Kevés musicalben láthatunk vidáman éneklő gyilkosokat, most azonban itt van egy, melyben egyszerre folyik a vér és pattog a fülbemászó zene ritmusa. Tim Burton, az Ollókezű Edward és Az Álmosvölgy legendájának rendezője, ezúttal egy zenés darabban valósította meg a már számtalanszor vászonra vitt rémlátomásait.
A film a brit Christopher Bond történetén alapuló 1979-es Sweeney Toddból készült, melynek írója és zeneszerzője az egyedi műveiről híres Stephen Sondheim. A démoni borbély történetének helyszíne London, ahova Benjamin Barker, azaz Todd (Johnny Depp) azért tér vissza, hogy bosszút álljon a gonosz Turpin bírón (Alan Rickman), aki elszakította őt feleségétől és gyermekétől, Johannától (Jaine Wisener). Todd közös üzlet vezetésébe kezd a kétes eredetű húsos pitéket árusító Mrs. Lovettel (Helena Bonham Carter): a nő süt, a férfi borotvál, s elvakult bosszúszomjának következtében jelentősen megritkítja London lakosságát, bőséges alapanyagot szolgáltatva a húsos pitékhez.
A Sweeney Todd alapötlete a musical és a horror műfajának keveredésén alapul. A hangosfilm megjelenése új, szórakoztató műfajok kialakulását eredményezte a 30-as években, ilyen például a musical, mely azóta hatalmas karriert futott be a mozi történelemben. Vonzó műfaj, mert álomvilágszerű környeztet, karaktereket és történeteket visz színre, mely elvarázsolhatja és kiszakíthatja közönségét a hétköznapok szürkeségéből. Természetellenes vonását annak az alapvető ténynek köszönheti, hogy szereplői időnként fülbemászó dalok segítségével fejezik ki mondanivalójukat. A musicalek szervező eleme tehát a zene. Minden a zenének rendelődik alá, vagyis a színre vitel, a kameramozgás és a szereplők mozgása is. Ebből következik, hogy a műfaj másik fontos jellemzője a látványosság.
Tim Burton a musical minden jelenős műfaji vonását felhasználta filmjében, azzal az alapvető eltéréssel, hogy a horror stílusjegyeit is beleépítette alkotásába. A mesebeli atmoszféra a Sweeney Toddban is fellelhető, itt azonban nem színes és vidám, mint a legtöbb musicalben, hanem borongós, balsejtelmes. London, az erkölcstelenség szimbolikus helyszíne, sötét, füstbe burkolózó házak övezte látképek segítségével jelenik meg a filmben. Szereplői között találkozhatunk ugyan a zenés szórakoztató műfaj tipikus szerelmes fiataljaival, ám ők ebben a környezetben csupán mellékszereplőként jelenhetnek meg. Itt a főszereplők ugyanolyan megátalkodottak, mint maga London. Todd és Mrs Lovette a német expresszionista filmekből kölcsönzött külsejükkel, vagyis szénaboglya hajukkal, karikás szemeikkel és hófehér bőrükkel tökéletesen beleillenek ebbe a sötét légkörbe. Céljaikat és eszközeiket tekintve is romlottnak mondhatók. Todd gyilkolni vágyik, Mrs Lovett pedig azon mesterkedik, hogy minél több pénzt keressen és elcsábítsa a megszállott borbélyt. Sem önmagukat, sem környezetüket nem becsülik semmire, és nem riadnak vissza semmilyen piszkos megoldástól.
A Sweeney Todd szereplői ugyanúgy keveredhetnek természetellenes helyzetekbe, mint a musicalek hősei. Todd például a bosszúról álmodozva dalol a forgalmas londoni utcán, anélkül hogy bárki furcsán nézne rá. Az a tény azonban, hogy mindeközben két éles borotvával hadonászik, sokkal közelebb viszi ezt a jelenetet a horror világához. Johnny Depp színpadias, szigorúan koreografált mozdulatait kiemeli a rendkívül változatos plánozás és dinamikus kameramozgás, melynek összhatása a musicalek látványvilágát idézi, de a vásznon játszódó események inkább a fantasztikus filmek legvéresebb változataira emlékeztetnek.
A musical és horror ellentéteiből fakadó abszurd humor szövi át a történet egészét. Ez a mozzanat megragadható egyetlen jelenetben is: Todd és a szerelmes fiú Johannáról szóló közös számában, melyben egy párhuzamos montázs segítségével láthatjuk Toddot, amint álmodozás közben rutinszerűen vágja el a kliensek torkát, valamint a fiút, aki London koszos utcáin ocsmány húsos bódék mellett elsétálva dalol szerelméről. A brutális részletességgel ömlő vér s a gyilkos borbély nem illik a musicalbe, ugyanúgy ahogy az önfeledten daloló fiú nem illik a horrorba. A gonosz figurák a zenés táncos miliőben, a szerelmesek pedig a hullák rengetegében válnak nevetség tárgyává.
Egyes esetekben azonban a horrorfilmek eszköztárából vett megoldások érvényesülnek, és elérik eredeti céljukat, vagyis a borzongatást. Ilyen például az a jelenet, melyben a borbély beledobja a hazugságon kapott társát, azaz Mrs. Lovette-t az égő kazánba. A nézők hosszan elidőzhetnek az égő test rémisztő látványán, s a sokkhatás a tűzbe pillantó Todd gonosz tekintetéről készült közelivel ér a csúcspontjához. A végletek fokozásával, a mulattató és elrettenő szembeállításával a rendező az elidegenítésre törekszik.
A színészek közül nem mindenkinek sikerült kihasználni a lehetőséget, melyet a két műfaj keveredéséből adódó extrém helyzetek nyújtottak. Meg kell hagyni, hogy a színpadiasság érzékeltetésének és a lelki mélységek megjelenítésének állandó váltakoztatása nem egyszerű feladat. Johnny Depp, aki már számtalanszor bizonyított, ezúttal nem is birkózott meg vele, s a mesterkélt mozdulatok kidolgozására való igyekezetében sokszor túljátszotta a szerepét. Helena Bonham Carter azonban jól eltalálta a felszínes, piszkos tettektől sem irtózó asszony ellentmondásos karakterét.
Depp botlásának ellenére Burton egy egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató alkotást teremtett meg. Nevetés és borzongás állandó kontrasztja, amivel a rendező folyton szembesít minket, az elidegenítésen kívül a társadalmi mondanivaló hangsúlyozására szolgál. Amilyen könnyedén veszik a főszereplők az erkölcstelenséget és a brutális megoldásokat, ugyanolyan könnyed nevetésre vagyunk mi is kényszerítve a groteszk jelenetek által. Önfeledt nevetésünk a legnagyobb borzalom átéléséhez vezethet bennünket, vagyis saját romlottságunk felfedezéséhez.