Dimenziótranszformálás

Csörgő Attilával kapcsolatban (most már tudom) közhely, hogy míg külföldön igen elismert művész, addig itthon alulértékelik, vagy – ami talán rosszabb – egyáltalán nem értékelik. Én is véletlenül keveredtem el a Ludwig Múzeumban látható Arkhimédészi Pont című kiállítására, mely teljesen lenyűgözött. Lenyűgözött a szónak abban az értelmében, ahogyan egy kisgyereket lenyűgözi az elvarázsolt kastély: csak kapkodtam a fejem, hogy mennyi érdekes dolog van a termekben. (A kiállítás 2009. október 30. és 2010. január 24. között tekinthető meg.)

Csörgő Attila (akinek honlapja itt érhető el), nevezzük bár szobrásznak vagy médiaművésznek, tulajdonképpen a két- és a háromdimenziós alakzatok közti transzformáció lehetőségeivel kísérletezik; fizikai, geometriai, matematikai, sőt (ha az utóképhatásra gondolunk) biológiai szempontok alapján. Azaz az egyes projektek mintha azt vizsgálnák, hogy egyes térbeli formák hogyan teríthetők ki a síkban, majd ezekből a rajzokból hogyan hozható létre ismét egy háromdimenziós tárgy.

Erre a legszembeszökőbb példa a Hámozott terek elnevezésű műcsoport, melynek ötlete a narancshámozásból ered – nevezetesen esetükben egy térbeli forma kiterítése ugyanúgy történik, mint ahogyan a narancs héját hámozzuk le, csakhogy itt a létrehozott forma hajtogatással ismét háromdimenzióssá alakítható. Ehhez persze szükséges, hogy egyetlen felületből alakuljanak ki a formák. A művésznek ezen elgondolás alapján egész bonyolult kompozíciókat is sikerült létrehoznia, mint amilyen a Hámozott csendélet, egy tálcára helyezett üveggel, körtével és almával. Hasonló értelmezésbe illeszthetők a Három test, valamint a Hogyan szerkesszünk narancsot? című munkák. Előbbi esetében a tetraéder, a kocka valamint az oktaéder képe a pergő homokból jön létre, háromszög, négyzet illetve rombusz alakú fényforrás segítségével; míg utóbbinál a ventillátorok fölé helyezett gömbformák tökéletlensége furcsa mozgásgörbéket ad ki.

Azonban a transzformáció még inkább térbeli természetű az „időszobrok” esetében (Plátói geometria sorozat), az ábrázoló geometria csak annyiban kap szerepet bennük, amennyiben a formákat kiadó, folyamatos mozgásban lévő hurkapálcák vonalakként is értelmezhetőek. E tisztán mechanikusan működő szobrok esetében sem játszik központi szerepet az esztétika: a minden sufniban megtalálható kellékekből (csavarokból, spárgából, kulcsból stb.) „összeeszkábált” masinák nem nevezhetők sem szépnek, sem felforgatóak a szó avantgárd értelmében. Így a hangsúly az ormótlannak tűnő szerkezet által keretezett folyamatos átalakuláson marad.

A Félgömb és a Gömbörvény átvezetnek a művész vizsgálódásának egy másik területére: a fényképészetre. Ezeknek lényege, hogy egy virtuális gömb felületén mozgó zseblámpát hosszú expozíciós idővel fényképezett le, így a képen a fény mozgása által kirajzolt térbeli forma látható. Csörgő Attila saját készítésű kameráival még extrémebb képek hozhatók létre, melyek a valóságot egy nem létező nézőpontból „adják vissza”. Ilyen a félgömb felületre rögzített képet adó Fél-tér elnevezésű kamera, vagy a hámozás technikáját idéző Narancs-tér kamera, mely a környezet hámozott képét hozza létre, ami ezután gömbbé hajtogatható (akárcsak a korábbi síkbeli ábrák). Ezeknél azonban talán még érdekesebb a Möbius-tér elnevezésű projekt, melyben egy réskamera a kép és a filmszalag együttes mozgásával olyan képet alkot, hogy a kész kép aztán folyamatos Möbius-szalaggá ragasztható össze. Ahogy Peternák Miklós megjegyzi: „Tehát előáll az a szemléletünk számára paradox helyzet, hogy a mű egyszerre egy-, két- és háromdimenziós, attól függően, hogy a hordozó felület, a rajta rögzült fénykép vagy a kiállítási forma felől próbáljuk értelmezni.”

Hiba lenne megjegyzés nélkül elmenni ezek mellett az igen érdekes és elgondolkodtató munkák mellett, melyek megbolygatják a térről alkotott hagyományos nézeteinket. Ugyanis bár a kiállítási tárgyak egyáltalán nem mondhatók esztétikusnak a szó hagyományos értelmében (hogy is lehetne szép mondjuk 45 liter motorolaj, mely a Maelström projekt alkotóeleme?), esetükben a „szépség” nem is lehet elvárás, hiszen a gyönyörködtetés vagy az arra irányuló törekvés pont a legfőbb értékük ellen dolgozna: hogy a látogatót arra sarkallják, hogy megpróbálja olyan nézőpontból szemlélni a világot, amilyenből eddig még nem látta.