Utolsó idők, első nagyjátékfilm

Mátyássy Áron a negyedik alkotó (Kocsis Ágnes, Faur Anna és Grigor Attila után), aki a Filmművészeti Egyetemen Grunwalsky Ferenc osztályában végezve elkészítette első nagyjátékfilmjét. Az Utolsó idők a 40. Magyar Filmszemle győztes alkotása, ugyanakkor a filmen még érződik az első alkotásokra jellemző kiforratlanság. Az Utolsó idők narrációjában fellépő motivációs hiányosságokat, és az ebből fakadó pontatlanul ábrázolt karaktereket azonban a kitűnő formanyelvi megoldások kompenzálják.

Mátyássy Áron saját bevallása szerint az alapötlet egyszerű bosszúfilm elkészítése volt: egy ártatlan emberen elkövetett erőszakért valaki más bosszút áll. Ezt az eseményt bontotta ki, és tűzdelte meg később több mellékszállal is, míg végül elkészült a forgatókönyv, melyet szintén az ő munkájaként tarthatunk számon. 1997-ben járunk egy kelet-magyarországi faluban. Priskin Iván, autószerelő egyedül él autista nővérével, Eszterrel. Hogy kis mellékjövedelemre tegyen szert, Iván gázolajat csempész be az ukrán határon. Egy nap azonban Esztert megerőszakolják, s bár a lány ügyében a rendőrségi nyomozás nem vezet eredményre, Iván ügyeiről egyre többet tudnak meg. A fiú eközben szerelmes lesz egy végzős gimnazista lányba, Ilusba, és úgy tűnik érzelmei viszonzásra találnak egészen addig, míg a lányt fel nem veszik az egyetemre, és fel nem villan előtte a lehetőség, hogy kitörjön a falusi, korlátozott életből. A film egy pontján aztán minden összeomlik Iván körül, a régi barátok cserbenhagyják, Ilus új életében sincs már igazán helye, a régi szerető elutasítja, és az „olaj-biznisz” is csődöt mond két idegen jóvoltából, akik a közeljövőben épülő helyi benzinkút konkurenciájának felszámolása miatt jöttek intézkedni. Iván eközben az összefüggéseket felismerve ráébred arra, hogy kik erőszakolták meg Esztert, és saját kezűleg áll kegyetlen bosszút a tetteseken. A fiúnak már nincs mit veszítenie, szökni próbál, de a rendőrök kezére kerül.

A jól kitalált történet egyes mozzanatai, cselekményszálai azonban nincsenek megfelelően megkomponálva, kibontva, így fölöslegesnek, helyenként zavarónak, a szereplők pedig ebből fakadóan motiválatlannak tűnnek. Ez András és Kati esetében a leghangsúlyosabb. A Pokorni Lia és Balogh András által megformált szereplők felesleges részét képezik a cselekménynek, a film tökéletesen működne nélkülük, sőt lehet, hogy még jobban is, hiszen a befogadóban nem keltene zavart ez a fölösleges, motiválatlan és elvarratlan cselekményszál. Balogh András háromszor tűnik fel a vásznon a főhős oldalán: egyszer, mikor gázolajjal üzletelnek, egyszer, mikor fát lopnak az erdőből, és végül, mikor Iván rájuk akarja bízni Esztert néhány napra, mikor elutazik. Ez utóbbi esetben a feleség, Kati heves tiltakozással reagál az ötletre, és András is elutasító. Iván szájából a következő mondat hangzik el: „Apámnak nem ezt ígérted.”, mire Kati azt válaszolja, hogy: „De te sem. Nézzél már magadra.” Ekkor válik végképp zavaróvá a házaspár által képviselt cselekményszál, mivel a néző amúgy se tud szinte semmit a főszereplő testvérpár szüleiről, és ez az elhintett mondat az apának tett ígéretről teljesen funkciótlannak, és ezáltal zavarónak hat. Nem tudjuk, hogy a házaspár mennyire közeli barátja a családnak, kinek milyen a viszonya velük. Bár az apának tett ígéret igazi jó barátságra vall, Iván kijelentése Katinak Eszterről, miszerint: „Mit tudsz te róla? Életedben kétszer, ha beszéltél vele.” lazább, inkább „ivócimborai” viszonyról tanúskodik.

