Jelentés Grissomnak –
CSI-kiállítás a Millenárison

Nagy divat a helyszínelés a televízióban, mostanra ráadásul olyannyira előtérbe került ez a szakma, illetve annak televíziós interpretációja, hogy az eredetileg más típusú sorozatok (és filmek is persze) is átemeltek néhány elemet, hogy profitáljanak a trend adta lehetőségekhez mérten (ide sorolandó a Dr. Csont antropológiai orientációja, a Doktor House sorozat differenciál diagnosztikája, a Hazudj, ha tudsz nyomozati felépítése, a Gyilkos számok matematikai megoldásai vagy a Shark struktúrája is – nem beszélve a megannyi helyszínelős változatról akár földrajzi elhelyezkedésre – Miami vagy New York –, akár intézményre – Haditengerészet – nézvést). Az ember tulajdonképpen nem is érti, a honi természettudományos felsőoktatási pr-gépezet miért nem helyszínelőkkel reklámozza szakirányait – valószínűleg jó időre megoldódna minden utánpótlás-probléma. Ezen túlmenően persze a helyszínelős tematikájú sort nyitó CSI: Helyszínelők az új évezred nyitányaként teljes mértékben átformálta az amerikai sorozatok esztétikai, formai és narratív elvárásait, és egyre inkább kimutatható hatása a mozi vásznára szánt filmek esetében is (lásd: Metropolis 2008/4-es száma illetve Gollowitzer Dia szakdolgozata, amely az Apertúra folyóirat téli számában fog előreláthatólag megjelenni).

A világkörüli turnén járó CSI: The Experience címen futó interaktív kiállítás, amely most éppen Magyarországon állomásozik, részben igyekszik meglovagolni a sorozat népszerűségét (és talán tovább növelni azt, ha még lehetséges), ugyanakkor bevonni a látogatót abba a folyamatba, melyet a sorozat egyes epizódjaiban láthatunk. Ráadásul azzal kecsegtet ez az élmény, hogy végre nemcsak passzívan azonosulhatunk hőseinkkel, hanem végre mi magunk válunk helyszínelőkké – már amennyiben sikerül megoldani a ránk bízott ügyet. Merthogy erről van szó: nem képek nézegetésére készülünk ezúttal, nem látszólag céltalan műtermi bolyongásra és feszélyezett csendben történő kultúrafogyasztásra – helyszínelni megyünk. Gil Grissom szigorú tekintete pedig arra int, ide nem lehet csak úgy besétálni.

Nem is tudom, hogyan lehetne annál adekvátabb módon készülni a nagy interaktív helyszínelésre, mint beüzemelni a sorozat Miamiba költöztetett spin-offjából ismert Horatio Caine figurájára szabott Linux disztribúciót (http://www.caine-live.net), és azon keresztül ráhangolódni a képanalitika és -feldolgozás megannyi trükkjére. Horatio napszemüveggel takart szeme folyamatos figyelemmel kíséri így minden mozzanatom még mielőtt élesben, mások tekintete által övezve igyekszem majd összerakosgatni a bűnügyi kirakó darabkáit a helyszínen. Ha kellőképpen jártassá válok a szoftverek használatában (amelyek a helyszínelői munka helyszíntől elvonatkoztatott és leválasztott virtuális terét működtetik), akkor akár neki is veselkedhetek azon helyszínek feltárásának, amelyek minden kiállítási helyszínen ugyanazt az élményt hivatottak nyújtani. Térnélküli tér, mely a világ minden pontján térbeli konzisztenciát teremt: egy eredendően virtuális zóna kézzelfogható darabkája lehet majd a kiállítótér, a szimulákrumból csiholt vér-rögös valóság.

