseje felé haladva nézhetjük végig, ám a játék fordítva is működik. Attól függően, hogy melyik irányból közelítünk, el- vagy épp előtűnik az alak, néhol még apró tollak körvonalai is kivehetők. A szemlélés élvezete pedig abban is kibomlik, hogy a kevésbé figyelmes látogató akár el is vétheti a tollas alak felismerését, hiszen egy olyan dolgot tematizálnak a kiállítási darabok, amely valójában nincs jelen a fényképezőgép kattanásakor, sőt, csak a napszakok változásával tűnik fel egy időre, majd újra láthatatlan lesz. Az alkotó talán ezért is kölcsönözte Domonkos István verséből a kiállítás címét – Az angyaloknak piszkával –, hiszen azt próbálta lencsevégre kapni, ami nem ölt teljes alakot: a jelölt elszáll, s csak a jelölő marad.
A kiállítás beharangozójában Gerencsér Péter is azt hangsúlyozta, hogy a jelen nem lévő mutatkozik meg a képeken, aminek megfoghatatlansága kelt bennünk kísérteties érzést, működésbe hozva ezzel a barthes-i punktum fogalmat. Számomra mégis a képek értelmezésének egy másik aspektusa volt meghatározó: Keller Annamária fotóin a folt, a maszat, azaz a kosz válik esztétikai tárggyá. Hihetetlenül izgalmas, hogy valami, amit önmagában csúfnak tartunk, elcsúfítja a látványt, higiéniai és esztétikai okokból el kell távolítani, ebben a tizenhárom fotóban képes művészetté válni. Felismerni a foltban a „varázslatot”, azt, hogy ez nem csak érdekes és különleges, de szép is lehet: talán isteni sugallat. A sorozat nyomot őriz egy aprócska balesetről, nyoma egy másik nyomnak, amit az idő(járás) végül letörölt. Nekünk viszont kedves játék marad, egy kirakós, melyben újabb és újabb részletet fedezhetünk fel, ahányszor csak rápillantunk a fényképekre.