Vinkó Leó szegedi festőművész 1987-ben született, a Szegedi Tudományegyetem Rajz-Művészettörténet Tanszékén képi ábrázolás szakon végzett Aranyi Sándor mester kezei alatt. A 2010-es évek elején robbanásszerűen került a város képzőművészeti életének köztudatába a régióban egyedi látásmódjával és festészeti nyelvével. Azóta minden jelentős kiállítótérben láthatta a közönség a munkáit csoportos és egyéni kiállítások alkalmával (Feketesas Szalon, REÖK Palota, Csongrád Megye Önkormányzati Hivatala, SZTE Rektori Hivatal, Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár, SZTE Tanulmányi és Információs Központ, Tiszavirág Ház stb.). Szeged képzőművészeti életéről, különböző megmutatkozási lehetőségekről, a stílusáról, az alkotómunkájának hátteréről beszélgettünk.

Gergely Borbála: Szeged képzőművészeti áramlatában jó néhány éve hangsúlyosan jelen vagy. Belülről hogyan látod a helyedet ebben a struktúrában?

Vinkó Leó: Szeretnék üde színfoltja lenni a város „festőtársadalmának”. Olyan alkotó, aki otthonosan érzi magát a falfestmények világában és a vászon előtt is. Ösztönösen megyek a fejem után, kicsit eltávolodom minden irányzattól, és egyedi világot képviselek, már amennyire erre van mód.

A tea meleg én meg beteg vagyok

A tea meleg én meg beteg vagyok

G.B.: Hogyan tudnád röviden összefoglalni ezt az „egyedi világot”?  

V.L.: A véletlenszerűség nagyon sokszor játszik fontos szerepet a munkáimban, a karakterek formálásánál. Vegyítem a különböző anyagokat, a technikákat, új megoldásokat keresek egyes festészeti problémákra. Nem csak egyedi figurákat alakítok ki, hanem a realistább vonalú karakterekbe is egyéniséget próbálok belevinni, például a nagyméretű festői önarckép esetében.

G.B.: Melyik tárlatod vagy díjad emelnéd ki az eddigiek közül? Mit tartasz a legnagyobb sikerednek?

V.L.: Talán kettőt említenék meg. Az egyik az, hogy idén is sikerült bekerülnöm a Vásárhelyi Őszi Tárlatra, illetve hogy meghívtak Milánóba az Art Expóra három képpel. Ez talán eddig az egyik legjobb lehetőségem, már nagyon várom.

A tévénéző

A tévénéző

G.B.: És az, hogy a REÖK Palotában is kiállításra került a képed, mennyire jelentős számodra?

V.L.: Nagy elismerésnek tekintem azt is, és remélem, ha jövőre pályázok, a zsűri ismét beválogatja a munkámat. Persze ez majd csak nyáron fog kiderülni.

G.B.: A kiállítások mellett is kapcsolatot teremtesz a befogadókkal. A szegedi Széchenyi téren újonnan nyílt Popper Mór Mulatójában például minden négyzetcentiméter a falfestményeiddel van tele. Mennyire tartod fontosnak ezt az állandó megmutatkozási formát?

V.L.: Nagyon örülök, hogy én festhettem ki a helyet. Úgy tekintek rá, mint egy állandó kiállításra, és ez igazából így is van. Azért is jó talán, mert sokan nem járnak tárlatokra, nem látnak festményeket, viszont itt óhatatlanul is találkoznak a képekkel. Ráadásul így nagyon sok emberhez eljutnak a festményeim, és ez egy festő számára fantasztikus dolog.

Popper Mór Mulatója

Popper Mór Mulatója

G.B.: Nem félsz attól, hogy sokan ezekkel a munkákkal fognak azonosítani, még akkor is, ha idővel fejlődsz és változik a stílusod?

V.L.: Az a festészeti stílus, ami felkerült a falakra, egy színes, dekoratív világ, én figyelemfelkeltőnek érzem. Ha valakit érdekel az éppen aktuális munkásságom, remélem, utána néz. Egyébként nem zavar, ha azokkal a képekkel azonosítanak, hiszen az is én voltam, vagyok, leszek.

G.B.: A Popper Mór Mulatójának a szomszédságában található a nagy múltú Napfény Műterem, amely néhány év szünet után most újra fogad alkotókat, köztük téged is. Hogyan tudnád megragadni a különbséget az ottani és a privát műtermedben folytatott alkotómunka között?

V.L.: A műtermet most formáljuk, most alakul ki az eszme, ami vezeti majd. Valószínűleg magánórákat fogunk ott tartani, felkészítéseket, workshopokat, kicsit rendezvényközpont lesz, ahol persze alkotni is lehet majd. Én olyan festő vagyok, akit nem zavar, ha nézik vagy ha közösségben kell alkotnia, szóval nem teszek különbséget. Sőt, szeretek is úgy festeni, hogy többen alkotunk egyszerre. Az itthoni műtermemben például rendszeresen ketten festünk.

Vinkó Leó

Vinkó Leó

G.B.: Kivel alkotsz együtt? Kommunikáltok is alkotás közben, vagy csak a puszta jelenléte számít?

V.L.: Varga Leventével, Marton Ákossal, Radvánszki Leventével alkottam huzamosabb ideig együtt. Szerintem a közös alkotás fantasztikus dolog, rengeteget lehet egymástól tanulni munka közben, illetve sokat hülyéskedtünk együtt festés alatt.

G.B.: Ha kitekintünk Szegedről, szerinted hogyan illeszkedsz be az országos festészeti struktúrába?

