A címadó mondat igen érdekes kontextusban hangzik el, mely a kritikámmal összefüggésben vonatkozhatna magára a rendezőre is, de hadd előlegezzem meg a választ: No, he wasn’t. Edgar Wright ismét megcsinálta! A rendező régóta dédelgetett projektje friss, pörgős, eszméletlenül látványos, és egyszerűen nehéz lenne nem szeretni.

A Nyomd, Bébi, nyomd (Baby Driver. Edgar Wright, 2017) főként azért számít üdítőnek, mert egyedi és kreatív, és lássuk be, Hollywoodban mostanság nem éppen e két jelző dominál. A remake-ek, adaptációk és folytatások korát éljük, amelyben nehéz olyan amerikai produkcióra beülni, ami ne emlékeztetne arra, hogy kinek a műve alapján jött létre az alkotás, vagy ne fognánk a fejünket, hogy ugyan miért kellett ezt most újra leforgatni, hiszen nem nyújtott semmi újat. Szerencsére, egy olyan névben, mint Edgar Wright, még manapság is lehet bízni.

01

Már az előzeteseken is látszott, hogy akcióban nem lesz hiány. A trailerek igazán dögösen néztek ki és bizakodásra adtak okot, de bármennyire is odavagyok Mr. Wright munkásságáért, egy kis félelem mégis megbújt a rajongói lelkemben. Wright legjobban sikerült munkái azok, melyeket a hazájában, az esős-szeles Szigetországban készített, a Cornetto-trilógiával az élen. Félő volt, hogy az amerikaiak netán túl „el-hollywoodiasítják”, és csupán egy Halálos iramban (Fast and Furious. Rob Cohen, 2001) kaliberű autópornó lesz a végeredmény. Szerencsére nem így lett, és egy kreatívan szórakoztató mozit kaptunk, ami nem csak arra megy rá, hogy az arra hajlamosak elélvezzenek a kocsik, illetve a dúskeblű hölgyek láttán  (igen, ismét az „Egyre siralmasabb iramban”-ra utalok).

Történetünk főszereplője a hallgatag, fiatal kora ellenére elképesztően jó sofőr, Baby (Ansel Elgort), aki kénytelen egy bűnszervezetnek fuvarozni, mivel egy múltbéli baklövése miatt mai napig tartozik a mindig higgadt Dokinak (Kevin Spacey), a szervezet fejének. Baby nem élvezi munkáját, mivel bűnözőket menekít ki a törvénykezés karmai közül, sosem szól senkihez, füléből folyton füles zsinór lóg ki; szinte állandóan zenét hallgat, ez elnyomja az amúgy szünet nélkül sípoló dobhártyája zaját, így különleges kapcsolat alakult ki közte és a zene között. Minden hangulatához van zenei összeállítása, és a vezetésnél is a pörgős ritmusok indítják be.

02

A zene a film legerősebb és egyben narratívaformáló ereje, akárcsak egy musicalnek. Erre  első blikkre nem sokan asszociáltak, pedig ha jobban megfigyeljük, pont erről van szó. Ebben az alkotásban a hangsáv, illetve a képek elválaszthatatlanok egymástól, a pénzszámlálástól kezdve a legizgalmasabb üldözős jelenetig minden zenére komponált. Személyes kedvencem, mikor a Tequila ritmusára sülnek el a fegyverek és az egész jelenet koreográfiája olyan pontos és abszurd egyszerre, hogy valóban öröm nézni, ahogy öldöklik egymást a karakterek. Összességében olyan, mintha egy nagy összefüggő videoklipet néznénk, amelyben a legkülönbözőbb zenei palettákon mozognak a számok, mégis jól megférnek egymás mellett. A zene fontosságát az a tény is alátámasztja, hogy a soundtrack sokkal előbb elkészült, mint maga a forgatókönyv. Ami az utóbbit illeti, a történet igazán egyszerű, a szokásos „még egy meló és végeztünk, aztán mégsem sikerül szabadulnunk” tematikát követi.