A szülők hollétét és a testvérpár velük való viszonyát is „balladai homály” fedi. Ivántól tudjuk, hogy másfél éve élnek kettesben nővérével, és Ilusnak azt is megvallja, hogy az apja alkoholista volt, aki 42 évesen halt meg valamiféle szívelégtelenségben, de az anyáról még ennyit sem tudunk meg. A filmben több nem egyértelmű és nem következetes elhintett utalást találunk; ilyenek a női igazolvány Eszter holmijai közt, melyről feltételezhető, hogy az édesanyáé volt, az anya hajcsatja és a filmben többször is feltűnő út menti kegyhely, ahol Iván azután alszik, miután Esztert megerőszakolták. Feltételezhetjük, hogy az anya meghalt, ám ha a kegyhely az övé, akkor nem kap elég hangsúlyt a filmben. Ezenfelül a testvérpár viszonya sem tisztázott az anyával: Eszter és Iván közt a veszekedés forrása, hogy Iván kitépi Eszter hajából anyjuk csatját, és megtiltja neki, hogy hordja. Ebből a mozzanatból úgy érezhetjük, hogy Iván képtelen együtt élni anyja emlékével, mintha nem szívesen gondolna rá. Ugyanakkor a körhintás jelenetnél Léna a következő tanácsot adja neki testvérével kapcsolatban: „Add be a zaciba.”, mire Iván ezt feleli: „Anyám a legnagyobb trében sem adta be.” Ez a párbeszéd arra utal, hogy Iván tisztelettel tekint anyjára, aki a legnagyobb problémák közt is kitartott Eszter nevelése mellett. Így aztán az anya kérdése is problémákat vet fel, mint kidolgozatlan, elvarratlan szál. Elegánsabb dramaturgiai megoldást és kevesebb problémát jelentett volna, ha a szülőkről egyáltalán nem esett volna szó a filmben, ugyanis ez esetben a szülők holléte irrelevánssá vált volna. Abban az esetben viszont, ha már szó esik róluk, szerencsésebb lett volna pontosan kidolgozni a hozzájuk kapcsolódó szálakat, és ezeket a néző számára is érzékeltetni. Esetünkben azonban az elhintett félmondatok és utalások zavaróvá válnak, és indokolatlanul teszik a nézőt frusztrálttá.

A nomád életformát folytató barátok által alkotott cselekményszálat szintén érhetné a fölöslegesség vádja, ha egyetlen mondat meg nem adná értelmét. A „gyüttmentekként” emlegetett család tíz éve költözött a falu közelébe, és azóta folytatnak nomadizáló életformát. A közelgő útépítés szempontjából azonban zavaró tényezőnek számítanak, hisz a tervek szerint az út épp a tanyájuk helyén menne keresztül. Mivel a családnak nem áll szándékában távozni, „szisztematikusan ellehetetlenítik” az életüket, ahogy a családfő fogalmaz. A család funkcióját egyetlen mondat működteti, mikor is Iván rájuk bízza Esztert, de miközben távozik, megkérdezi az út helyét kimérő munkásokat, hogy mi lesz a családdal. Az egyik munkás ennyit felel: „Mi lenne? Kikerüljük őket.” Ez az egy mondat ebben a remekül kidolgozott szituációban azzal a hangsúllyal bír, hogy Iván helyzetét még szerencsétlenebbnek, még végzetszerűbbnek mutassa, hisz még a kisközösség különcei, bolondjai is megússzák, míg Iván bejárja végzete cselekvésképtelenséggel kikövezett útját. A film lényege ugyanis nem egy átlagos magyar falu leépülésének és nyomorának megmutatása, hanem két konkrét emberi sorsnak – Eszter és Iván sorsának – prezentálása. Az individuumok végzete a hangsúlyos, nem a társadalomkritika.

