Az SZTE Egyetemi Életvezetési Tanácsadó Központ keretein belül rendezték meg a két napos SANSZ – Nap és Esélyegyenlőségi Világnapot 2014. május 5-6-án Szegeden. A rendezvény során felhívták a figyelmet a fogyatékossággal élők, a mozgás-, hallás-, látássérült és tanulási zavarral élő egyetemi hallgatók nehézségeire. A program keretein belül Szegedre látogatott a méltán népszerű budapesti, Millenárison helyet foglaló Láthatatlan Kiállítás egy „mini” változata. A kiállítás ingyen látogatható volt, mindössze regisztrációt igényelt.

Május 5-én 15:30-kor volt a megnyitója a két napig látogatható mini kiállításnak, ahová nem csak egyetemisták, hanem bárki ellátogathatott. A rendezvényről valószínűleg kevesen értesülhettek, mivel a tervezettnél sokkal kevesebben látogatták meg, annak ellenére, hogy bárkit, aki kisétált róla, átitatott a „nem-látvány. Első nap még igencsak szép számban látogatták meg, második nap viszont már nagy kongás jellemezte a JATE Klubba költözött rendezvényt.

Érdekes helyszín, még érdekesebb kiállítás, amelyet egy látássérült vezető segítségével, 15 percenként induló, nyolc fős csoportokban lehetett megtekinteni, 20-30 percet eltöltve a sötétben.

lát.1

Miért a JATE Klubban rendezték meg? Mit lehet LÁTNI egy ilyen kiállításon?

A válasz egyszerű mindkét kérdésre. Sokan hitetlenkedve fogadták a hírt, hogy a szegedi Láthatatlan Kiállítást a város egyik legkedveltebb szórakozóhelyén, az esti bulik helyszínéül szolgáló JATE Klubban rendezik meg. Sokan idegennek érezték a helyszínt, lehet, egy kicsit taszítónak is tűnhetett. Ugyanakkor, mint tudjuk, ami részben taszító, az ugyanannyira magában foglalja a kíváncsiságot és az érdeklődést, vagyis részben vonzónak is tűnhet.

Lenyűgöző, hogyan tud egy kiállítás megindítóvá válni úgy, hogy semmit sem lát az, aki meglátogatja. Semmit. Koromsötét van és csak az érzékeidre tudsz alapozni. Látássérültek segítik az utadat, vagy inkább a botorkálásodat, ahogyan sötétben tapogatod a falat néhol balról és jobbról. Félsz, nehogy felbukj valamiben, keresed az előtted haladó vállát vagy bármit, amibe belekapaszkodhatsz. Sokszor elborzadsz a ténytől, hogy milyen nehéz lehet azoknak, akik az egész életüket így élik le.

lát.2

A kiállításnak három része volt: elsőként egy asztalhoz ültettek le, ahol különböző tárgyakat, anyagokat lehetett végigtapogatni, puzzle-t kirakni, dobozokban illatokat felismerni. (Csapatépítés, ismerkedés szempontjából is kitűnő lehetőségnek számít az ilyen jellegű kiállítás.) Aki látta a tavalyi év egyik legkedveltebb romantikus vígjátékát, az Időről időrét (About Time. Richard Curtis, 2013), annak eszébe juthatott a hasonló jelenet, ahol a két főszereplő először egy „láthatatlan” vacsorán találkozik. Ott hasonlóképpen semmit sem lehetett látni, mindössze egymás hangját hallhatták.

A második fázisban szobrokat lehetett felismerni a vaksötétben. Három szobrot állítottak elénk: Éva alakját, majd Buddhát, végül pedig Dávidot lehetett végigtapogatni. Azt hinné az ember, hogy egyszerű ez a feladat, de valójában cseppet sem az. A két társammal először az alak fejét, haját, illetve karjait és lábait próbáltuk megtalálni. Itt már nem volt elég mindössze azt feltérképezni, hogy a szobor miből készült (fából), a tanulással szerzett tudásunkat kellett segítségül hívnunk: Éva esetében segített a kezében tartott alma, míg Buddháéban a nagy has.  Ez utóbbit először állatnak hittük; nehézséget okozott, hogy az alak ülő helyzetben volt, és nem állt, akárcsak a másik kettő.

lát.3

A harmadik rész volt a legpihentetőbb: a csoportot egy asztalhoz ültették le újra, ahol kis tálakban különböző csemegéket lehetett találni és ezeket végig lehetett kóstolni. Egy nagyon szimpatikus középkorú férfivel „vacsoráztunk”, aki az életéről mesélt, kérdéseinkre válaszolt, sőt, ő is kérdezett minket mindenféle témáról. Majd mindannyian erősen hunyorogva mentünk ki a sötétből.

Az élmény kicsit olyan volt, mint amikor valaki belemerül egy másik párhuzamos világba, majd egyszer csak rádöbben, mi a valóság. A valóság fény, ez pedig maga volt a sötét lyuk. Megindító, felkavaró élmény: hibásnak érzed magad, lelkiismeret furdalásod van, és úgy érzed, hogy mostantól másképp fogsz hozzáállni a látássérültekhez, mivel te olyasmit birtokolsz, amit legszívesebben megosztanál velük. Tudatosul benned, hogy a látás maga kincs. A kérdés az, hogy mennyire akarta elérni ezt nálad a kiállítás? A tárlat „nézőkre” tett hatása jól jelzi, hogy a kiállítás mesterien közelítette meg a problémát, és el is érte a célját.

A Millenárison a szegedinél sokkal nagyobb szabású kiállítással lehet találkozni, nagyobb helyszínen, sokkal több, a sötétben kipróbálható lehetőséggel. Térítés ellenében vacsorán, borkóstolón, masszázson lehet részt venni, csapatépítést lehet ide szervezni, sőt, iskolás csoportokat is fogadnak. Az egyik legbarátibb tényező, hogy sok kedvezményes jegyhez is hozzá lehet jutni, illetve, hogy a budapesti kiállítás az egész idei évben megvizitelhető.

lat.4

Ez a 2014-es év egyik legizgalmasabb kiállítása, ahol semmit sem lehet látni, ahol nem szükséges múzeumi intézményesített környezet, nincs szükség kurátorokra, és még azon sem kell gondolkodni, hogy a műtárgyakat miképpen állítsák ki. Feltevődik a kérdés, hogy egy ilyen kiállítás interaktivitásával és szimulációs feladataival jobban vonzza-e a mai embert, mint egy történeti múzeum vagy akár egy kortárs művészeti kiállítás? Nyilvánvaló, hogy többféle az érdeklődési körünk, de a „Próbáld ki, legalább egyszer az életben!”, a kaland mint mozgató rugó, nagy löketet tud adni egy kiállítás mellett döntés során. Rizikómentes, és hatással van rád. Kell ennél jobb reklám?

Hozzászólások

hozzászólás