Asztalokra állati bőrként kiterített rajzok, tónusok, árnyékok, tér, tört színek és szabványvastagságú vonalak nélküli látvány, a káosznál szelídebb, de a rendnél zabolátlanabb összkép, szőrök, szempillák, képzeletbeli lények és valós személyek a képeken, összerombolt portrék, versillusztrációk – ez fogadott bennünket idén télen a budapesti Roham Bárban.

A 28 képet kiállító Borsik Miklós költő, képzőművész és a JAK-füzetek egyik szerkesztője. A Roham Bár a fővárosi kulturális élet alappillére, művészeti csomópont: hetente több nagy érdeklődést kiváltó eseménynek (koncert, kiállítás, felolvasóest, könyvbemutató, beszélgetés stb.) ad otthont. A helyválasztás kitűnően passzolt a Borsik képzőművészetében összefutó filozófiai, irodalmi, zenei és vizuális elemek vibráló nyüzsgéséhez.

Szőrök és vonások inváziója egy csimpánzfejen. ad notam Játsszál egyedül, kis majom.

Szőrök és vonások inváziója egy csimpánzfejen. ad notam “Játsszál egyedül, kis majom.”

 A kiállított munkák mellőzték a klasszikus képgrafikai technikákat, és bár egy-egy képről nehéz volt elhinnünk, hogy nem ezek egyikével – például linómetszéssel – készült, Borsik képei tollrajzok. A legtöbb grafika tűfilccel és golyóstollal készült, de egy-egy képre tempera is került, szükségszerű vendégségbe hívva ezzel egy kicsit a festészetet. A kiállítási anyag installálása nem volt formabontó, de a szokásostól eltért: a bárpult mellett, asztallapokra, fotelekre, ablakpárkányra fektetve tekinthettük meg a változatos méretű képeket. Túlnyomórészt az A/5-ös szabványméret holdudvarában mozogtak a papírlapok, illetve a hungarocell alapok, de ritkábban A/3-asnál nagyobbal is találkozhattunk.

Borsik nem bízta a véletlenre: a kiállítás Facebook-eseményének leírásában határozott alaphangot adott a tárlatnak azzal, hogy Jean-Luc Nancy francia filozófus gondolatait idézte: „Tömegek, rakások, kavarodás, halmok, hadrendek, csődületek, nyüzsgés, seregek, csapatok, szétszéledés, pánik, sorok, menetek, összecsapások, mészárlások, tömegsírok, egyesülések, szétszóródások, a testek túltelítettsége, túláradása összeálló tömegekké és bomló foszlányokká, mindig összegyűjtve. [...] A szétterítés és az elszakítás mintha az ember legáltalánosabb elrendeződésének (vagy az »embernek« mint általánosságnak, mint emberi nemnek) a két ismert és ráadásul ügyesen vegyített formája lenne. Ezek a formák határolják el és járják át a testek sűrű világát. Bizonyos értelemben hozzájuk tartozik. S mégis ő az, ami elsajátíthatatlan marad számukra.” De a saját gondolatát is az érdeklődők elé tárta előzetesként: „A rajzokat az álszimmetria kapcsolja össze. Rendszerint lehetőséget keres bennük a káosz önmaga felszámolására [...]” A legutolsó mondat a leginkább találó a kiállítási anyag egészére nézve.

Türkiz kiütések keletkezése a szerelmi háromszögek csoportosítása során

Türkiz kiütések keletkezése a szerelmi háromszögek csoportosítása során

Borsik képein első ránézésre a káosz egyeduralmát véljük felfedezni – de a művész szimmetriáról, álszimmetriáról beszél, ami rendet, de legalábbis álrendet vetít előre. A látszólag rendszer nélküli, véletlenszerűen összeverődött vonalrajok pedig gyermeki vagy ősi gesztusokat, jelkészletet idéznek. Pár perces vizsgálódás után azonban lavinaként önti el a befogadó agyát a felismerés: a képeken a precizitás szándéka uralkodik. Megtévesztő ugyan a térérzékeltetés – perspektíva, tónus, árnyék – teljes mellőzése, ami a gyermek- és barlangrajzok sajátja, és a vonalak vibrálása, ami első ránézésre gesztusokat, pillanatnyiságot, hirtelen érzelmi kitöréseket, hisztériát idéz, de valójában nem ezekről van szó. Borsik képei olyanok, mintha lassított felvételei lennének egy-egy érzelem felszínre törésének, egy precízen kidolgozott, lépésről lépésre megtervezett dühkitörésnek. Vagy még inkább – és ez a művész manuális alkotófolyamatát is pontosabban leírja – mintha először gesztus formájában jelenítene meg egy-egy érzést, utána visszautazna az időben, hogy a primér, kontrollálatlan megnyilvánulásokat betörje, kiegyengesse határaikat, szisztémát építsen köréjük vagy utólagosan rendszerbe foglalja őket.