Iván karaktere rendkívül vitaható, és további problémákat vet fel, ami a motiváció hiányából adódik, leginkább az anya kérdése kapcsán. Talán, ha az a szál jobban ki lenne dolgozva, érthetőbbé válna a főhős cselekvésképtelensége és jellemfejlődésének teljes hiánya. Iván ugyanis nem jár be semmilyen utat a jellemét tekintve, nem fejlődik sem pozitív, sem negatív irányba, hanem idegesítő módon stagnál. Kétszer is említi, hogy ott kéne hagyni a falut, és véghez kéne vinni valami nagyot, hogy miért nem teszi, mégsem értjük. Apró próbálkozások vannak csupán a boldogulásra, de érdemi küzdelem, és ezáltal változás, nem következik be. Iván pontosan ezzel a cselekvésképtelenséggel és arrogáns természetével öl meg maga körül minden kapcsolatot, akár a barátját nézzük, aki nem az általa javasolt motort veszi meg, akár Lénát, akinek eltöri az orrát, amiért az elutasítja. Igazán furcsa a kapcsolata nővérével is, akit szeret, gondoz, annak ellenére, hogy rendkívül fárasztó és sok mindenben korlátozza, felé irányuló szeretetét mégsem tudja igazán kimutatni: csupán a végén öleli meg, és ez is egy rendkívül suta gesztusként sikerül. A nőkkel való kapcsolatát – annak ellenére, hogy egy jóképű fiatal férfiről beszélünk – alapvetően nem mondhatjuk sikeresnek, amit talán az anyával való viszony kidolgozottabb megmutatása vagy érzékeltetése megmagyarázhatott volna. Lénával, a pultos lánnyal való viszonya alapvetően állatias, ösztönökön alapuló megnyilvánulásokban merül ki, mint az érzelmektől mentes, szinte gépies szexuális aktus, vagy az elutasítás hevétől gerjedt verekedés. Léna nem anyatípus, nem gondoskodó és nem küzdelemre kész jellem, csupán Ivánhoz hasonlóan a faluban ragadt, kitörni nem képes egyszerű ember. Számára Eszter szinte tárgy, nem részvéttel és elfogadással viszonyul hozzá, mint Ilus. Ezt Ivánnal való beszélgetése is remekül érzékelteti: „Add be a zaciba. […] Nem mindegy, hogy ott eteti a madarakat, vagy itt?”

Ilus szinte ellentétes karaktere Lénának. Céltudatos, törekvő, minden vágya kikerülni a falu nyomasztó, fojtogató közegéből, és bár tehetős családja támogatása sokat segít, ő maga is sokat tesz a kitörés érdekében: szorgalmasan tanul az érettségire, hogy felvegyék egyetemre. Ugyanakkor, amint elérte célját, mintha megfeledkezett volna róla, hogy ki volt és honnan jött. Erre utal az a jelenet, hogy amikor a busz elindul vele jövője felé, mégcsak hátra sem néz az úton ácsorgó, szomorúan utána meredő Ivánra, és amint megtalálja a helyét az új közegben, haza sem megy, még a telefont sem veszi fel. Mindemellett sokkal gyengédebb Eszterrel, sokkal inkább érző emberi lénynek tekinti és részvétet érez iránta, melynek gyönyörű megnyilvánulása az a jelenet, ahol odabújik a biciklicsengővel babráló Eszter mellé. Ilus karaktere sokkal kidolgozottabb és rétegzettebb, mint Iváné vagy Lénáé.

Eszter a filmben az ártatlanság szimbóluma, és kitűnő dramaturgiai fogást jelentett a rendezőtől, hogy nem csupán egy fiatal, ártatlan lány bántalmazását vitte vászonra, hanem egy olyan fiatal, ártatlan lányét, aki autista, azaz teljes mértékben környezetére utalt, illetve elég védtelen és kiszolgáltatott ahhoz, hogy minden nézőben szánalmat keltsen. A filmben megjelenő süni Esztert szimbolizálja, illetve azt a magatartásformát, amellyel megállhatja a lábát a világgal szemben. Ha egy védtelen természet nyitottsággal és érdeklődéssel fordul a világ felé, azzal előbb-utóbb visszaélnek, így a leghatásosabb módszer összegubódzni, és tüskét ereszteni mindenkibe, aki megpróbál megközelíteni minket. Eszter a némasági fogadalommal szintén ezt teszi, ez részéről az egyetlen módszer, mely hatásos lehet.

A filmben a sünön kívül rengeteg szimbólum van, kissé már zavaróan sok. Az embernek az az érzése támadhat, hogy a még kiforratlan elsőfilmes alkotás erőltetett művészkedéssel igyekszik elismerést szerezni a magyar szerzői filmek piacán. Az alulról filmezett fák, melyek a klausztrofób világ jelképeiként jelennek meg, a szálló madarak, melyek a szabadság klisészerű szimbólumaként körvonalazódnak, Eszter véres arca, mely az ártatlanságon tett erőszak motívumaként villan fel, és a gumikeréken körbe-körbe forgó Eszter képe, ami cselekvésképtelenségnek, a kitörés esélytelenségének, a monotonitásnak a jelképeként mutatkozik meg a filmben. A szimbólumok többé-kevésbé működnek, ám a legtöbb esetben kissé erőltetettnek hatnak, mivel erőszakosan dugja az orrunk alá a rendező, és nem óvatosan, finoman, szinte észrevehetetlenül építi be a film egyes szekvenciáiba. A tájképek azonban, melyek nyilvánvalóan kivetített belső tájként funkcionálnak, kimondottan jól működnek a film egészében.

