„A tények ismeretéből nem feltétlen lehet megalkotni a valóságot. […] Manapság drámaian megnőtt azoknak az eszközöknek a száma – internet, virtuális valóság, speciális effekt a moziban, videojátékok, photoshop –, melyek alkalmasak mesterséges, hamis valóságok előállítására. Korábban sohasem láttunk még ilyet az emberiség történetében. Hirtelen egy olyan helyzetben találtuk magunkat, amelyben újra kell definiálnunk a valóságról alkotott elképzeléseinket.
A valóság nem a tények, hanem a mélyebb víziók ismeretének birtokában határozható meg. A megismerés eszköze lehet például egy olyan film, amely nem elsősorban a tények feltárására törekszik, hanem arra, hogy átvilágítson rajtunk, áthasson, mint egy misztikus, vallási élmény, amely szinte önkívületi, magunkon kívüli állapotba kerít, beragyogva a legbelsőbb tartományokat is. Nehéz megvalósítani, de az én célom ez: hogy valami olyasmit tárjak a közönség elé, ami így hat rájuk.” – hangoztatta Werner Herzog egy rádióinterjúban, melyet a kanadai Studio Q-ban adott az akkor frissen bemutatott Into the Abyss (Az örvény mélyére, 2011)[1] című dokumentumfilmje kapcsán.

01

A Michael James Perry (19) és barátja Jason Aaron Burkett (19) által elkövetett bűncselekményeket, azok következményeit, valamint az ügyben érintetteket bemutató film valóban egy ilyen munka lett. Nem egyszerűen a két fiatal tetteit ismertető, elítélő, moralizáló rémtörténet és nem is egy halálbüntetés-ellenes propagandadarab.[2] Herzogot elsősorban nem az érdekelte, hogy bűnös-e az interjúalany vagy sem, hogy jó gyakorlat-e a halálbüntetés vagy sem. Figyelmének fókuszpontjába az említett (bűn)tettek abszurditása és totális értelmetlensége került. A dokumentumfilm-forma választása is fontos volt számára, ugyanis ez a műfaj – amely a valóság tényhű reprezentálására hivatott – amellett, hogy megismerteti az esetet, nem hagyja nyugodni, folyamatos önreflexióra készteti a nézőt, szemben például egy igaz történeten alapuló, mégis fikcióként értékelhető játékfilmmel. És mivel Herzog szerint „[a] valóság nem a tények, hanem a mélyebb víziók ismeretének birtokában határozható meg”, nézőit túljuttatja a tények megismerésén, hogy szándéka szerint még az Into the Abyss megtekintése közben elérkezzenek az értelmetlen (bűn)tettek értelmezéséhez. Az analízishez mint interjúkészítő is irányt mutat főként a film második felében feltett kérdéseivel:

„Miért haltak meg?” – kérdi Herzog a meggyilkolt Sandra Stotler lányától, a szintén áldozatul esett Adam Stotler mostohatestvérétől, Lisa Stotler Ballountól. „Mindennap felteszem magamnak ezt a kérdést. … Egy járműért?” – válaszol keserűen Lisa Stotler Balloun.

02

Értelmet adni az értelmetlennek[3]

Hogyan értelmezzük ezt a számos ponton törvénybe ütköző cselekménysort, amelynek végpontja egy múló élmény, pár órányi örömautózás (joyride)? Értelmetlen kegyetlenség? Gátlástalan élvhajhászás? Carpe diem? YOLO? A rendszeren kívüliség élményén keresztül megtapasztalt szabadság és/vagy extázis, amelynek még a gondolata is tabu?

És vajon közelíthetünk-e úgy ehhez a valós eseményeket bemutató (szerzői?) dokumentumfilmhez, ahogy például a de Sade Szodoma százhúsz napjában, Apollinaire Tizenegyezer vesszőjében vagy Ellis Amerikai Psychojában olvasottakhoz közelítünk?

Utóbbi kérdésre a válasz röviden igen, amennyiben szüntelenül emlékeztetjük magunkat arra, hogy az elemzés tárgya igaz történet, hiszen az Into the Abyss velőtrázó – megrázó és egyszersmind gondolatébresztő – hatását éppen az adja, hogy valós tényeken alapuló dokumentumfilmként, tehát nem fikcióként értelmezzük.[4] Ezt még akkor is fontos tudatosítani, ha a felsorolt irodalmi művek feltevései ugyanúgy közelebb vihetnek a valóság pontosabb megismeréséhez, mint Herzog (szerzői?) dokumentumfilmje. A Sade márki, Apollinaire és Ellis munkáihoz kapcsolódó szakirodalom segíthet elhelyezni az Into the Abysst is.

