A hatvanegy éves Fehér László a magyarországi kortárs festészet egyik óriása. Hatalmas vásznaival, meghökkentő stílustársításaival, kontrasztjaival már 25 éve felkeltette Victor Menshikoff orosz származású gyűjtő érdeklődését és figyelmét. A birtokában lévő száz kép közül válogatták a szegedi REÖK Palotában bemutatott mintegy harminc munka nagy részét, viszont a közönség elé tártak egészen friss, korábban be nem mutatott festményeket is. Méltóságteljes, a feldolgozott témákhoz képest talán túlságosan is nyugodt tárlat fogadta a látogatókat.

644_feher02

Roppant nagy monokróm színfoltok ütköztetése gyenge, vékony, halvány „alig-vonalakkal” – ez jellemzi leginkább a hiperrealizmus alapjaira helyezett festészeti munka egészét. Fehér László számos korszakon van túl: sárga, szürke, rózsaszín, fekete-fehér. Majd’ mindegyikből láttunk egy-egy darabot a tárlaton, kiegészülve az új munkákkal, tondókkal. Viszont én minden korszakban vagy időszakban két csoportra tudom osztani az alkotásokat. Külön választanám a portrékat és önarcképeket az egyéb festményektől. Az előbbi a szecessziót idéző pasztell színeivel, kontrasztjaival és foltjaival majd’ száz százalékban hiperrealista, és mintha kevesebb téttel bírna, mint a többi. Remekül passzoltak ezek a képek a REÖK Palota atmoszférájához. Izgalmas nézőpontjaikkal és kompozíciójukkal vonzották a befogadó tekintetét, viszont nem hagytak kérdéseket maguk után, pár lépéssel tovább haladva kiürültek az emlékezet mélyebb rétegeiből.

644_feher01

Ezzel ellentétben az olyan festményeknél, amelyeknél emberalak és környezet is megjelenik, nagyobb képkivágásokkal operál Fehér, kontextusba helyezi a figuráit, egészen más a helyzet. Egyrészt a hiperrealizmus rögtön a színhasználatnál kicsúszik a lába alól (néhány kivételtől, például a Piros matrac című képtől eltekintve), egy-egy színtartományra redukálja a látványt. Ettől függetlenül persze a megjelenítési mód, az ecsetkezelés stb. lehet hiperrealista. Az is, viszont a képek egységét brutálisan – és első ránézésre érthetetlenül – megbontják a ceruzarajzszerűen felvázolt emberalakok. Az ilyen képek előtt állva újabb és újabb kérdések merülnek fel. Az arányok vagy a kontraszt miértje nyilvánvalóan valamit kiabál a befogadó felé, valamire irdatlanul fel szeretné hívni a figyelmünket. Na, ez a hatás nemhogy hazáig, de – legalábbis engem – hosszú hetekig kísér.

Hatalmas épületek betontömbjei, határozott, súlyos, pontos színek és elemek, éles határok, fenyegető árnyékok nyugszanak a vásznakon. Másutt hasonló jellemzőkkel írható le a természetes környezet. Óriás fák lombjait vagy víztömeget jelenít meg kemény és ellentmondást, félreértést nem tűrő módon Fehér László. Egy-egy ilyen képi egységet tör át a bennük elhelyezett emberalakokkal. Arányaikban aprók a figurák, nem nehezednek semmilyen felületre, így mintha lebegnének valahol a fent leírt környezetben. Nincs nehezedésük, nincs tömegük, átlátszóak, még testük sincs, csak nyamvadt, már-már szánalmas, bizonytalan körvonaluk. Gyengeséget sugároznak.

FF-102

Fehér László hihetetlen pontossággal, erős érzékletességgel tárja elénk a természet és a városok, épületek állandóságát, hatalmas erejét egy-egy emberi sorssal szemben. Meglátásom szerint ezzel egy rendkívül aktuális kérdéskörre reflektál. Füstölgő gyárépületek, elkoszolódott természetes vizek, olvadó gleccserek helyett líraian, a festészet, a festő ábrázolási módjainak kihasználásával mondja ki, hogy kicsik vagyunk, illékonyak, egyszerűen kevesek. Hogy az emberiségnek nem kellene úgy tennie, mintha legyőzhetne nála sokkal nagyobb erőket, energiákat. Hogy hiába próbáljuk mindinkább kontrollálni a környezetünket, nem fogjuk valószínűleg soha, mert a természet – számunkra nem is teljesen átlátható – rendszerében gyenge körvonalak az emberek.

Ezzel párhuzamosan a helyek állandóságát, az emberöltőkön átívelő maradandóságát is bemutatja, azt, hogy a helyszín, ahol mi boldog mosollyal nyaralunk vagy kutyát sétáltatunk, nem lesz a miénk. Hogy a házban, amely előtt fényképezkedünk, még rengetegen meg fognak fordulni, talán ugyanabból a nézőpontból készítenek majd ők is fotót, a helyszín sorsában – ismét – gyenge, halvány, súlytalan tényezők az emberek.

Dávid vázával

Dávid vázával

Ez az ábrázolási, festészeti mód évmilliókat ütköztet pillanatokkal, vitathatatlan erőket alig érzékelhető figurákkal, az állandóságot a változásokkal, az ember szándékát a fizikai környezetével. Az emberiség lehetőségeinek végességét ábrázolja. Képi világa nem tolakszik, nem egyértelmű, hanem lírai, nyugodt és biztos magában. Fehér László Kossuth-díjas festőművész nem véletlenül elismert és jelentős. Nem bizonytalankodik, és nem beszél mellé. Megtalált és roppant magas szintre fejlesztett egy olyan stílust, amely átlépi a hiperrealizmus kereteit, sőt, kihasználja azokat, és nem fél bemutatni azt a gyengeséget és jelentéktelenséget, amely saját magára is vonatkozik. Éppen ideje volt munkáit a szegedi közönség elé tárni.

A tárlat szeptember 12. és november 25. között volt megtekinthető.

Hozzászólások

hozzászólás