A majdnem minden új filmje kapcsán egyre érettebbnek bélyegzett Tarantino ezúttal túlnyújtott kamaradarabjával (Aljas nyolcas. The Hateful Eight, 2015) az önismétlés vezérelvét követi és megint saját erőszakesztétikája mentén meséli újra Amerika történelmét.
A film teátrális alapszituációja a Becstelen brigantyk (Inglourious Basterds. Quentin Tarantino, 2009) és a Django elszabadul (Django Unchained. Quentin Tarantino, 2012) által megpendített faji alapú gyűlöletet görgeti tovább. Míg előbbi a zsidó revans vágyképének adott arcot, addig utóbbi a rabszolgaság, illetve szegregáció kérdésének egy terjengős és fájóan bináris olvasatát nyújtotta. A címbeli nyolc alávaló gazember egy félreeső rőfösboltba kényszerül a hóvihar elől, így a lappangó nézeteltérések hamar felfakadnak. Határvidékre száműzött cselekményén és végletes figuráin túl a western egy szűk térbe szorított kriminek adja át a helyét, ami bevallottan a Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs. Quentin Tarantino, 1992) és a Dolog (The Thing. John Carpenter, 1982) „Ki a tettes?” alapú dramaturgiájának örököse.
A Becstelen brigantyk suspense-szel operáló kocsmajelenetét továbbírva az Aljas nyolcas karakterei szintén rejtegetik valódi identitásukat, motivációik ennek ellenére – mint maga a történet – nyílegyenesek és teljesen nyilvánvalóak. Pergő és éles dialógusok helyett így a film komótos, bágyadt expozíciókat halmozó tempója még lassabbnak tűnik, mivel figurái eleinte mást se csinálnak, mint az aktuális helyzetet értelmezik. Tarantino egyébként nagyfokú következetességgel szokta beszéltetni hőseit a nyílt konfrontáció helyett, ezúttal viszont a párbeszédek kevés kivétellel feszültségmentesek, funkciójukat vesztik olyannyira, hogy egy helyütt még maga a direktor is felölti az omnipotens narrátor szerepét. A cselekmény ügyetlen előrelendítésén túl ezzel a szélsőségesen önreflexív audiokommentárral egyszerre magyarázza meg az adott fejezet címét és kibillenti a krimi narratív sémáit (amit a film utolsó harmadában tudatosan elhagy) ugyanúgy, ahogy filmje az igazság ideáját.
Karakterei nem feltétlen személyes indíttatásból, nem az összezártság okán különböznek össze, hanem ideológiai alapon. Déli renegátok, néger fejvadász, hóhér és haramiák alkotják az eklektikus társaságot. Ennek köszönhetően a bolt a szétszabdalt Amerika modellje, míg a karakterek csupán szimbólumok. Annak viszont tökéletesek, mivel a Django elszabadul által jobbára fekete-fehér morális oppozícióra redukált világnézet ezúttal árnyaltabb képet kap (az utolsó fejezet címe is erre utal). Tarantino életművét ismerve nem meglepő, hogy a heroizmust a hősszerep relativizálása révén bontja le. Jules (Ponyvaregény. Pulp Fiction, Quentin Tarantino, 1994) az erőszak körforgásáról szónokolt, a Menyasszony (Kill Bill. Quentin Tarantino, 2003-2004) az anyasággal legitimálta bosszúhadjáratát, Aldo Raine (Becstelen brigantyk) emberei féktelen agresszióval képviselték a zsidó igazságot. Ennek tükrében sem a vérszomjas Marquis Warren (Samuel L. Jackson), sem a rasszista Smithers tábornok (Bruce Dern) vagy a többi aljas vándor nem lóg ki a sorból, azaz Tarantino nem mond semmi újat. A különbség annyi, hogy most nincs kinek szurkolni, mivel az ellentétpárokat egyenrangúként fordította egymás felé. Ezáltal felszínre kerül a tömény erőszak mint a különböző igazságok eredője, illetve a Tarantino-univerzum szervező eleme. Ebben a fiktív világban az önigazolás, a lelki béke vendetta révén érhető el. Oswaldo (Tim Roth) fogalmazza meg a film tételmondatát, miszerint az Igazsághoz szenvtelen gyilkosság vezet, ellenben a személyes érintettség eltorzított, útszéli (magán)igazságot szül. A morális tisztaság pusztán narratív kérdés.
Mindez a Ponyvaregény filozófiájának (az erőszak erőszakot szül) tökéletes kifordítása, és az Aljas nyolcas Amerikát reprezentáló mikroközegében (sokatmondóan: Minnie boltjában) egyenesen maga az erkölcsi talapzat. A jogos kegyetlenséggel érvényre jutó törvényt és országegyesítő eszméket Tarantino gunyoros zárójelbe teszi a Lincoln-levél melegszívű hangvételével. A levél valódiságával szemben támasztott kétely egyértelművé válik a fináléban: a vérben és gyűlöletben ázó (amerikai) valóságot a szónoki pozíció szentimentális hangja hamisítja nemzetkovácsoló Igazsággá. Egyébként Warren és a seriff (Walton Goggins) testvérisége a Kutyaszorítóban végkifejletének tükre, annak megkezdett ívét zárja le. Tarantino debütáló filmjében a Mr. Fehér (Harvey Keitel) és Mr. Narancs (Tim Roth) közti apa-fiú viszony vérfürdőbe torkollik, mivel Mr. Narancs gengszter álcája, vagyis hazugsága köré épül. A (betyár)becsület az Aljas nyolcasban szintúgy kicsorbul, viszont a naivitást (Mr. Fehér jó srácnak hitte Mr. Narancsot) cinizmus váltja (a seriff rasszista, Warren afroamerikai), mivel a két gyilkost a Lincoln-levél megható sorai hozzák közös nevezőre. Tarantino így jut el az eszményített, dicső bajtársiasság összeomlásától a káoszban született dicstelen szövetségig.
Az Aljas nyolcas műfaji arcátlanságát egyébként saját formája is viseli. Tarantino a hollywoodi aranykorban használatos 70 mm-es film nagyszabású képi világát zárta be egy szélfútta viskóba. A szándékos elméretezés (fontos téma színpadnyi kivonata) miatt a film elkerüli saját kérdésének valódi mélységeit és nem működik kamaradarabként sem. Karakterei túl emblematikusak és kidolgozatlanok ahhoz, hogy végig fennmaradjon a feszültség, így társadalmi látlelete se nem elég alapos, se nem elég szórakoztató.