03

Az Into the Abyssben – és az említett irodalmi művek esetében – a határsértés fontos elemzési szempont. Vegyük elő ennek kapcsán Bataille-t és Foucault-t.[5] A film összefüggéseit tekintve az áthágás, a transzgresszió fogalmának ismertetése lehet a legmegvilágítóbb, és ezt az etnológia és az antropológia felől érkező Bataille vezeti be Az erotika[6] című munkájában. Bataille számára az ember valamilyen nem folytonos létező, megszakítottságának oka pedig saját halandósága. Filozófiájának talán legfontosabb tézise, hogy a megszakított létezőt állandó vágy, vonzás hajtja a folytonosság felé, ami saját határainak áthágására készteti, a transzgresszióra. A transzgresszió pedig mindig valamilyen – kitüntetetten a szexualitással, a vallással, valamint a halállal kapcsolatos – tilalommal jár együtt, amelyet az alany megszeg, ugyanakkor sohasem semmisíthet meg teljesen. A tilalom és a megszegés kettőssége Michel Foucault-nál a Felügyelet és büntetés[7] kettősségébe folyik át. Az Into the Abyss – lévén börtönfilm – kiemelten foglalkozik a bűnelkövetéssel és a büntetés-végrehajtással mint hatalmi gyakorlatokkal. Ha Bataille látta volna ezt a filmet, minden bizonnyal azt emelte volna ki, hogy Michael Perry és Jason Burkett nem ismerik a tilalmat – ellentétben például a szintén nehezen feldolgozható tetteket végrehajtó Sade-dal, aki saját tilalmi rendszert állít fel a megszegés-élmény megsokszorozása végett. Ha beülne mellé a vetítésre Foucault is, akkor valószínűleg arról beszélgetnének, hogy Michael Perry és Jason Burkett – értelmezhetetlen tetteikkel egy időben – ideiglenesen elhagyták a különböző rendszabályok, kötöttségek és tilalmak által szabályozott hatalmi rendszert és egy rövid időre – az autó megszerzése és a joyride idejére – a rendszeren kívülre kerültek, szabadok voltak.

Az örvény mélyén

Herzog azt mondja a film címével kapcsolatban, hogy az Into the Abyss számos másik filmjének is lehetett volna a címe, mert rendezőként az egyik legfőbb feladatának azt tartja, hogy munkáin keresztül betekintést nyújtson az emberi lélek mélységeibe, különböző bugyraiba. A filmben szereplő egyéneket és történeteiket mind külön „örvényként” határozza meg. A piros Camaroban kinövő fa története is egy ilyen „örvény”.[8] A bizonyítéktemetőben parkoló autó karosszériáján átnőtt növény olyan, mint egy embléma, amely magába sűríti az egész eset, az egész film, az összes szereplő történetét. Tasnádi József Joyride című munkája ezt a jelenséget emeli ki, és helyezi a figyelem középpontjába, képzőművészeti környezetbe, a Horizont Galéria terébe.

04

Tasnádi értelmezésében a jelenség – bár gyakorlatilag nem látogatható – spontán emlékművé változott a helyszínen, a bizonyítékraktárban. A spontán emlékművek lényege, hogy egyéni kezdeményezés eredményeképpen jönnek létre, jellemző példái a közúti balesetben elhunytakról megemlékező emlékhelyek, melyeket rendszerint a hozzátartozók létesítenek. A piros Camaro és a fa esetében azonban más a helyzet: egy természeti képződmény teremti meg azt a konstellációt, amely emlékműként értelmezhető.

Joyride

Kinek vagy minek az emlékműve az eredeti kompozíció? Az értelmetlen halált halt áldozatoké? A semmilyen kötöttséget nem tűrő, azóta már kivégzett Michael Perry-é? Milyen viszonyban áll ez a Joyride című 2016-os installációval?

05

„[A] végső boldogságérzésre irányuló élménysornak már a beteljesedés előtti mozzanataira átsugárzik valami a cél élvezetértékéből”.[9] – írja Georg Simmel A kacérság lélektana című könyvében. A vágy működésmódját, a kielégülést megelő(lege)ző hajtóerőt mutatja be így. A piros Camaroban eltöltött néhány órányi száguldás élménye a vágy tárgyaként jelenik meg az alaptörténetben, azaz minden más cselekedet – így a gyilkosságok – motivációjaként is.[10] Az eredeti, spontán emlékműként interpretált kompozíció a történet legtöbb szereplőjével közvetlen kapcsolatba került – a legtöbben ültek benne –, ezért az utólag értelmezhető az egyes szereplők emlékműveként és az egész történet metaforájaként is.

A korábban megfogalmazott gondolat – hogy Michael Perry és Jason Burkett ideiglenesen elhagyták a különböző rendszabályok, kötöttségek és tilalmak által szabályozott hatalmi rendszert és egy rövid időre a rendszeren kívülre kerültek, szabadok voltak – értelmében mind az eredeti tárgy-élőlény-együttes, mind Tasnádi 2016-os installációja interpretálható olyan „kifordított” szabadság-szoborként, amely egy részről a mindenkori, hatalmi rendeletre felállított szabadság-szobrok kritikájaként is értelmezhető, másrészről pedig a masszív fémvázba belenőtt növény reprezentálhatja a hatalmi rendszerbe beleszületett egyént.