Az elsőfilmes hiányosságokat azonban meglepően jól kompenzálják a nagy gonddal kidolgozott, és rendkívül látványos formanyelvi elemek. Az arcközelik és a rendkívül szűk plánozás eleve kialakítja bennünk azt a szűk, klausztrofób világot, melyben a szereplők élnek, és az arcukról kapott közeli plánok alapján jobban megfigyelhetjük reakcióikat, érzelmeiket. A szereplők a párbeszédek alatt gyakran nem egymással szembe néznek, hanem egymás mellett helyezkednek el, és mereven előre bámulva beszélnek, mely mozzanat a Bergman-filmekből már ismert és sikerrel használt elidegenedett világképet idézi meg. Emellett a mélységélességgel való játék többteres kompozíciókat hoz létre, illetve gyakorta alkalmazza a rendező a kiemelő funkcióját két szereplő párbeszéde esetén, ahol rávilágít, hogy melyik félre kell épp összpontosítani. Ez a játékosság mindenképp kiemelendő és dicsérendő, mivel látványossá és élvezhetőbbé teszi a filmet, olyannyira, hogy a cselekményben rejlő hibákat, a kibontatlan és elvarratlan szálakat – melyek zavaróan hatnak a történet hitelességében, és megnehezítik az értelmezést –, illetve az erőltetett művésziességet sikerrel kompenzálja ez a gazdag látványvilág. A filmben alkalmazott kézikamera, mint azt már megszokhattuk, elősegíti, hogy a néző részese legyen a bemutatott világnak, ám a szűk plánozás elidegenítő hatása miatt a befogadót hatalmába keríti e paradoxonból adódó feszültség, mely mégiscsak segít átélni a film világának atmoszféráját. A rendező él a montázs eszközével is, méghozzá teljes sikerrel, például azt a részt tekintjük, ahol Ivánban felgyullad a felismerés szikrája a hajcsat kapcsán.

Az operatőri munka és a plánok, kompozíciók megtervezése igen dicsérendő, és sikerrel lendíti túl a filmet az esetleges buktatókon. Ugyanez elmondható többé-kevésbé a színészi játékról is. Az Esztert alakító Vass Teréz kimondottan jól játssza el ezt a cseppet sem egyszerű szerepet, de Iván szerepében Kádas József visszafogott, érzelmekről kevéssé árulkodó alakítása is híven tükrözi az idegesítően tehetetlen fiatal férfit. Az, hogy a karakter kidolgozása hagyott kívánni valókat maga után, nem kérhető számon a színészi játékon. Összességében elmondható, hogy a fiatal színészek helytálltak szerepükben.

A rendező a humor eszközével is igyekezett élni saját bevallása szerint, ami helyenként működik, és valóban a megkönnyebbülés érzését váltja ki a befogadóból, mint például, mikor Ilus a telepen tanulva felfedezi a szomszéd telekre betörő férfit, aki ijedtében elszalad. Az esetek többségében viszont állíthatjuk, hogy egy olyan veszélyes eszközzel, mint a humor, csínján kell bánni, sőt érdemesebb inkább fiókba rejteni, és csak akkor elővenni, mikor az ember már kicsit több tapasztalattal rendelkezik, és filmje már biztosabb lábakon áll. Így elkerülhetők a besült poénok, és a működő gegek valóban felüdülésként érik a nézőt.

A film végi feloldás részben működik, azaz Iván megtalálja a tetteseket, Eszter sajátos módon, szavak nélkül tesz vallomást, mire öccse a régi talio-elv (szemet szemért elv) alapján igazságot szolgáltat: agyonlövi a két férfit, akik megerőszakolták nővérét. A film mégsem nyújt igazi feloldást, mivel a rendőrök ezek után elkapják, majd megölik Ivánt, mivel szökni próbál, ezáltal Eszter végképp magára marad a világban. Valamicske megnyugvást mégis érzünk, mikor Eszter magától felöltözik, és újra beszélni kezd, mivel az önállóság reménye csillan meg, és így kevésbé érezzük nyomorultnak a lányt.

A filmben tehát vannak jobban és kevésbé jobban működő elemek, de összességében elmondhatjuk, hogy ugyan középszerűség jellemzi az alkotást, mégis magában hordozza a továbblépés lehetőségét, amennyiben a rendezőnek sikerül megtalálnia saját stílusát, és nem erőlteti, hanem hagyja magától működni a művészi elemeket.