Sterilitás – ez a kifejezés jutott először az eszembe, amikor a kiállítási térbe léptem. Azután a tisztaság, nyugodtság, rendezettség, érintetlenség, szűzies visszafogottság. Pedig pontosan tudtam, már a cím alapján is, hogy épp ezek ellenkezőjéről lesz szó: ha közelebb érek egy-egy alkotáshoz, egy-egy gubanchoz vagy hálóhoz, látni fogom a csendesen, de határozottan körvonalazódó erotika, testiség, bujaság motívumait, majd a kín, kétségbeesés, vergődés, feldarabolódás, széthasadás, elszakadás, kiáltás, elnémulás vizuális megnyilvánulásait. Molnár Sándor Hálók és gubancok című kiállítása hatalmas eszközkészlettel bírt, leheletfinom ceruzarajzai térinstallációval és fotókkal egészültek ki, szimbólumok nyüzsögtek a teremben, melyeket számos érzelmi és értelmi síkon lehetett értelmezni, rétegeit az alkotó sem fedezte fel teljesen.
A Hálók és gubancok témája nem friss Molnár munkásságában. A szegedi REÖK Palotában a csigalépcső tengelyén látható, több emeletet összefogó állandó installációja a Lélekháló-struktúra címet viseli, amely a Palota megnyitásakor (2007) készült, és a jelen anyaggal mind stilisztikailag, mind materiálisan hasonlóságot mutat. Molnár több mint egy évtizede foglalkozik ezzel a témakörrel a fotóművészetében is.
Aktuális kiállításának a temesvári Helios Galéria adott helyet idén márciusban. A galéria többször fogadott már magyarországi vagy szegedi anyagot, tavaly például a Szög-Art képzőművészeti csoport kiállítását. A tárlat remekül harmonizált a földszinti, tágas terem üvegfalával, amely az épület előtti térre néz; a beömlő kora tavaszi, még éppen fátyolos, de már élesedő fényben kiválóan érvényesültek a finom munkák. Molnár közel 30 egészíves ceruzarajzot mutatott be, ez képezte az anyag gerincét. Ezeket a túlnyomórészt fehér alapra, grafittal készült, a legnemesebb értelemben vett pókhálószerű, roppant aprólékos, visszafogott stílusú és vonalvezetésű, törékeny munkákat két csoportra lehetett osztani, melyek a kiállítás színvonalas elrendezésének köszönhetően a térben is különváltak. Az egyik szekcióban szimbolikus motívumokat megjelenítő rajzokat találhattunk, a másik sorozat darabjait pedig egy fejlődési – vagy inkább roncsolódási – folyamat ívére lehetett felfűzni.
Az első csoport képein milliónyi, puha, néha írásjelszerű vonalsereg jelent meg, melyek elemi, alapvető geometriai formákat alkottak, például kulcslyukat, kaput, X-alakot, hat pöttyöt, fogat, feneket vagy rombuszt – ez utóbbi volt a leghangsúlyosabb motívuma a kiállítási anyag egészének. Ez a nagyon expliciten női szimbólum nemcsak több rajz kizárólagos témája, de a térinstalláció uralkodó eleme is. Ezen a gondolaton továbbhaladva, és a ceruzakezelés stílusával is összefüggésben, a hálók, illetve gubancok különböző testszőrzeteknek feleltethetőek meg. A szimbolikus formák, alakzatok a testiség eredendő, naturális, már-már tabu rétegének igazán elegánsan, visszafogottan prezentált megnyilvánulásai.
Ezzel a sorozattal a térinstalláció mutatta a legszorosabb kapcsolatot, amelyhez átvezető elemként – a kiállítás terében is – a fotók tökéletesen funkcionáltak. A Tisza csongrádi árterében készült fényképek absztrakthoz közelítő módon emelték ki a természet árvíz utáni, hálószerű részleteit: moszatok, ártéri növények, hordalék, iszap stb. Egyesül ezekben a munkákban a víz, a folyadék mint erős férfi szimbólum, a föld mint női szimbólum és a folyó mint egy hálónak, hálózatnak a része. A pusztulás, pusztítás és a termékenység jelenik meg egyszerre a felületeken. Ezenkívül indokolt és szükséges hangsúlyt kap a „természet mint háló vagy rendszer” gondolatmenet, és így a fotóknak a kiállítás anyagában elfoglalt szerepe is világossá válik.
Az installáció egy hatalmas tojás. Vagy egy hatalmas anyaméh, de akár egy hatalmas háromszirmú virág is lehetne a bibéjével. Anyagát tekintve álcaháló, zsinegek, szöszök, madzagok, szövetek alkotják. Négy elemből áll, három belógatott hálósáv és egy középen belógatott gubanc alkotja. Az installációban megjelenő színek (fehér, zöld és piros – ismét szimbolikus jelentéstartalommal) megtörik az addig majdnem teljesen uralkodó monokróm jellemzőt. A szűzies tisztaság, a természet, a remény, a vér, a nemiség és a libidó gubancolódik össze, rendszer nélküli egységet, egy magot alkot. Első pillantásra ez a „mag” hínárokból, nyálkából álló gubancnak tűnik. Ez a jelleg visszacsatol a fotókhoz, és továbbviszi a naturális szálat. A naturálishoz társítható kifejezések, mint az „eredendő”, „ősi”, „alapvető” stb., még egy másik vonalon, a geometriai formák megjelenésével is bekapcsolódnak az összjelentés áramlásába. Az álcaháló sávokból áll, amelyek a magot három irányban övezik, geometriai – főleg a már említett rombusz – alakban vannak kihasítva. A nemiség-, a nő-, a szexualitás- és a vagina-motívumok át- és átszövik a kiállítás minden elemét, előhozzák az ember eredendő, ösztönös mivoltát, a természet rendszerébe való beilleszkedését, az állatiasságát, miközben mindezt erényként, tiszteletre méltó jellemzőként tüntetik fel. Egy cél van: megtermékenyíteni. Akkor is, ha ehhez át kell hasítani, szét kell tépni a mesterséges rendszert (a műanyag álcaháló struktúráját).