06

A favágó hobbija

„Egy kivágott virágzó almafa a lét és a nemlét lehetőségének valósága. Primitív dolog.
Tegyük fel, hogy a halál megszünteti az időt. Egy gyilkos megállítja áldozatának privát idejét. A favágó is gyilkos. Egy fagyilkos. Ha egy virágzó almafát kivágok olyan, mintha hasba rúgnék egy terhes nőt. A fejjel lefelé fordított, virágban lévő almafa az idő természetellenes, erőszakos kiiktatását jelenti, vagyis a gyilkosságot. […] Mennyire gondolható primitívnek egy virágzó almafa kivágása? Mennyire tekinthető lírainak egy kivágott virágzó almafa látványa?”

07

A favágó hobbija, Tasnádi legutóbbi (2015) installációja több ponton is a Joyride előzményének tekinthető. A kompozíció középpontjában szintén egy fa áll, egy kivágott virágzó almafa, fejjel lefelé fordítva. A favágó hobbija az installációt kísérő szöveg értelmében az volt, hogy „esténként Schopenhauer metafizikai spekulációit olvasta és a primitív dolgok költőiségén merengett.” A Joyride-dal összefüggésben értelmezve a favágó felteszi azt a kérdést, hogy kinek és milyen körülmények között van joga kiiktatni erőszakosan egy életet – legyen az egy ártatlan családanyáé, egy halálbüntetésre ítélt gyilkosé vagy egy virágzó almafáé. A Joyride-dal kapcsolatban pedig felmerül az is, hogy kinek és milyen körülmények között van joga egy lépést hátralépni, és a gyilkosság látványának, tényének értelmezésével foglalkozni? Másként: mennyire gondolható primitívnek három ember meggyilkolása és egy piros Camaro elkötése? Mennyire tekinthető lírainak három meggyilkolt ember és egy elkötött, piros Camaro látványa?

Schopenhauerhez is fordulhatunk tanácsért, de visszatérhetünk akár Foucault-hoz, vagy Bataille-hoz.

08

(Tasnádi József kiállítása 2016. február 17-ig volt látogatható a budapesti Horizont Galériában.)


[1] “Into the Abyss” director Werner Herzog in Studio Q

https://www.youtube.com/watch?v=nlbQF2ht2ic (utolsó elérés: 2015. 12. 21.)

[2]  Annak ellenére, hogy sokan propagandafilmként értelmezik az Into the Abysst, Herzog maga – a filmben és más nyilatkozataiban is – hangoztatja, hogy ő nem ezzel az intencióval készítette, bár személy szerint nem ért egyet ezzel a büntetésvégrehajtási gyakorlattal és tagadhatatlanul foglalkoztatja a halálbüntetés témája. Ezt az a tény is alátámasztja, hogy az Into the Abyss alapját képező történet eredetileg egy ötrészes dokumetumfilm-sorozat egyik epizódjaként futott volna, de a munka első fázisában Herzog úgy döntött, hogy külön filmet szentel Michael Perry esetének. A másik négy halálraítélt sorsát bemutató, négy, egyenként 50-50 perces részt tömörítő minisorozatot On Death Row (Halálsoron) címmel sugározták először 2012-ben az Egyesült Királyságban a Channel 4-on.

[3]          Értelmetlennek a fogyasztói társadalom logikája alapján nevezhető ez a tett, hiszen, ha rablógyilkosság történt volna, vagy eladták volna az autót, rögtön lett volna könnyen értelmezhető indíték a gyilkosságok mögött. Így azonban értelmetlenek, értelmezhetetlenek a csak az örömautózás élménye miatt elkövetett tettek.

[4]          „Elégia – Az elégiát (…) az jellemzi, hogy abban nem a friss benyomásokból közvetlenül fakadó érzelmek, hanem a visszaidézett benyomások, lelki szemlélődés, a visszaemlékezésből fakadó, azaz válasz érzelmek nyernek kifejezést.” Tasnádi József: Joyride, 2016

[5]          A határélmény empirikus kutatását a beavatási rítusok kapcsán az antropológus Arnold van Gennep, a vallási élmény elemzésekor Victor Turner, később pedig, a kábítószeres élmények fenomenológiáját leíró Carlos Castaneda végzik el. A filozófiatörténetben a határátlépésről írott szövegek lényegében Nietzschével kezdődnek, majd olyan alkotókkal folytatódnak, mint William Blake, Nerval, Aldous Huxley, Bataille, maga de Sade, Artaud, Klossowski, Timothy Leary vagy Feyerabend. l. Frida Balázs: A határsértés bódhiszattvája http://www.c3.hu/~prophil/profi034/frida.html#sdfootnote15sym

(utolsó elérés: 2015. 12. 21.)

[6]          Georges Bataille: Az erotika. Budapest, Nagyvilág, 2001.

[7]          Michel Foucault: Felügyelet és büntetés. Budapest, Gondolat, 1990.

[8]          “Into the Abyss” director Werner Herzog in Studio Q

https://www.youtube.com/watch?v=nlbQF2ht2ic (utolsó elérés: 2015. 12. 21.)

[9]             . Simmel, Georg: A kacérság lélektana Ford.: Berényi Gábor, Bognár Virág. Budapest. Atlantisz, 1996. 15.

[10]        „A csábítás története az édenkertben kezdődött.” Tasnádi József: A favágó hobbija, 2015

Hozzászólások

hozzászólás