Ben Palmer 2015-ös angol romantikus komédiája frissességet hoz az átlagos amerikai vígjátékok szokványos hangulatához képest. A Man Up (Ben Palmer, 2015) című filmből árad az a fajta könnyedség és humor, amelynek létrehozására csak a britek képesek. A könnyedség oka, hogy az abszurd és hihetetlen alapszituációt – amely szerint egy 40 éves férfi rossz lánnyal ismerkedik meg egy vakrandin – olyan természetes köntösben tárja a rendező a nézők elé, mintha az az életünk bármely pillanatában megtörténhetne. A főszereplő karakterek helyzeteiből, illetve a „félresikerült” vakrandi adta szituációkból következőleg lendületesen gördül előre a cselekmény lépésről lépésre.

1.

A filmben – annak ellenére, hogy túlnyomórészt a vígjátékok elemeiből építkezik – természetesen a drámai hatás sem maradhat el. A vicces alapkoncepció szerint Jack (Simon Pegg) egy vasútállomásra szervezett vakrandi alkalmával egy félreértésből adódóan nem a kiszemelt lánnyal ismerkedik meg. A helyzet abszurditását az adja, hogy Nancy (Lake Bell) „belemegy a játékba”, és a randi első harmadában eljátssza, hogy ő Jessica (Ophelia Lovibond), akivel Jacknek találkoznia kellett volna a pályaudvar órája alatt. A humor ellenére hamar kitűnik Nancy és Jack letörtsége és személyes drámája. Nancy kapcsán ebből már a kezdő jelenetben ízelítőt kapunk. Bell karakterét először egy hotelszobában látjuk, ahol ahelyett, hogy a munkatársaival bulizna a hotel báltermében, ő inkább A bárányok hallgatnakot (The Silence of the Lambs. Jonathan Demme, 1991) nézi a tévében. Barátai egy vakrandit akarnak összehozni számára a buliban, Nancy hosszas győzködés után megjelenik a partin, de a találka szerencsétlenül végződik. A mások által megrendezett randevú kimenetelében párhuzam figyelhető meg a két főszereplő között, mivel Jack vakrandija az igazi Jessicával szintén kudarcba fullad. Kettejük egymásra találása tehát véletlen szituációnak köszönhető, amivel a film is azt próbálja sugallni, hogy az ilyen fajta előre eltervezett találkozók nem sok jóval kecsegtethetnek. Nancy és Jack egymásba botlásában pedig benne van az a spontaneitás, ami egy vakrandi esetében lehetetlen.

A rendező bizonyos szinten a drámák hármas egység szabályát követte a film létrehozásakor. A hármas egység a hely, az idő és a cselekmény egysége, amely a Man Up cselekményének esetében megvalósulni látszik. Az egész történet egy nap leforgása alatt játszódik, s bár néha túlzónak érezhetjük, hogyan férhet bele ennyi történés egyetlen estébe, a cselekmény mégis huszonnégy órával Nancy hotelbeli éjszakája után fejeződik be. Ez idő alatt szereplőink bejárják az egész várost, kezdve a vonatállomással, később egy bowlingpályára mennek, majd pedig egy londoni szórakozóhelyre állnak tovább, s az úti célok között London nevezetes hídjai és terei is feltűnnek, hátteret adva a sztorinak. Ebből adódóan a helyszín is egy térre korlátozódik, bár ez viszonylag nagyobb méretet ölt, hiszen London lesz az a város, amelyet főszereplőink bejárnak az éjszaka folyamán. A cselekmény egy szálon fut – egyetlen kivétellel, amikor Nancyék randija véget ér, s külön láthatjuk a két szereplővel történteket, azonban ez is csak a két szál újbóli összekapcsolódását segíti elő. A film végi egymásra találást is megelőlegezi egy szellemes fordulat. A jelenetben Jack becsönget Nancyékhez, ahol el is indulnak ajtót nyitni, s egy átlagos romantikus komédiában ekkor minden bizonnyal már megtörténne az egymásra találás, azonban a film itt egy fordulattal él, s Jack rossz helyre csönget be – egy tinédzserekkel teli házibuliba –, mivel Nancy gyermekkori hódolója félrevezette, és hamis címet adott meg neki. A kissé beteges hódoló, Sean (Rory Kinnear) a helyzetet kihasználva elszáguld sportautójával Nancyékhez, s így ő lesz az, akinek ajtót nyit a család. A film abszurd csavarja itt is jól sül el, hiszen így a megoldás helyett valamivel még tovább tud bonyolódni a szituáció, hiszen a család Seant fogadja vendégül, nem pedig Nancy várva várt kedvesét. A film során egy pillanatra sem laposodik el a történet, mindig bekövetkezik valamilyen váratlan fordulat (elcserélt vakrandi, régi hódoló feltűnése, táska elhagyása, exfeleség megjelenése stb.), amely tovább gördíti a cselekményt, s így az végig maximumon pöröghet. A Man Up igazán jól kiaknázza a szituációkból adódó lehetőségeket a humor fokozására, azonban, ahogy korábban már említettem, a drámai hangvétel sem marad el a film során, amely a színészi játékban érhető a leginkább tetten.