A kiállítás (magyar oldala) meglátogatása előtt én kicsit készültem, nehogy nyilvánosan szégyent valljak, és Grissomtól csak dorgálásra fussa. Annyit látja ezeket a sorozatokat az ember, hogy szinte hajszál pontosan tudni véli, mit és hogyan kell tenni, észreveszi, ha valamelyik részben valamit nem a megszokott módon csinálnak – de amikor interaktívvá válik a feladat, vagyis ott egy helyszín, és neki kellene ugrani a munkának, akkor bizony pánik fogja el: vajon pontosan mivel is kell kezdeni? Egy bűnügyi helyszínből speciel én hogy fogok bármiféle következtetést levonni? Egyáltalán, pontosan mit is gyűjtsek bizonyítékként? Rettegek, hogy valamit úgyis rosszul csinálok, lebőgök, megoldatlan aktával szaporítom a helyszínelők archívumát – ráadásul Horatio sem áll mögöttem csípőre tett kézzel, nem segít szentenciáival (persze, az Miami, más helyszín).

Belépéskor a látogató egy lapot kap ceruzával, amin ki van jelölve, hogy a három rekonstruált ügy közül melyiket kell megoldania. Én a hármas számú ügyet kaptam, amelyben egy sivatagban talált csontváz volt a kiinduló pont. De természetesen az, hogy kire milyen ügyet osztanak, nem kell, hogy meggátoljon bennünket a másik két ügy szemrevételezésében: sőt, ha csoportosan lépünk be a kiállításra, és mindenki másik ügyet választ, akkor szerepjátékká is alakíthatjuk az élményt, és eljátszhatjuk, ahogy a több szálon futó nyomozások a laborban találkoznak. Nem kell aggódni, nem olyan bonyolultak az ügyek – pontosabban az interaktivitást biztosítani hivatott bejátszások és az érintőképernyőkön megjelenő elemzések és utasítások nagyon ügyesen vannak megszerkesztve, így nincs nagy esély az ügyek sikertelen felgöngyölítésére (bár ez a velem szimultán dolgozó anyukának és kisfiának mégis összejött – ám mindig ott a “Vissza” gomb). A bevezető bejátszást követően mindenkinek a megfelelő helyszínre kell mennie, ahol a lehető legpontosabb leltárt kell elkészítenie egy rajz alapján. Az iskolai feladat szorongása rémlik fel szemünk előtt, és szorgalmasan igyekszünk a legjelentéktelenebb apróságokat is berajzolgatni, feljegyezgetni (sőt, azokat leginkább, mert ha valamit tanulhat az ember a sorozatból, hát azt mindenképpen, hogy néha egy pollenen múlik az egész ügy), és számomra kissé csalódás is volt, hogy innentől kezdve mindennek semmi jelentősége nincs. Talán ez az egyik hibája az interaktívnak mondott kiállításnak: sok esetben olyannyira elénk teszi a megoldást, hogy már-már egy iskolásoknak szánt színes-szagos foglalkozó füzet szintjére kerülünk, amikor két kép között kell a hasonlóságot felfedezni. Mindezt persze a sorozattól elvárható látvánnyal és animációval megspékelve, de a lényegen ez vajmi keveset változtat.

Ami azonban feltűnően jól sikerült a kiállítóknak, az a népszerű tudomány koncepciójának megvalósítása. A laborok egységei közötti várakozásokat és az átjárókat ugyanis látványos, emészthető, mégis igen színvonalas bejátszásokkal és kellékekkel, informatív leírásokkal tudták megtölteni, így unatkozni tulajdonképpen lehetetlen. Az interaktív érintőképernyők valamint a hozzájuk kapcsolódó néhány mikroszkóp és ballisztikai vizsgálóeszköz ugyan tökéletesen felesleges feladatot ró a látogatóra (minthogy a képernyők elárulják a megoldásokat, így ha valaki kihagyja a feladatokat, vagy rossz eredményre jut, akkor pillanatokon belül revideálhatja azt), de mivel iskolás szorongással várjuk jelentésünk leadását Gil Grissomnak, így nem kockáztatunk, és mindent kipróbálunk. (Ha jól figyelünk, még a kiállítók részéről valószínűleg figyelmetlenségből bent hagyott, a hármas ügyben vétett hibát is kiszúrjuk az utolsó állomáson, amikor a törvényszéki boncolás eredményét kapjuk – nekem speciel kaján vigyor jelent meg az arcomon, és már készültem is beolvasni Grissomnak, de hát tudjuk, a fránya virtuális jelenlét még egy rendes kirohanást sem engedélyez…)

