Szalonképes szénbányák – avagy ipari emlékművek a Ruhr-vidéken

A Ruhr-vidék nehézipari arculata látványosan a múlté. És itt most a hangsúly a „látványoson” van. A 80-as, 90-es években bezárt, tönkrement, eladott ipari komplexumok maradványai, melyek sokak számára elvesztett munkahelyeket, a „táj rozsdás sebeit” jelentették, nem egyszerű funkcióváltáson mennek át, hanem kifejezetten abból igyekeznek profitálni, hogy látogatóiknak valamilyen vizuális élvezetet nyújtanak: múzeumok, kiállítási terek vagy éppen bevásárlóközpontok formájában élednek újjá.

A régió ipari örökségének emblematikus létesítménye az esseni Zeche Zollverein. A 90-es években leállított bányamű kettős szállítótornya a régió szerkezeti átalakulásának szimbóluma. A gazdaságát szénbányáira és az azok közelébe telepített vaskohókra alapozó klasszikus iparvidék közel fél évszázada keresi azokat az ágazatokat, melyekbe meglévő potenciálját átcsoportosíthatja – legyen szó akár munkásokról vagy éppen elhagyott bányatelepekről. Ebben a folyamatban egyre fontosabb szerep jut a szolgáltatóiparnak, a kultúrának, a kreatívgazdaságnak, a változó igényekhez gyorsan alkalmazkodó tudás koncentrációjának.
Habár az egykori bányák, kokszolóművek, kohók képe a köztudatban még ma is többnyire a piszokkal, az embertelen munkakörülményekkel és a rozsdásodó acélszerkezetek képével kapcsolódik össze, az esseni Zeche Zollverein látogatói ma már csak precíz restaurátori munka eredményeként láthatnak szénport az egykori bányaüzem falain és gépsorain.

Az ipari örökség presztízsének megteremtésért folyó harc azonban közel sem éri be ennyivel: a nívós kulturális rendezvényeken és fényűző fogadásokon túl a múzeumi boltokban kisebb könyvtárra való, rendkívül szépen és kreatívan fényképezett mű tárgyalja a bánya és a környező iparvidék történetét. Ugyanolyan építészettörténeti szakszövegek mutatják be az épületegyüttesek keletkezését, a fontosabb építészek életrajzát, amilyeneket templomok és kastélyok esetében olvashatunk.

E kiadványok egyike sem felejti el megemlíteni: a Zollverein a világörökség része. Azok számára, akik pusztán e cím hallatán még nem ismernék fel a 20-as, 30-as évek avantgarde ipari építészetét képviselő bányaüzem jelentőségét, az ismertetők igyekeznek közérthető viszonyítási pontokkal szolgálni: többnyire az egyiptomi piramisokat, a Taj Mahalt vagy a környék legközismertebb műemlékét, a kölni dómot említik meg példaként, ezáltal érzékeltetve, milyen előkelő társaságról is van szó tulajdonképpen. E didaktikus magyarázatokat látva nem nehéz észrevenni, hogy a közönség látásmódjának átformálása a cél: a műemléki státusz, a múzeumi funkció a régiség, a szépség képzetét kapcsolja az épülethez. E gesztus így nemcsak az ipari örökség „megtisztítását” szolgálja a köztudatban, hanem újdonságával, szokatlanságával önmagában is a figyelemfelkeltés eszköze lehet. Mindezt tovább fokozza az a tény, hogy a Zollverein 2010-ben Európa kulturális fővárosaként a Ruhr-vidéki városrégió 53 településén megvalósuló programok központi létesítménye lesz.

A közismert műemlékekhez való viszonyítás stratégiáját alkalmazza a duisburgi Landschaftpark Nord is: az egykori kohászati üzem körül kialakított tájpark látogatóinak számával csak a kölni dóm vetekedhet Észak-Rajna-Vesztfáliában. Az esseni Zollvereinhoz hasonlóan itt is a szerkezeti átalakulás egyik példaértékű projektjéről van szó, mely szintén számos kreatív megoldással igyekszik a közönség számára vonzóvá tenni a közel 230 hektárnyi területen elterülő komplexumot. A brit művész, Jonathan Park fényinstallációi vagy a valóságos botanikus kertet alkotó zöldellő növényszigetek segítségével a térélmény gyökeresen átalakul, miközben az építmény eredeti állapota sértetlen marad.

Az ipari örökséghez való viszony azonban nemcsak vizuális eszközök segítségével alakulhat át: a belakhatóság legalább ilyen fontos tényező. A vetítéseknek, koncerteknek, színházi előadásoknak otthont adó épületek környezete valóban park jellegű: játszóterek, padok, kertek teszik élhetővé. Az ércbunkerek falait alpinisták vették birtokukba, a gáztárolóban búvárok gyakorlatoznak. Az egyetlen sértetlenül megmaradt, közel 70 méteres kohó egy köréje épített lépcsőnek köszönhetően egészen a tetejéig bejárható, éjjel-nappal látogatható és egyúttal kilátótoronyként is funkcionál. A tér, amelyben otthonosan mozog a látogató, bizonyos értelemben láthatatlanná válik, helyét egy mentális kép veszi át, melyhez jó esetben kellemes élmények, szép emlékek kapcsolódnak.

A Ruhr-vidék ipari emlékműveit hirdető képeket nézve még egy rendkívül sokat fényképezett épületet találhatunk: a dortmundi Zeche Zollern szecessziós gépcsarnoka, az újhistorizmus jegyében felépített, templomokra emlékeztető igazgatási épületek homlokzatai mindig kedvelt témák, legyen szó könyvborítóról vagy egyszerű programfüzetről. Itt – a Zollverein és a Landschaftspark után – a legfeltűnőbb a változatlanság: hiányoznak az épület „emészthetőségét” szolgáló preparátumok. Nincs rájuk szükség, az épületek egyszerűen, közérthetően szépek – ami egy ipari létesítmény esetében meglehetősen szokatlan dolog.
Az egykori ipari komplexumok múzeumokká, gigantikus kiállítási tárgyakká és terekké való átalakulása egy korszak lezárását hirdeti, miközben egyúttal identitásteremtő szimbólumokat alakít ki. Olyasmit sorol a múlt világába, ami a világ más részein még nagyon is élő, az adott területen azonban már túlhaladott; ez pedig egyúttal azt az üzenetet is magában hordozza, hogy a régió átalakulása maga a Jövő. Az épületek egyik igen fontos funkciója ezáltal töretlenül tovább él: monumentalitásuk erőt demonstrál.