1917-et írunk, a virágok már kinyíltak, tavasz van. A mező szélén, a fák tövében katonák ülnek kimerülten, sérülten és éhesen. Két ifjút közülük Erinmore tábornokhoz (Colin Firth) hívatnak, aki azzal a feladattal bízza meg őket, hogy juttassák el a visszavonulásról szóló parancsát Écoustba, egy 1600 főt számláló zászlóaljnak, amely bizonyosan a halálba tart. A két katona vélhetően öngyilkos megbízásának személyes motivációját az szolgáltatja, hogy egyikük testvére a szóban forgó zászlóaljban szolgál.A cselekmény igazán csak ezen a ponton veszi kezdetét, hiszen attól a pillanattól kezdve, hogy Blake (Dean-Charles Chapman) és Schofield (George MacKay) őrvezetők elindulnak a küldetésükre, számunkra sincs megállás.

Blake (balra) és Schofield (jobbra)

Sam Mendes (Amerikai szépség. American beauty, 2000; Skyfall. Skyfall, 2012) alkotása nem csupán abban emelkedik ki számos, kategóriájában elismert háborús témájú film közül, hogy a kevésbé „populáris” I. világháború egy aprócska részletét dolgozza fel, hanem lélegzetelállító vizuális világának megteremtésében is. Roger Deakins operatőri munkája, pontosabban a vágás nélküliség átható és szinte észrevétlen illúziójának megteremtése egészen egyedi élményt hoz létre, amely kettészakítja a nézőt: interaktív, élettel teli, mégis száraz és könyörtelen valóságot hoz létre, amelyben minden lépést együtt teszünk meg, s minden lélegzetvétel akaratlan bátorságunkat tükrözi. A közel két órás remekmű minden egyes percének szemtanúi lehetünk, hiszen a cselekmény is hozzávetőlegesen ennyi időt ölel fel – a narratíva nem ugrál előre vagy hátra, végig velünk van.

Ahogy a már korábban kitüntetett Schofield és Blake kilépnek a táborból, rá kell jönnünk, hogy nem csupán az jelent nehézséget, hogy elkerüljék az esetlegesen még ott állomásozó német katonákat. Minden, ami útjukba kerül, végzetes lehet. Szögesdrótok, árkok, vértől és puskaportól bűzlő csatamező, melyen a kamera szelíd, háttérben operáló mozgása vezet minket keresztül, fenyegető homályban hagyja az előttük álló út minden egyes négyzetcentiméterét. Az erős lineáris irányvonal azonban közel sem marad egysíkú, hiszen az időbeliség érzékeltetése a karakterek rövid párbeszédéből, személyes történeteiből bontakozik ki, amelynek nyomatékos beágyazását a díszlet- és látványtervezés mesteri megoldásai segítik elő. A már szinte állóháborúvá változott tarthatatlan állapot hosszas, gyötrő előzményeire a menet közben felbukkanó holttestekből következtethetünk: friss, szinte még meleg hullák borítják a már csontvázzá bomlott tetemeket. A kellő precizitással elhelyezett részletek hosszas vizsgálatára azonban nincs idő, hiszen haladni kell, ezáltal a kívánt impresszió végig valahol a mélybe fojtva marad, kimondatlan feszültséget keltve. A film kétségtelenül legkiemelkedőbb és legerősebb képkockái a vibráló éjszaka látképét öltik magukra, amely a lerombolt, égő Écoustban tárul elénk. A többnyire jelentőségteljes csendben zajló jelenetek okkal maradnak zenei aláfestés nélkül, hogy az utóbbival kiegészülve végül elérhessék a tetőpontot és a kívánt összhatást itt a folyó partján, Écoust-Saint-Mein-ben, ahova meg kellett érkezni.

Écoust romjai

Mendes remekül alkalmaz olyan nagy színészeket, mint Mark Strong (Suszter, szabó, baka, kém. Tinker Tailor Soldier Spy, r. Tomas Alfredson, 2011), Adrew Scott (Sherlock, 2010) vagy Benedict Cumberbatch (A kódjátszma. The Imitation Game, r. Morten Tyldum, 2014) magasabb beosztású, jelentéktelennek tűnő mellékszerepekre, kihangsúlyozva a mérhetetlen terhet és emberfeletti bátorságot, amit az egyszerű katona jelenléte jelentett. Ennek legelemibb kifejezése Schofield kockázatos, félelmet nem ismerő – és a vizuális technikai megoldások szempontjából rendkívül erőteljes – jelenete, amelyben a harcba küldött katonák előtt, a hófehér lövészárokkal párhuzamosan fut végig a frontvonalon, hogy a parancs végül célba érhessen.

Schofield a frontvonalon

Az áldozatért, a szenvedésért és a veszteségért – mint már tudjuk – egyetlen kitüntetés sem jelenthet kárpótlást, talán csak Blake bátyjának kézfogása enyhített a feldolgozhatatlan évek fájdalmán. Kétségtelen, hogy a vizuális hatások kiemelkedő helyet kaptak a háborús drámában – hasonlóan Cristopher Nolan Dunkirkjéhez (2017) –, mégsem mondhatjuk azt, hogy kizárólag ennek köszönhetné átütő sikerét. A történet ugyan alapvetően fiktív, mégis képes velünk elhitetni, hogy a valóságban minden egyes pillanat megtörtént, hiszen alapos, korhű és kellően könyörtelen. Brit film lévén szerencsére mellőzi a hollywoodi fordulatokat és az akció kéretlen lihegését a nyakunkba, ezáltal képes megteremteni a háború valódi arcát – rettegéssel töltött csendek, végtelennek tűnő várakozás, állandó küzdelem ember és remény között.

Zárójelenet

Mendes keretes szerkezete keserű és valamelyest üres fájdalommal zárul – a valóság részévé téve a vásznat. Schofield leül egy fa tövébe a mező szélén kimerülten, sérülten és éhesen… de legalább mi vele voltunk. Együtt lélegeztünk, féltünk és küzdöttünk, csak azért, hogy a fa tövében ülve szép lassan rájöjjünk, hogy a tehetetlenség és kiszolgáltatottság örvényében valójában mind egyedül vagyunk.

Szerző

A nevem Sekulic Larisa, 1993.11.23-án születtem Gyulán. Egyetemi tanulmányaimat Szegeden az SZTE-BTK Filozófia tanszékének alap- illetve mesterszakán végeztem. Jelenlegi munkahelyem a British Petrol szegedi székhelye. E-mail cím: sekuliclarisa23@gmail.com