Ha minden vizsgálattal végeztünk, és rendesen kitöltöttük az ügy aktáját, amire ugyebár szorgosan jegyzeteltünk az egyes állomásokon, akkor a végén egy feleletválasztós teszt-jellegű interaktív alkalmazással máris benyújthatjuk a jelentést, amit persze a szoftver abban a pillanatban ki is elemez. Ennek megfelelően kapjuk meg (vagy nem) a törvényszéki szakértői diplománkat, amit ki lehet nyomtatni (a keresztnév-családnév sorrendje sajnos angolszász rend szerint maradt, nem állították át a magyar viszonyokra), vagy megrendelhetjük email címünkre is (ami sajnos nem biztos, hogy meg is érkezik…).

A kiállítást végigbarangolva megerősödött bennem előzetes sejtelmem, miszerint éppen az a bibi az egészben, hogy míg a sorozatban maga a helyszín virtualizáltsága az, ami miatt működik a narratíva, itt a “valóság” nélkülözi, sőt, tudatosan lebutítja, elveszi a virtualizáció végtelen lehetőségeit, és beszorítja a tárgyak határai közé. Ugyanis a sorozatban a helyszín csupán ürügy a virtualizációra: a csapat rekonstruál egy helyszínt, mely tulajdonképpen teljesen irrelevánssá is válik ezáltal, hiszen a lényeg az, ami ezen a rekonstruált, virtuális szinten történik – a labor és a 3D-s animációk megjelenítési mechanizmusa a lényeges és döntő, ezáltal a helyszín csalóka és ingoványos térré válik. A televíziós helyszínelési mechanizmus éppen ezért működik, hiszen a klasszikus, detektív munkára épülő sorozatokban azt szoktuk meg, hogy az van, amit megfognak, kiemelnek, vagy ott a helyszínen bevillan – itt pedig csak pakolásznak, fényképeznek, gyűjtenek, zacskókba rendeznek. Aztán az egészet digitalizálják, és egy digitális-virtuális szcénát kreálnak a képalkotó szoftvereikkel – ezt követően maga a tényleges, fizikai helyszín már kiiktatható, felesleges. Mégis az epizódok elején a helyszín bejárható, tapintható (lenne, ha tapintanák, de persze gondosan ügyelnek, hogy csipesz és gumikesztyű mindig legyen náluk jó néhány zacskóval együtt), míg itt a kiállításon bármilyen valóságos is a tetthely, a látogató nem mehet a közelébe – mintha mi magunk a helyszínnel együtt válnánk a virtualizáció valóságos kiterjesztésévé. A szimulákrum vész el, így a valóság nem tud valódiként megmutatkozni. Nyilván nem is az volt a lényege az egésznek, hogy pontosan imitálja a „CSI-élményt”, viszont nagyon érdekes, ahogyan így hangsúlyossá válik egy-egy ügy megoldásának-megoldhatóságának non-narratív mivolta. Míg a sorozat csavaros cselekményesítésével tartja a képernyők előtt a nézőket, addig az interaktív kiállítás szétszórja a cselekmény kirakódarabkáit, és hagyja, hogy a helyszínelővé avanzsált látogató lézengjen a laborok és helyszínek között kedvére. Csupán a jelentés hozza vissza a sorozat narratív élményét, hiszen a kérdésekre adott válaszaink, ha helyesek, akkor előcsalogatják a sorozatra jellemző vágástechnikával készült kis klipet, mely a megoldást tálalja.

Van egyébiránt folytatás: online helyszínelésre (http://forensics.rice.edu/) indulhat minden érdeklődő (aki akár angolul vagy spanyolul meg tudja érteni a feladatokat), ami talán ötvözi az interaktív kiállítás adta szabadságot és a sorozat narratív szigorát. A kiállítás mindenképpen nagyszabású és előremutató, ráadásul kitűnően felépített és kivitelezett „élménytúra”, ami nem csak és kizárólag CSI-fanoknak nyújt felejthetetlen élményt és ego-pillanatok sokaságát a nyomozás egyes lépései alkalmával, hanem bátran ajánlható a játékra fogékony közönség bármely porciójának is.