Édes emlékeink

Mmmúzeum! – Marketingből jeles, a kiállítás tárgya legálisan megsemmisíthető Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy múzeum? Kerámiakorsók, faragott kődarabok, elvásott-kiásott használati tárgyak, régi fegyverek? Esetleg antik bútorok, gobelinek, festmények, szobrok, telt női aktok vagy modern és megfejthetetlen… izék? Csendes, komoly helyek, hosszú ácsorgások, kordonok, üvegtárolók? Unalom?

Vagy már megcsapott a múzeumokba is betörő új idők szele és átélted, hogy a kiállítás nyitható és csukható, (ki)hall(gat)ható, megleshető, mozgó és tapintható?… Vagy éppenséggel ehető?

A kölni Csokimúzeumnak már a neve is sokat ígér, de a Rajna egyik „félszigetére” épített, reprezentatív épület is ügyes marketingről árulkodik. A hajóforma, sötét(csoki?) barna építmény falai egészen véletlenül épp a leglátványosabb helyeken válnak áttetszővé: az üvegablakok mögül egy darab esőerdő néz vissza ránk, és egy három méter magas „szökőkút” , melynek aranyszínű, kakaóbab formájú kelyheiből csokoládé csordogál. A hatás nem marad el: az emberek zabálják.

Nyilvánvalóan gyerekbarát hely, de felnőttek számára is jolly joker program: egészen különböző ízlésű emberek számára is könnyen megtalálható közös nevező. A múzeum honlapja (http://www.schokoladenmuseum.de/) 3000 év csokoládétörténelmét ígéri, és ez tulajdonképpen igaz is, bár a kiállított anyagnak jóval kisebb részét teszi ki, mint azt a reklám alapján gondolnánk. De ez igazából senkit sem zavar.

A németországi múzeumi belépők közt átlagosnak számító 5-8 eurós jegy mellé azonnal egy mini-csoki is jár, mely a csokikútig vezető, a már említett esőerdőt is tartalmazó túra túlélőkészletének is tekinthető.

A földszinti teremsor, amelyen a látogató először végighalad, inkább afféle ismeretterjesztő kiállítás egy interaktív múzeum eszköztárával, mely a csokigyártás lépéseit mutatja be a kakaófától a csomagolásig. Erre kétségtelenül szükség is van, hiszen az egyszeri látogató nem feltétlenül van tisztában a gyártási folyamat lépéseivel, és enélkül nem is lenne érthető azok múltjának bemutatása. A központi vezérfonál tehát a jelen, melynek inkább csak a peremén jelenik meg a történeti kitekintés.

Az utolsó, üvegfalaival a Rajnára „nyíló” terem két komplett, működő gépsort mutat be. A folyamat végén éppen olyan minicsokik potyognak le a gyártószalagról, mint amilyet megérkezésünkkor kaptunk – és feltehetően már meg is semmisítettünk. A szalag végén, az üvegfalak mögött élő ember áll: fehér köpenyes dolgozó rendezi zacskókba az aranyszínű táblácskákat, melyeket majd a múzeumi boltban látunk viszont, mint csak itt termelt és csak itt kapható, exkluzív terméket.

De hogy addig se maradjunk boldogsághormonok nélkül, a Rajnára nyíló, gyönyörű kilátást az orrunk előtt csordogáló két mázsa csoki teszi még élvezetesebbé, melyből egy másik fehér köpenyes hölgy nápolyi-ostya segítségével osztogat kóstolót. Nem feltétlenül ez a legfinomabb csoki, amit valaha ettünk, de kit érdekel, ha egyszer szökőkútból folyik, és egy múzeumban osztogatják?!

A csokikút feletti galériás-erkélyes területen további futószalagok, gépkarok mozognak, megtudhatjuk, hogy hogyan készül a belül üreges csokifigura és a bonbon.

Tulajdonképpen csak ezután veszi kezdetét az igazi, klasszikus értelemben vett múzeum, a beígért 3000 éves csokitörténelem. (A terem ajtajában külön tábla figyelmeztet az ennek megfelelő viselkedésre.) Itt megtudhatjuk, hogy már az ősi indián kultúrák is…. A csokoládé kultúrtörténeti presztízse tovább nő: az aztékok az istenek eledelének tartották – amit egyébként a múzeum honlapja sem felejt el hangsúlyozni. A vitrinek mögött durva kiképzésű kőeszközöktől indulunk, majd barokk porcelán kiöntők után eljutunk a XIX. század végén, először éppen az édességek árusítására alkalmazott, helyenként meglepően ötletes és dekoratív csokiautomatákig.

Végül külön szakasz foglalkozik a csokoládéreklámok és a kultikussá vált csokoládémárkák történetével, mely egyúttal hirdetéshordozók történetének is sajátos keresztmetszete: plakátok, hirdetések, egy külön kis mozi a reklámfilmeknek, érintős monitor dúdolja németül, hogy kísértésbe eeejtőő ííííííz… Persze lila tehén is van, teljes életnagyságban. Saját személyes kis történelmünk darabkáit láthatjuk viszont, vagy ami talán a német családok esetében a szülők generációjának emlékezetét is érinti.
Egy kisebb szobában a múzeumot pár éve átvevő Lindt cég egy külön kis kiállítással tiszteleg a kölni Stollwerk gyár és a múzeum pár éve elhunyt alapítójának emléke előtt.

A múzeum rendkívül komplex kínálata igyekszik minden igényt kielégíteni: a földrajzi, gazdasági, technikai, történeti, művészeti érdeklődésű látogatók mindegyike megtalálja a maga intellektuális számítását, de gyerekek, különösebben magas kulturális elvárások nélkül érkező felnőttek számára is élvezhető, ami nem lebecsülendő teljesítmény. Az ugyan tény, hogy az édességet szinte mindenki szereti, de a kiállítás anyagának tulajdonképpen csak kis részét képezi valódi csokoládé. Az, hogy ez igazából mégsem igazán feltűnő, nagyban köszönhető annak, ahogyan a múzeumi konvenciókkal, szabályokkal bántak az alkotók: a kiállítások szigorú szabályrendszere valójában végig érvényben marad, így a jól időzített, beépített „áthágások”, az élő ember az üveg mögött, a megérinthető, megehető „tárgyak” révén az egyébként egészen egyszerű dolgok is rendkívüli élvezetet nyújtanak.

Emellett azt is el kell ismerni, hogy a téma népszerűségét kihasználva nagyon ügyesen, élvezetesen tanít is a kiállítás. A német és angol nyelvű kísérő szövegek érdekesek és informatívak, bár végigolvasásuk egyszerre lehetetlen (és az egyszeri turista talán nem mindig rendelkezik a szükséges műszaki szókinccsel), így az újra és újra visszatérő látogatók számára is marad elég újdonság.
Kifelé menet, a csokikút előtt elhaladva még egyszer sorba állhatunk egy újabb adagért, vagy ha még többre vágyunk, az istenek eledelét (további anyagi áldozatok árán) a múzeumi boltban és/vagy a gyönyörű, Rajnára néző kilátást és 14 féle csokikülönlegességet kínáló kávézóban élvezhetjük tovább.
Vegyétek és egyétek…