V.L.: No, látod, ezt nem igazán tudom. Nem nagyon foglalkoztam még ezzel. Szerintem a régióban ismernek inkább, és ez egyelőre elég és jól is van így. Úgy gondolom, eljön majd az a nap is, amikor kicsit kitekintek, és a képeim „elindulnak” Pestre vagy az ország különböző pontjaira, de még nem érzem, hogy ennek meg kellene történnie.

G.B.: Külföldön is megmutattad magad. 2012-ben két ízben is Londonban állítottál ki. Mennyire nyitsz tudatosan a nemzetközi közönség felé?

V.L.: Sokan mondták már nekem, akiknek adok a véleményére, mert szakmailag felnézek rájuk, hogy a stílusnak, amit képviselek, nyugaton nagyobb keresete, célközönsége lenne, és a tapasztalatok is ezt támasztják alá. A kiállításokon a képeim iránt érdeklődők döntő többsége nem magyar származású ember. Több külföldi galéria keresett meg eddig, mint magyar. Szerencsére már egyre több képem van külföldön. Nem tudom, majd alakul, én festek, a többi meg lesz valahogy.

Csendélet

Csendélet

G.B.: Témáidat tekintve a csendélet és a portré a hangsúlyosak. Ez ösztönösen alakult ki, vagy egy koncepció része?

V.L.: A koncepcióm csak az, hogy folyton jönnek az ötleteim, válogatok közülük, és amiről úgy érzem, hogy jó lehet, megvalósítom. Nem szeretem túlgondolni a dolgokat. Nem vallom a túlgondolt művészet elvét. Szóljon a művészet az alkotás, az önkifejezés öröméről.

G.B.: „Emberi érzelmeket, történeteket, gondolatokat jelenítenek meg az alakjaim. Irányt adok a szemlélőnek, segítem a színekkel, utat mutatok neki, de a végső döntést, a gondolatot, az érzést rábízom.” – írod a honlapodon, a hitvallásod soraiban. Ezzel szemben számos képed komoly és félreérthetetlen társadalomkritikát fogalmaz meg (Reggeli a szabadban, Mit eszünk ma?, A tévénéző, A kapitalizmus). Nem pusztán a címadás, maga a képi, vizuális anyag is keretek közé szorítja a befogadót.

V.L.: Igen, volt egy ilyen kitekintésem tele kritikával, iróniával, konkrétummal, de most úgy érzem, az egy kicsit erőltetett próbálkozás volt. Nem vagyok ilyen, hát látod, ezért is tértem vissza a régi koncepciómhoz, hogy festem, ami eszembe jut, és nem foglalkozom olyan sokat az aktuális problémákkal. Az új korszak zászlóshajója a Házsártos fagylaltos. Ilyen és hasonló képeket készítek mostanság.

Reggeli a szabadban

Reggeli a szabadban

G.B.: És milyen kritikák érkeztek erről a „ciklusról”? Azok is befolyásolták a stílusbeli visszakanyarodásodat, vagy kizárólag magadra hallgatsz az ilyen döntésekben?

V.L.: Az csak egy megérzés, hogy még van kiaknázandó terület a régebbi stílusaimban. Ötletek villantak be. És ezek miatt újra úgy éreztem, az az én igazi világom…

G.B.: Stílusod a kubizmushoz közel álló (Csendélet I-III.), az osztrák expresszionizmust idéző (A piros alma, A tea meleg én meg beteg vagyok) jegyeken át a friss képeken a gesztusfestészet irányába mozdult el (Az utolsó éjjel, Hajnali részegség Bácsalmáson). Melyik művészettörténeti kort vagy művészt tartod a „gyökerednek”, „példaképednek”? Picasso kézenfekvőnek tűnik…

V.L.: Igen, őt nagyon szeretem. Hasonló dolgot keresek és szeretek a festészetben, mint amit ő meg is talált. Imádom az ősi, ösztönös festészetet, barlangfestményeket, törzsi dolgokat, maszkokat. A mostanában készülő képeimen ismét visszatértem ehhez a régi világhoz. Úgy gondolom, az elkövetkező jó pár képem ennek jegyeiben fog kiteljesedni.

Az utolsó éjjel

Az utolsó éjjel

G.B.: Szuromi Pál művészeti író 2013 novemberében a Tiszatájonline felületén megjelent kritikájábanvízióknak”, „látomásoknak” nevezi a munkáidat. Mennyire értesz egyet ezekkel a kifejezésekkel?

V.L.: Szerintem jól látta a világomat, én nagyon kedveltem őt. Kár, hogy már nem lehet köztünk. Szeretett volna velem készíteni egy nagyinterjút, megbeszéltük, de sajnos erre már nem került sor. Igen, egyetértek, ő különleges tehetséggel látott bele a művészek agyába.

G.B.: Milyen irányba haladsz? Melyek a rövid és hosszú távú terveid Szegeden vagy a városon kívül?

V.L.: Az első és legfontosabb cél most az ötletek megvalósítása, majd az eredmény megmutatása a közönségnek kiállítások formájában. Ha összeáll egy jó kis anyag, akkor pedig a galériák, érdeklődők megkeresése a feladat.

A kapitalizmus

A kapitalizmus

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

1991-ben születtem, azóta egy csomó vizualitással kapcsolatos gyakorlati és elméleti dolgot tanultam már (festészet, design, animációkészítés stb.), most épp az SZTE-BTK Vizuális kultúratudomány mesterszakán teszem ezt. Leginkább mégis költő vagyok, 2012 óta rendszeresen publikálok országos irodalmi lapokban.