A koboldkórus bemelegít

A koboldkórus bemelegít

Figurák alakulnak ki az örvénylő vonaljátékokból, vonalcsomókból. A koboldkórus bemelegít című, Kemény István költő egyik művéhez készített grafika például az egyszerűségében zseniális sodrásával, egyedi ritmusával olyan lényekre tereli a figyelmünket, amilyeneket Borsik az alkotás közben még nem biztos, hogy látott maga előtt. Maradt esetlegesség a képeken, és a precíziós folyamatok során is keletkezhettek újak, de a véletlenek szemtelen játéka jót tesz a képeknek, oldja a tolakodó merevségüket. A megjelenített – vagy kialakult – lények, a nyomokban fellelhető felszabadult gesztusok és az így létrejött sokadalom atmoszférájában kis túlzással Jean Michel Basquiat festményeinek divatos formanyelvét vélhetjük felfedezni. Ezt erősíti, hogy a haiti-amerikai képzőművészhez hasonlóan olykor Borsik is feliratokkal, szövegekkel látja el a grafikáit. Mindketten ősi erőt jelenítenek meg, visszanyúlnak egy káoszszerű örvényléshez, egy teremtő sodráshoz, a kezeket és a lábakat gyerekrajzszerűen ábrázolják, testszőrökkel szövik be a képfelületet, azonban míg Basquiat hagyja burjánzani a primér, hirtelen, friss, őszinte vonalait, addig Borsik karámba szorítja és lecsillapítja őket.

Mintha a címadásban lenne a legerősebb. Olyan címekkel, mint például Lázadozó szempillák felszámolják a szemek primátusát, Antonin Artaud gondolatait átvezetik egy Hello Kitty-fejen, vagy Türkiz kiütések keletkezése a szerelmi háromszögek csoportosítása során, nagymértékben korlátozza a befogadó értelmezési lehetőségeit, az így megidézett kifejezésekkel, személyekkel, figurákkal azonban új teret is nyit a látványtól felizzott gondolatmenetek számára. Egy-egy kép megérne egy-egy hosszabb tanulmányt. Szimpatikus ez az attitűd, hiszen napjainkban a kiállított képek alatt a divatos és egyszerű Cím nélkül feliratot látjuk leggyakrabban. Vita tárgyát képezheti persze, hogy melyik megoldás szerencsésebb, de az bizonyos, hogy Borsik ezt sem bízza a véletlenre.

Lázadozó szempillák felszámolják a szemek primátusát

Lázadozó szempillák felszámolják a szemek primátusát

Nagyon ügyesen kerüli el a térábrázolást. A vékonyabb-teltebb vonalak játékából akaratlanul is kialakulhatna egy térszerkezet, ráadásul egyes vonalaknak önmagukban is változik a vastagsága. A tónusok, foltok, ön- és vetett árnyékok mind hiányoznak. Ez a szándékos térnélküliség elleplezi az autodidakta művész hiányos szakmai tudását, de lehet, hogy tudatosan rá is játszik az afrikai törzsi maszkok vonalvezetésére – ez utóbbi ismét a természeti erőkhöz, azok egyszerű őszinteségéhez kapcsolja a kiállítás anyagát.

A színekkel óvatosan bánik. Képeinek túlnyomó többsége monokróm, vagy legfeljebb két-három színt használ. Ezek tiszták, a legritkább esetben töri el őket. Elemi, ősi, eredendő jelleget, s egyben letisztítottság-érzetet kölcsönöznek az összbenyomásnak.

A megnyitón Kele Fodor Ákos költő beszédét performance követte. Nemes Z. Márió egy biciklidudával, Borsik Miklós pedig a saját szájszerkezetével keltett hangokat. A performance törzsét Arnulf Rainer, osztrák festő egyik kiáltványának szövege adta: „A művészetet úgy gyakorlom, mint valami antropológiai kutatást, mert az ember nem több, mint egy göröngy; egy göröngynyi csíra, egy göröngynyi lehetőség, melyekből csak keveset sejt, a legtöbbet a priori elutasítja. Tabunak tekint egy széles területet, mert az biológiai múltját képezi. Lehetőségei nagy részét félénken elveti; mert olyannyira hangya, hogy nagyobbá válása szükségszerűen szörnyeteggé válásának tűnik neki.”

Nagyika örvénye (részlet)

Ezt kántálta különböző stílusban Borsik, miközben egyre sűrűbben ismétlődő beatbox elemekkel bontotta meg a szöveget. Nemes Z. Márió egy-egy bicikliduda-hanggal adott ritmust a performance-nak. A szavakká összeállt hangok ki-kiszabadultak a nyelv rendszeréből és előtörve egy másik szisztémát alkottak. A Borsik által nagyra becsült Rainer képein a portréfotókat megbontó és azokat átíró gesztusvonalak ugyanígy működnek. A  kiállítás anyaga és a performance viszont azt bizonyította, hogy Borsiknak ezt egyelőre csak a hangok szintjén sikerült megvalósítania, a vizualitás terén pont ellenkező irányú folyamat jellemzi.

Összességében a vívódás látszik a kiállítás anyagán. Nincs letisztázva – illetve még folyamatban van –, hogy az esztétikai élményt vagy a beléjük erőszakolt gondolatokat akarja-e előtérbe helyezni Borsik, hogy a szavakból fakadnak-e a vonalak vagy fordítva. Nem lehet tudni, hogy az őszinte gesztusok saját rendszere vagy a művész által rájuk húzott szisztéma uralkodik-e a képeken. De ez a bizonytalan állapot rengeteg izgalmat is rejt: a kiállítás anyaga az alkotói pálya kétségekkel és kérdésekkel teli fázisát mutatja, amiről idővel bizonyára lemorzsolódnak a felesleges elemek, és kiforrnak a lényegi szálak.

Azték szórás

Azték szórás

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

1991-ben születtem, azóta egy csomó vizualitással kapcsolatos gyakorlati és elméleti dolgot tanultam már (festészet, design, animációkészítés stb.), most épp az SZTE-BTK Vizuális kultúratudomány mesterszakán teszem ezt. Leginkább mégis költő vagyok, 2012 óta rendszeresen publikálok országos irodalmi lapokban.