2.

A színészekkel kapcsolatban sem lehet panaszunk, hiszen mind a fő-, mind a mellékszereplők rendkívül jó alakítást nyújtanak. Lake Belle különc Nancyje és Simon Pegg élettől meggyötört Jackje között érezhetően jó összhang alakult ki, így igazán élvezetes nézni kettejük dinamikáját a vásznon. A kettejük által megformált karakterek adnak mélyebb tartalmat a könnyed komédiához, s a randevújuk során részletről részletre ismerjük meg személyes problémáikat. Nancy egy hosszú távú kapcsolata után évek óta egyedül él, és semmi olyat nem mer megtenni, ami kívül esik a komfortzónáján, ezért is válik jelentős eseménnyé életében, amikor amellett dönt, hogy belevág a vakrandiba és Jessicának adja ki magát. Lake Bell jól hozza az esetlen és önképzavaros nő szerepét, aki még a vacsoráját is inkább a hotelszobájába rendeli, mintsem hogy társaságba kelljen mennie. A film címe (Man Up) Nancyre vonatkozik, és többféleképpen fordíthatjuk: légy erős, embereld meg magad, élj a pillanatnak. Nancy nővére pedig hasonló instrukciókat ad a lánynak, amikor azzal győzködi, hogy ki kellene szakadnia a megszokott életritmusából, illetve jegyzetfüzetében is ilyen pontok sorakoznak a teendők listáján.

3.

Simon Pegg is megmutatja egy másik oldalát a filmben, hiszen karaktere a humorát egyfajta pajzsként alkalmazza, hogy azzal belső sérelmeit palástolja. A film utolsó harmadában kiderül, hogy felesége megcsalta, s a randira éppen az ügyvédtől érkezett az aláírt válási papírokkal, a vakrandit eredetileg pedig csak arra használta volna fel, hogy volt feleségét felbosszantsa. Ironikus, ugyanakkor megható jelenet, amikor Jack egy londoni szórakozóhely mosdójában könnyekben tör ki élete romba dőlése miatt, s itt nyílik meg a két karakter legjobban egymás előtt. A további szereplők közül a Seant alakító Kinnear nyújt igazán kiemelkedő alakítást, illetve a Nancy édesapját, Bertet játszó Ken Stott az, akit élvezet nézni a szerepében. Az apa karakteréből árad a már korábban is említett könnyedség, illetve egy olyan természetes alakítás, ami a néző számára mindenképpen pozitívumként hat a film nézése során. A Rory Kinnear által megformált Sean furcsasága teljes ellentétje annak, amit Nancy kapcsán elmondhatunk, azonban Sean már-már az idiotizmust súroló viselkedése nem hat erőltetettként a filmben szövetén belül, hiszen teljesen belepasszol annak „flúgos” világképébe, ahol mindenkinek megvan a saját „furcsasága”.

A film kapcsán mindenképpen érdemes említést tenni annak zenei betéteiről is, hiszen azok nem csak háttérzeneként vannak jelen, hanem el is uralkodnak a filmen, s egyfajta értelmezését is adják a látottaknak. Erre kiváló példa a film egyik meghatározó pontján elhangzó Here I Go Again című szám a Whitesnake zenekartól, amely Jack Nancy házához való futása közben csendül fel. A dalszöveg sorai jól ráilleszthetőek Simon Pegg karakterének történetére is, aki ugyancsak elhatározta, hogy elege van az egyedüllétből, és itt az ideje változtatni az életén.

A Man Up, ahogy már a plakátján is szerepel, egy jó időben és jó helyen megesett rossz randevú sztoriját mutatja be. A borzalmassá váló randi a film végére természetesen átfordul szerelembe, és az odáig vezető huszonnégy óra az, amiben ez a film újat tud mutatni a jól megírt történet, illetve a karakterek segítségével.

Hozzászólások

hozzászólás