Baby nem támogatja az erőszakot, de elviseli, mindaddig, míg rá nem mosolyog egy szép szempár, és onnantól kezdve minél előbb szabadulni akar tisztességtelen melójábol. Ám a pofonegyszerű narratívát nem róhatjuk fel negatívumként, hiszen mint már említettem, a zene az igazi szervezőerő, a cselekmény igazodik hozzá. Lényegében egy akció-musicalnek lehetünk szemtanúi, ami leírva kevésbé hangzik jól, mint ahogyan ez a filmben működik. Végül is az éneklésen kívül minden a musicalségre utal. A Nyomd, Bébi, nyomd igazi férfimusical, ha úgy tetszik. A musicalekben a zene mindig diegetikus, és ebben a környezetben teljesen természetes, hogy az emberek asztalokon táncolva dalra fakadnak. Itt ugyan ez elmarad, s ha arra számít valaki, hogy Jamie Foxx vagy Ansel Elgort dalolászva fog bankot rabolni, annak sajnos csalódnia kell. Viszont a felcsendülő dalok, bár nem a szereplőink előadásában hallhatók, mégis szerves részét képezik a diegetikus környezetnek, illetve eseménysorozatnak, amelyben mozognak. Vegyük például az üldözős jeleneteket: itt a zenék nem csupán öncélúan hangzanak fel, hanem igenis részesei az adott szcénának, és nem csak hangulatfokozó szerepet töltenek be, illetve azt, csak épp elsősorban Baby, nem pedig a néző számára. Baby épp a Bellbotoms-t hallgatja, így a néző is. Amit a karakterek hallanak, azt halljuk mi is, és ha Babynek nincs lehetőségre berakni a fülesét, akkor az ő dobhártyájának sípolását halljuk. Ez felettébb bravúros és tömegfilmtől szokatlan megoldás.

04

A karakterek is viszonylag egyszerűek, ám ez semmit nem von le élvezeti értékükből. Fő- és címszereplőnk Baby, aki a naiv, jóhiszemű, ártatlan srácot jeleníti meg, aki ugyan feketén keresi a pénzt, de ettől még jóindulatú, még a rossz dolgokat is a jó ügyért teszi, fő célja pedig, hogy biztonságban tudja a barátnőjét és süket nevelőapját. Igazi álmodozó típus, akinek a lelke a ’60-as évek road movie-jainak világában ragadt. Szerethető karakter, akit a kölyökkutya-képű Ansel Elgort remekül megragadott. (Állítólag Edgar Wright azért őt választotta a főszerepre, mert a fiú is hatalmas zenerajongó, plusz fiatalkorának köszönhetően a Baby név tökéletesen illik hozzá.) A Kevin Spacey által megformált Doki a hűvös, „mindenhol ott a keze” típusú bandavezér, aki a végére egyfajta apafigurájává válik Baby-nek. A végére természetesen róla is kiderül, hogy mégsincs kőből a szíve, bármennyire is úgy tűnik. Spacey ebben a szerepében is brillírozik. A Jamie Foxx által megformált Bats szintén egy erősen tipizált karakter. Ő az igazi suttyó gettóivadék, akinek hatalmas a szája, tetőtől talpig szét van varrva (ráadásul ő az egyetlen színesbőrű főszereplő), és mindig előbb cselekszik, mint ahogy egyáltalán nem gondolkozik. Személy szerint nagyon élveztem ezt az „őrült parasztot”, bátran állítható, hogy igazi színfoltja a produkciónak, a poénok is többnyire hozzá kötődnek. A film közepéig azt sejtetik, hogy ő lesz a fő antagonista, a rossz arcok közt is a legrosszabb, aztán Wright csavar egyet a dolgokon. Itt el is érkeztünk a „randa banda” utolsó két kulcsszereplőjéhez: Darling és Buddy (Eiza González és Jon Hamm) az ügyeletes Bonnie és Clyde páros. A dögös csaj és a macsó pasi. A szerelmespár, akik odáig meg vissza vannak egymásért, nem számít nekik senki és semmi a másikon kívül. S végül kapcsolatuk vezet a történet csúcspontjához is. Ha már szót ejtettünk róluk, meg kell, hogy említsük Lily James karakterét is, Deborát, aki Baby fő motivációja lesz a későbbiekben. Debbie egy kicsit feledhető figura a többiekhez képest, sokkal gyengébben írták meg, ám neki pont ez volt a feladata, ő az ártatlan lány, aki mindent képes feladni a szerelemért. Összességében nincs olyan karakter, akit ne lehetne szeretni ezért vagy azért.

A film lezárása is eltér a megszokottól, mindenki azt kapja, amit megérdemelt, így valamelyest megmarad a realitás talaján, nem úgy, mint a legtöbb musical, de ez csak még egy plusz pont.

Hogy kinek ajánlom? Nos, mindenkinek, aki egy kicsikét is vágyik az újdonságokra. Akiknek nincsenek ilyen igényeik, azoknak kötelezően ajánlott, hogy lássák, egy Transformers-film költségvetésének feléből is lehet látványos és mindenekelőtt kreatív alkotást létrehozni. Nehéz lenne bárkit megnevezni, aki elégedetlenül hagyná el a mozitermet. Egy szó, mint száz, tömegfilm, illetve szerzői film rajongóknak is egyformán látni kell!

 

Hozzászólások

hozzászólás