Ezt Molnár ars poeticájaként is értelmezhetjük. Eszerint a képzőművész feladata a szellemi munka, a szellemi termékenyítés minden felettes „hálón” keresztül, legyen szó akár társadalmi, gazdasági, aktuálpolitikai vagy személyes rendszerről. A kiállítás anyaga azonban ezen is továbblép, és megfogalmazza a gondolatot, miszerint rendszertelen állapot nincs. Nem lehet kilépni a struktúrákból, csak egyikből átlépni a másikba. A természet, az emberi mivoltunk, az ösztönök, a véletlenek hálózatai kiiktathatatlanok, ahogy a tér, a papír dimenziói, a kifejezési eszközeink, a vonalak, színek, szimbólumok, fények, tekintetek stb. rendszere is.
Erre a gondolatsorra világított rá a kiállítás megnyitóján elhangzott szöveg egy része is: „Be vagyunk hálózva. Minden értelemben. A háló szó hallatán mindenkinek ugyanaz a kép villan az agyába, de mégis sokféle háló létezik. Vannak olyan hálók, amelyeket mi vetünk ki a jó fogás reményében, és vannak, amelyekbe mi kerülünk mint zsákmányok. Természetesen az, hogy vannak hálók, amelyekről nem tudunk, nem azt jelenti, hogy nincsenek is. A hálók a létünk terei, melyekben ficánkolunk vagy éppen vergődünk. Vannak olyan hálók, melyekbe szándékosan, és vannak, amelyekbe véletlenszerűen gabalyodunk. Mindkét „gabalyodás” bizonyulhat számunkra jónak, kedvezőnek, előnyösnek, de az ellenkezője is bekövetkezhet. Ez attól függ, hogy ki, hol és miből szőtte azt a bizonyos hálót.” (Ágoston Lóránt, Temesvár, 2014.03.06. 17:00)
A véletlenek tanulmányozása Molnár művészetében időről időre felbukkan, az állandóan jelen lévő téma, az időben véges installációk kérdésköre mellett. Fotóművészetében a pillanatnyi események látszólag véletlenszerű jellegében keresi a szabályszerűséget, a rendszert. Ebbe a folyamatba az itt tárgyalt anyag is beilleszkedik. Mintha Molnár ki szeretné mondani képeivel azt, amit sokan vitatnak, és ami nagyon közhelyessé vált: nincsenek véletlenek, nincsenek rendszeren kívüli elemek, minden összefüggésben pulzál, mozog, alkot, alakul.
A kommunikációs korlátok, azok örökkévalósága, az elvétett jelentések, a hálón elcsúszó aktusok, az ebből kialakuló szituációk vagy gubancok mögötti érzelem-tartományokat a második grafika-sorozat képein láthattuk a legtisztábban. Technikáját, vonalkezelést tekintve nincs eltérés az előzőhöz képest. A szőrszerű vagy néhol betűformájú rövid, finom vonalak milliói azonban ezeken a felületeken úgy csoportosultak, ritkultak, hiányoztak, hogy portrészerű alakok rajzolódtak ki végeredményül. Ahogy végigszaladt a szemem a sorozat elemein, a portrék szerkezeti roncsolódása volt az első hangsúlyos jellemző, ami egyértelműen sodrást, irányt adott a derékszöget bezáró falakon elhelyezett rajzoknak. A vonalhalmazokat kitakarásos technikával létrehozott sávokkal bontotta meg, törte össze Molnár. Az így kialakult sávok egyrészt roncsoló hatásúak, másrészt azonban egyes képeknél részei is lehetnek az egésznek, amennyiben például – az elhelyezkedésüket is figyelembe véve – agyi kapcsolódások rendszereként értelmezzük őket. Ez utóbbi lehet a gyengébb szál az értelmezési lehetőségek között, habár kétségtelen, hogy a koponya megjelenése, ha nagyon absztrahált módon is, de rámutat arra, hogy az agy mint puha, nyálkás szerv felelős mindenért, ami a kiállítási anyagban megfogalmazódik.
Mindent egybevetve Molnár Sándor Hálók és gubancok című, elegánsan, majdnem csendesen tálalt kiállítása az ösztönökre, a szimbólumokra, a reményre, a reménytelenségre, a kommunikáció sikerének örök hajszájára, a természetre, a testre és az agyműködésre fűzhető fel, melyet hangsúlyosan átitat a szexualitás, és megspékel egy-egy tükröződő felület.
Fotók: Gergely Borbála